„Az emberek, ha idősebbek lesznek és rájönnek, hogy senki se hallgat rájuk, bosszúból gyereket szülnek maguknak, hogy legyen valaki, aki előtt játszhatják a felnőttet és mindentudót” (Karinthy Frigyes: Gőgicse)

Nemrégen voltam egy vetítésen, a világ szegény gyermekeiről szólt a film. Szörnyű, hogy mik vannak, dolgozó kisgyerekek, gyerekprostituáltak, guberálásból élő gyerekek (arról szól az életük, hogy egy hatalmas szeméttelepen napi tíz órában válogatják a hasznosítható szemetet), és gyerek katonák is.

Előtte volt egy beszélgetés, Novák Péter, Ranschburg Jenő, és Gerendás Péter beszélgettek a témáról. Ranschburg Jenő mesélt egy történetet… Volt egy anyuka, aki a kisgyerekével bement az anyaotthonba, mert az apa agresszív volt, és ivott. És az az apa felakasztotta a saját gyerekét! Felakasztotta, mint ahogy a középkorban az embereket! Csak azért menekült meg, mert az anyuka rátalált időben. Aztán, ahogy kezelték a kisgyereket, folyton szomorú volt. És amikor megnyílt, mit gondoltok, mit mondott, miért szomorú? Mert hiányzik neki az apukája! Azt mondta, hiányzik neki az apukája, mert igazából nem rossz ember, csak néha, mikor iszik… És meg kellett szervezni, hogy felügyelet mellett (józanul persze) időnként találkozhasson a kisgyerekkel.
Megdöbbentő történet, én azóta agyalok ezen. Hát egy szülő bármit megtehet egy kisgyerekkel, akkor is szereti az a gyerek???

Sajnos, vagy nem sajnos, de igen. És ami még szomorúbb, hogy a szülők ezzel vissza is élnek.  Ez egy nagyon szélsőséges történet, de gondoljuk csak meg kevésbé drasztikus formában. A szülők megígérnek dolgokat a gyereknek, és nem tartják be. Nem figyelnek oda… Nem következetesek, apróságokért is idegbajt kapnak és kiabálnak a gyerekükkel (jobb esetben csak kiabálnak…), vagy érzelmileg zsarolják a gyereküket. Vajon meg merik-e ezt tenni bárki mással? A munkatársaikkal, a környezetükben levő barátokkal, ismerősökkel, akik fölött nincsen abszolút hatalmuk? Persze, hogy nem. Ez most nagyon Csernus-doktorosan hangzott, de muszáj volt leírnom, mert annyira felidegesített, amikor hallottam ezt! Egy gyerek abszolút, 100%-os bizalommal van a szülei iránt, amikor megszületik, és az emberek ezt annyira otrombán tudják lerombolni… aztán fel vannak háborodva, hogy a gyerekük ilyen, meg olyan, ezt csinálta, azt csinálta…

A gyerek is éppen olyan egyenrangú ember, nem alárendelt attól, hogy ő gyerek, és még nem tudja magát eltartani… Ugyanúgy bocsánatot kérhet is egy szülő egy gyerektől, nem csak fordítva várhatja el azt! És persze ugyanúgy hibázhat egy szülő is, mint egy gyerek, és be is ismerheti. Van egy ilyen mondat, amivel szoktak dobálózni az emberek: „De hát mégiscsak az apád/anyád! – Bármi történjék, akkor is a szüleid…” ez nagyon szép védekezési mondat, ami egyenlő azzal, hogy bármit megtehetek, akkor is szeretnie kell a gyereknek (persze fordítva is igaz lehet).

De miért?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.