Dosztojevszkij: NEVETSÉGES EMBER ÁLMA

Fantasztikus elbeszélés

I.

Én nevetséges ember vagyok. Mások engem most már hóbortosnak, sőt talán tébolyodottnak is mondanak. Ez voltaképen előléptetés-számba is mehetne, ha mindezek ellenére, még így is, nem lennék szemükben éppen olyan nevetséges, mint azelőtt voltam. Ezen én már többé nem mérgelődöm, nekem most már az emberek mind kedvesek, kedvesek még akkor is, ha kinevetnek, sőt valami okból éppen akkor különösképen kedvesek, mikor kinevetnek. Én nagyon szívesen nevetnék velük együtt, természetesen nem éppen magamon, hanem irántuk való szeretetből, ha nem lennék olyan szomorú, mikor így, rajtam nevetve, látom és nézem őket. Szomorú bíz ez, még pedig azért, mert nem tudják az igazságot, én pedig tudom az igazságot. Óh, édes jó Istenem, mennyire nehéz is az, ha valaki egyedül csak maga tudja az igazságot! Csakhogy az emberek ezt nem értik, nem értik és nem is fogják megérteni.

Ezelőtt én nagyon sokat szenvedtem amiatt, hogy nevetségesnek látszottam. Azaz nem látszottam, hanem nevetséges is voltam. Mindig is nevetséges voltam és én ezt tudtam, talán már születésemtől fogva tudtam ezt. Talán már hét éves koromban is tudtam, hogy nevetséges voltam. Későbben végigjártam az iskolákat, még egyetemet is végeztem, de... minél többet tanultam, annál jobban meggyőződtem arról, hogy nevetséges vagyok. Egyetemi tanulmányaim is mintha csak nevetségességem igazolására és bizonyítására szolgáltak volna, mert minél jobban elmélyedtem beléjük, annál jobban megbizonyosodtam arról, hogy nevetséges vagyok. Az életben éppen úgy jártam, mint tanulmányaimban.

Évről-évre ugyanis minden tekintetben csak növekedett és erősödött bennem nevetségességem tudata. Rajtam mindenki mindig csak nevetett. De senki sem tudta, senki nem is sejtette azt, hogy, ha volt ember kerek e világon, aki mindenkinél jobban tudta, hogy én nevetséges vagyok, akkor az az ember én voltam. És éppen az volt rám nézve a legbántóbb, a legsértőbb, hogy az emberek ezt nem tudták és most sem tudják. Igaz, hogy ebben én magam is hibás voltam: én tudniillik annyira büszke voltam mindig, hogy ezt soha semmiért be nem ismertem volna. Ez a büszkeség évről-évre növekedett bennem, és ha véletlenül meg is eshetett volna az, hogy én valakinek önként őszintén megvallottam volna, hogy nevetséges vagyok, abban az esetben, azt hiszem, még aznap este golyót röpítettem volna koponyámba. Óh, mennyire, de mennyire szenvedtem én gyermekkoromban attól való félelmemben, hogy nem tudok eléggé állhatatos lenni és hirtelen, váratlanul őszinte vallomást teszek játszópajtásaimnak.

Idővel azonban, mikor már fiatalemberré vedlettem át, bár évről-évre mindig jobban és jobban tudatára ébredtem borzalmas tulajdonságomnak, a nevetségességnek, mégis valami okból kissé megnyugodtam. Meglehet, hogy azért nyugodtam meg némileg, mert lelkemben rémítő egykedvűség támadt bizonyos körülmény miatt, amely már egész lényemnél végtelenül hatalmasabb és magasztosabb volt: nevezetesen akkoriban kezdett bennem ébredezni az a meggyőződés, hogy az egész világon minden mindegy. Én ugyan már nagyon régen sejtettem ezt, de ez a sejtelem világos és teljes meggyőződéssé csak az utóbbi évben változott, még pedig hirtelen. Egyszerre csak úgy éreztem, hogy nekem teljesen mindegy, akár megvan ez az egész világ, akár semmi sincsen meg belőle. Lassanként úgy kezdtem érezni és tapasztalni, hogy kívülem tulajdonképen semmi sem volt és semmi sincsen. Kezdetben ugyan nekem minden olyformán rémlett, mintha azelőtt sok mindenféle lett volna, későbben azonban rájöttem, hogy azelőtt sem volt semmi sem és csak azért volt valami, mert úgy látszott, mintha lett volna. Lassanként arról is meggyőződtem, hogy soha nem is lesz semmi sem.

Ekkor aztán hirtelen megszűntem az emberekre haragudni, sőt nem is igen akartam tudomást venni róluk. Hogy mennyire semmibe sem vettem az embereket, az minden csekélységben megnyilvánult. Az utcán, például, úgy mentem, hogy minduntalan beleütődtem a járó-kelőkbe. És ez nem azért történt, mintha talán mélyen elgondolkoztam volna. Dehogy! Ugyan miről is gondolkodhattam volna akkor, mikor még a gondolkodást is abbahagytam: nekem akkor minden teljesen mindegy volt! Dehogy is törtem fejemet problémák megoldásán, egyetlenegyet sem oldottam meg, pedig mennyi volt belőlük és mind megoldásra vártak! Dehát nekem minden mindegy volt és így a problémák is elpárologtak belőlem és mellőlem.

Csakhogy azután hamarosan megismerkedtem az igazsággal. Az igazsággal én a mult novemberben, még pedig november harmadikán ismerkedtem meg és azóta életem minden pillanatára visszaemlékezem. Történt pedig az eset éjjel, sötét éjjel, mikor olyan sötét volt, hogy sötétebb már nem is lehetett volna. Én akkor éjjel tizenegy órakor mentem haza és jól emlékszem rá, hogy arra gondoltam, hogy annál nagyobb sötétséget még nem láttam. Még fizikai értelemben sem láttam nagyobb sötétséget. Akkor egész nap szakadt az eső, még pedig a leghidegebb és a legmogorvább eső, valami rettenetes és gonosz eső, az emberekkel szemben határozottan rosszindulatú eső és pont tizenegy órakor elállt. És mihelyt az eső elállt, azonnal valamiféle rettenetes nedvesség töltötte el a levegőt, olyan nedvesség, amely még az esőnél is nedvesebb, nyirkosabb és hidegebb volt. Ebből a rettenetesen nyirkos nedvességből valami ködszerű gőz kezdett kipárologni és az utcán végighömpölyögni. Ez a nyirkos, ködszerű gőz párolgott az utca kövezetéből, a házak falaiból, az utcasarkokból, ez a gőz áramlott az összes mellékutcákból. Mindennek láttára az jutott akkor eszembe, hogy sokkal jobb lett volna, ha az utcai lámpák hirtelen kialudtak volna, legalább nem lehetett volna ezt a lehangoló, ezt a nyomasztó gőzt látni.

Azon a napon én nem ebédeltem, nem vacsoráztam és egész délután és egész este egy mérnöknél ültem el az időt, kívülem még a mérnök két barátja is ott volt. Én az egész idő alatt csak hallgattam és, úgy látszik, untattam is őket, terhükre is voltam. Ők valami izgató dologról beszélgettek, beszéd közben hirtelen nekitüzesedtek és nekikeseredtek. Különben pedig mindegy volt nekik az egész, én ezt jól láttam és csak úgy, pro forma, tüzeskedtek és keseregtek. Én ezt rögtön meg is mondtam nekik: "Uraim, én úgy látom, hogy önöknek mindez teljesen mindegy". Ők őszinteségemen nem sértődtek meg, hanem csak kinevettek engem, még pedig mind a hárman. Bizonyára csak azért nem sértődtek meg, mert amit mondtam nekik, azt nem szemrehányásképen, hanem csak amúgy egyszerűen és őszintén jelentettem ki azért, mert nekem minden teljesen mindegy volt. Ők észre is vették, hogy nekem minden egészen mindegy és ettől nagyon jó kedvre derültek.

Mikor azon az estén hazafelé-menet az utcán az utcai világításról gondolkodtam, hirtelen felpillantottam az égre. Az égboltozat ugyan rettenetesen sötét volt, de azért mégis jól lehetett rajta látni a szétszakadozott felhőket és a szétszakadt felhők közt az égbolt üres, fekete foltjait. Az égboltnak egyik ilyen foltjában hirtelen egy kis csillagot pillantottam meg, megálltam és figyelmesen kezdtem a csillagot vizsgálni. Ezt a csillagot én voltaképen azért nézegettem, mert ez a csillag egy gondolatot ébresztett fel bennem, még pedig azt a gondolatot, hogy még azon az éjszakán megöljem magamat. Az öngyilkosságra különben is már két hónappal ezelőtt szántam el magamat a leghatározottabban és a legszilárdabban és, bármennyire szegény voltam is, mégis gyönyörű forgópisztolyt vásároltam és még aznap meg is töltöttem. Azóta már két hónap is eltelt, de a forgópisztoly még mindig ott hever az asztalfiókban. Hát csak heverjen, nekem ez teljesen mindegy. Én az öngyilkossággal ráérek; majd előveszem a forgópisztolyt akkor, ha nem leszek ennyire egykedvű, ha nekem sem lesz minden mindegy. Erre a pillanatra vártam eddig, de hogy miért, magam sem tudom. Ebben a két hónapban én tehát minden éjjel, valahányszor hazaértem, agyon akartam magamat lőni és mindig csak arra a pillanatra vártam, amikor nem leszek ennyire egykedvű. Azon a bizonyos estén, mikor hazafelé mentem, az a csillag azt a gondolatot ébresztette fel bennem, hogy azon az éjszakán okvetetlenül agyon fogom magamat lőni. Hogy az a csillag miért ébresztette fel bennem ezt a gondolatot, magam sem tudom.

És miközben én így az égre és az égen arra a csillagra néztem, hirtelen megragadta könyökömet az a kis leány. Az utca kihalt volt, úgy szólván senki sem járt már kint. Mindössze csak egy kocsist lehetett látni, aki kocsija bakján aludt. A leányka nyolcéves lehetett, vékonyka ruhácskában, hitvány vállkendőbe burkolva, bőrig ázottan; nekem azonban leginkább rongyos, nedves és sáros cipője ötlött szemembe, leginkább erre emlékszem most is. Ez a rongyos, átázott, sáros cipő sehogyan sem megy ki a fejemből. A leányka hirtelen rángatni kezdte könyökömet és hítt, hítt, hítt. Nem sírt, hanem szaggatottan nyögdösött ki bizonyos szavakat, melyeket nem tudott rendesen kimondani azért, mert egész testében folyton remegett a hidegtől. A leányka valami miatt meg volt rémülve és kétségbeesetten folyton csak ezt kiáltozta: "anyácska, édes jó anyácska!"...

Én ugyan ránéztem a kis leányra, de nem szóltam hozzá egy szót sem, hanem tovább mentem. A kis leány azonban utánam szaladt, folyton ráncigálta könyökömet és beszédjéből kicsendült az a hang, amely az agyonrémült gyermekeknél a kétségbeesés jele. Én jól ismerem ezt a hangot. Bár a kis leány egyetlenegy szót sem tudott rendesen kimondani, beszédjéből mégis megértettem annyit, hogy vagy édesanyja haldoklik valahol, vagy valami borzalmas baj történt velük, és ő szegényke azért futott ki az utcára, hogy valakit segítségül hívjon, olyan valakit, aki édesanyján valamiképen segíteni tudna. Én azonban nem mentem el a kis leánnyal, sőt hirtelen az a gondolatom támadt, hogy a leánykát elkergetem magamtól. Én eleinte azt tanácsoltam neki, hogy forduljon bajával a legközelebbi rendőrhöz. A kis leány azonban összetette kezecskéjét és el-elcsukló zokogással, szinte fuldokló lihegéssel csak mellettem futott és nem akart mellőlem tágítani. Én aztán egyszerre csak mérgesen toppantottam lábammal és haragosan ráordítottam. Ő azonban csak annyit kiáltott vissza: "uram, édes jó uram!..." Majd hirtelen otthagyott engem és szinte hanyatt-homlok rohant át az utca túlsó felére: ott ugyanis felbukkant egy járó-kelő alak, és a kis leány szemmelláthatólag azért ment el tőlem, hogy ahhoz forduljon segítségért.

Én pedig felmásztam az én ötödik emeletemre. Albérletben lakom itten olyan asszonynál, aki szobákat ad ki. Az én szobám nyomorúságos, apró lyuk, melynek csak egy kicsiny, félkerek padlásablaka van. Van ebben az én lyukszobácskámban egy, viaszosvászonnal bevont hálódíván, egy asztal, amelyen könyveim hevernek, két szék és egy boldogult, régi, ősrégi, de kényelmes karosszék. Én leültem, meggyujtottam a gyertyát és elkezdtem gondolkodni. Mellettem, a szomszédszobában, a vékonyka válaszfal mögött továbbfolyt a pokoli lárma. Már harmadik napja folyt ottan az a pokoli lárma. Abban a szobában lakott egy, a szolgálatból elbocsátott százados, hat züllött vendége volt, akik pálinkát ittak és hazárdjátékot játszottak régi, piszkos, zsíros kártyával. Mult éjjel verekedtek is a vendégek; én azt is tudom, hogy ketten közülük hajba is kaptak és sokáig ráncigálták egymás haját. A háziasszony fel akarta őket jelenteni, de még sem tette, mert borzasztóan fél a századostól. A lakásban, kívülünk, még csak egy lakó van, egy nagyon apró és nagyon sovány katonatisztné, aki nemrégiben szállt meg itt nálunk, három apró gyermeke van, akik itt, ebben a lakásban már meg is betegedtek. Ez az asszonyka, valamint mindhárom gyermeke szinte a nevetségességig rettegnek a századostól, főleg éjjelenként annyira félnek tőle, hogy félelmükben szinte remegnek, nem tudnak emiatt aludni sem, hanem egész éjjel folyton keresztet hánynak magukra és folyton imádkoznak. A legkisebbnek a rémülettől már görcsei is voltak.

Ez a százados nagy nyomoruságában a Nyevszkij-korzón a járókelőktől néha koldulni is szokott. Szolgálatra sehol sem akarják befogadni. Ilyen körülmények között tehát szinte furcsa, hogy az egész hónap alatt, mióta itt nálunk lakik, nekem még egyetlen egyszer sem alkalmatlankodott, engem egyetlen egyszer sem háborgatott. (Tulajdonképen csak azért emlékeztem meg róla, hogy ezt elmondhassam.) Igaz, hogy az ismerkedés elől én kezdettől fogva a leghatározottabban kitértem és, nálam tett első látogatása alkalmával, én bizonyára nagyon unalmas voltam neki. Én miattam ők ottan, a vékony fal mögött, kiabálhatnak, amennyit csak akarnak; ott a vékony fal mögött én miattam lehetnek ők akárhányan: nekem az teljesen mindegy.

Én egész éjjel elüldögélek itten anélkül, hogy hallanám őket: annyira megfeledkezem róluk. Különben is én éjjel egészen a virradatig soha sem szoktam aludni már egy év óta. Én egész éjjel az asztal mellett valamelyik széken elüldögélek és semmit sem csinálok. Könyvet csak napközben szoktam olvasni. Ilyenkor éjjel csak ülök és ülök, még csak nem is gondolkodom, és ha ilyenkor véletlenül támadnak is valamiféle gondolataim, nem törődöm velük, hanem szabadjukra hagyom őket. A gyertya az éj folyamán teljesen el szokott égni. Én csendben ültem az asztalnál, elővettem a forgópisztolyt és magam elé tettem. Mikor a forgópisztolyt magam elé tettem, még jól emlékszem rá, megkérdeztem magamtól: "hát igen?", és egészen beleegyezőleg ugyancsak magam ezt feleltem: "igen!" Azaz elhatároztam, hogy agyonlövöm magamat. Azt már tudtam, hogy azon az éjszakán egészen biztosan agyonlövöm magamat, csak azt nem tudtam még, hogy az agyonlövésig mennyi ideig fogok még így az asztal mellett elüldögélni. És én azon az éjszakán egészen biztosan agyon is lőttem volna magamat, ha akkor este, hazamenetelem közben, az a leányka nem vetődött volna utamba.

II.

Látják, kérem: ámbár nekem minden teljesen mindegy volt, azért, például, a fájdalmat mégis csak megéreztem. Ha valaki megütött volna, fájdalmat éreztem volna. Ugyanígy volt ez velem erkölcsi tekintetben is: ha valakivel valami nagyon szomorú eset történt volna, ez nekem is fájt volna, részvétet éreztem volna az illetővel szemben ugyanúgy, mint akkor, mikor még nekem sem volt minden teljesen mindegy. Hisz épp az imént is éreztem fájdalmat és részvétet: egy kis gyermeknek, például, okvetetlenül segítségére is lettem volna. Miért nem segítettem mégsem azon a kis leányon? Egy eszme miatt, amely éppen abban a pillanatban, támadt bennem: mikor ugyanis az a kis leány engem könyökömnél fogva ráncigált és segítségül szólogatott, ugyanakkor egy kérdés is felmerült bennem, amelyet akkor hirtelenében megoldani nem tudtam.

Ez a kérdés ugyan haszontalan semmiség volt, de én mégis méregbe jöttem miatta. Méregbe jöttem amiatt a logikai következmény miatt, hogy most már úgyis minden teljesen mindegy, sőt most már még inkább minden mindegy azért, mert hiszen azt határoztam, hogy azon az éjszakán úgyis főbelövöm magamat. És ha már olyan nagyon mindegy volt minden, akkor miért éreztem hirtelen mégis úgy, mintha mégsem lett volna minden mindegy? Miért sajnáltam meg mégis azt a leánykát? Még most is jól emlékszem, hogy azt a kis leányt én rendkívül megszántam; hogy szánakozásomból kifolyólag nagyon különös, az én helyzetemben valószínűtlen, szinte hihetetlen fájdalmat éreztem. Igaz ugyan, hogy az én akkori, futólagos érzésemről most már nem tudok egész pontosan számot adni, annyi azonban bizonyos, hogy az az érzés folytatódott hazaérkezésem után is, folytatódott még akkor is, mikor már az asztal mellett ültem, ami miatt én rendkívül ingerült voltam, annyira ingerült, amennyire ingerült már régen nem voltam. A mindenféle megfontolások szinte kergették egymást fejemben.

Mert hiszen világos, hogyha még ember vagyok és nem semmi, és amíg semmivé nem váltam, hogy addig élek, és amíg élek, addig szenvedni, haragudni és hibáim miatt szégyenkezni is tudok. Ez igaz, vagy legalább is miattam igaz lehet. De hátha főbelövöm magamat, mondjuk két órán belül, akkor mi közöm nekem ahhoz, a kis leányhoz, mi közöm akkor a szégyenkezéshez, mi közöm az egész világhoz? Mert ha főbelövöm magamat, akkor semmivé, abszolút semmivé leszek. És vajjon az a tudat, hogy én hamarosan egyáltalában nem fogok létezni és hogy ennek következtében semmi sem fog létezni, vajjon ez a tudat egyáltalában semmiféle befolyással sem lehetett a kis leány iránt érzett részvétre és a kis leánnyal szemben elkövetett kegyetlenség miatt érzett szégyenkezésre? Hiszen tulajdonképen csak azért toppantottam mérgesen lábammal, csak azért ordítottam rá a szerencsétlen kis leányra olyan vadul, mert be akartam bizonyítani, hogy "állítólag nemcsak részvétet nem éreztem a szenvedő kis leány iránt, hanem még a legaljasabb embertelenségre is mertem vetemedni vele szemben tisztán csak azért, mert két óra mulva úgyis mindennek vége lesz". Elhiszik önök azt, hogy én ezért ordítottam rá arra a szerencsétlen kis leányra? Én majdnem meg vagyok győződve, hogy ezért.

Én abban a pillanatban úgy éreztem, mintha akkor az élet és az egész világ tőlem függött volna. Sőt merném mondani, hogy én akkoriban erősen meg voltam győződve arról, hogy az egész világ kizárólag csak értem van: és ha főbelövöm magamat, akkor világ sem lesz többé, legalább is az én számomra nem. Arról most már nem is beszélek, hogy az én megsemmisülésem után talán már senki számára sem lesz többé semmi sem, és hogy az egész világ az én tudatom megszűnése után talán szintén megszünik, mint csak egy látomány, mint csak az én megismerésem attributuma, mert meglehet, hogy az egész világ és a rajta levő összes emberek tulajdonképen csak általam és bennem vannak; meglehet, hogy az egész világ és az egész emberiség tulajdonképen csak én, egyedül csak én vagyok. Jól emlékszem még, hogy amint ott az én lyukszobámban ültem és gondolkodtam, hogy mindezeket, a gombamódra növő új kérdéseket én alaposan meghánytam-vetettem, kifordítottam-megfordítottam őket és egészen újakat gondoltam ki belőlük.

Így, például, hirtelen az a furcsa gondolatom támadt, hogy mi lenne és miképen lenne az, ha én azelőtt a Holdban vagy a Marson éltem volna, és ott a lehető leggyalázatosabb és a legbecstelenebb bűnt követtem volna el, olyan gyalázatos és becstelen bűnt, amelynél gyalázatosabbat és becstelenebbet már képzelni sem lehet; és ha ott a Holdban vagy a Marson ezért az én borzalmas bűnömért engem annyira összeszidtak, annyira kigúnyoltak, annyira legyaláztak, annyira megcsúfoltak, annyira kipellengéreztek volna, amint azt talán csak álomban, lidércnyomás hatása alatt lehet elképzelni és érezni; és ha mindezek után a Holdról vagy a Marsról hirtelen a Földre kerültem volna és ha itt a Földön jól visszaemlékeztem volna mindarra, amit a Holdban vagy a Marson elkövettem; és ha mindennek tetejébe még azt is tudtam volna, hogy én soha, de soha semmi szín alatt a Holdba vagy a Marsra többé vissza nem kerülhetek: vajjon mindezek után, innét a Földről látva a Holdat vagy a Marsot, vajjon mindezek után mindegy lett volna-e nekem minden, vagy pedig nem? Vajjon szégyenkeztem volna-e itt a Földön a Holdban vagy a Marson elkövetett gyalázatosságomért?

Mindezek tulajdonképen csak hiábavaló, fölösleges és céltalan kérdések voltak, mert hiszen a forgópisztoly már előttem az asztalon hevert és én egész valómban tudtam, hogy egészen biztosan agyon fogom magamat lőni és mégis ezek a kérdések engem elkeserítettek, úgyhogy valósággal dühöngtem miattuk. Akkor már megint olyformán voltam, hogy addig nem lehet meghalnom, amíg ezeket a kérdéseket előbb valahogyan meg nem oldottam. Egyszóval, az a kis leány megmentett engem, ment miatta támadtak fel bennem ezek a kérdések és a kérdések miatt el kellett halasztanom az öngyilkosságot.

A szomszéd szobában, a századosnál, eközben elcsendesedtek: befejezték a kártyázást, készülődtek az alváshoz, de azért morogtak és szidták egymást, amíg csak el nem aludtak. És ekkor hirtelen én is elaludtam, elaludtam éjjel, ami még soha meg nem esett velem, elaludtam az asztal mellett ülve. Elaludtam anélkül, hogy észrevettem volna.

Mint ismeretes, az álom rendkívül különös és furcsa jelenség. Álom közben egyes dolgok, élénken, szinte rémületes világosságban, szinte ékszerészi részletezésben és hajszálnyi elaprózódásban elevenednek meg; más dolgok viszont elnagyítva, elmosódottan suhannak el, szinte észrevétlenül tűnnek el, mint például a tér és az idő álomképei. Úgy látszik, hogy az álmot nem az értelem, hanem a vágy, nem a fej, hanem a szív hozza létre és irányítja és mégis micsoda bonyolult és furfangos dolgokkal kellett néha álom közben eszemnek megbirkóznia! Álom közben néha teljesen megfoghatatlan és érthetetlen dolgok kerülnek elő. Az én fitestvérem, például, már öt évvel ezelőtt meghalt; mégis akárhányszor megjelenik álmomban, érdeklődik az én ügyeim, bajaim és gondjaim iránt, megosztja őket velem, pedig én akkor álom közben is visszaemlékszem és tudom, hogy fitestvérem meghalt és hogy el van temetve. Miért nem csodálkozom én álmomban azon, hogy rég elhalt testvérem megjelenik nekem, hogy mellettem van és hogy elbeszélget velem? Miért tűr meg az én eszem ilyesmit? No de elég legyen ebből ennyi.

Most tulajdonképen más álomról van szó, arról az álomról, amelyet azon a bizonyos november harmadikán álmodtam. Önök most természetesen szeretnének velem egy kicsikét elingerkedni amiatt, hogy hiszen csak álom volt az egész. No de nem mindegy az, hogy csak álom volt-e az, vagy nem álom, a fő az, hogy az az álom nyilatkoztatta ki nekem az Igazságot! Ha én egyszer az igazságot megismertem és megláttam; ha én egyszer megtudtam, hogy ez az igazi Igazság és hogy más igazság nincs, sőt nem is lehet, akkor már teljesen mindegy, hogy én alszom-e, vagy ébren vagyok-e és hogy önök alusznak-e, vagy ébren vannak-e? Jól van, nem bánom, legyen hát csak álom az én álmom, legyen hát csak álom! No és az én álmomnál talán különb az önök híres élete, az az élet, melyet éppen csak az imént akartam öngyilkosság útján magamtól eldobni! Míg ellenben az álom, az az önök által lenézett álom, az az én álmom, ó igen, az az én álmom új, nagyszerű, újjáalkotott, hatalmas életet tárt fel nekem!

Tessék jól ide figyelni!

III.

Már mondottam, hogy egészen észrevétlenül aludtam el és úgy éreztem, mintha csak tovább rágódtam volna azokon a furcsa kérdéseken. Egyszerre csak azt álmodtam, hogy kezembe veszem az asztalon heverő forgópisztolyt és, csak úgy ülve, egyenesen szívemnek irányítom, szívemnek és nem fejemnek, pedig ezelőtt azt határoztam, hogy okvetetlenül fejbe lövöm magamat, fejbe, még pedig a jobb halántékon keresztül. Mikor a pisztoly csövét így a mellemre szorítottam, egy vagy két másodpercig még vártam és azt vettem észre, hogy a gyertya, az asztal és a szobafalak megmozdultak és inogni kezdtek. Ekkor aztán gyorsan elsütöttem a pisztolyt.

Álmában az ember gyakran lezuhan valahonnan a magasból, vagy megölik, vagy megszúrják, vagy megvágják, de fájdalmat sohasem érez, legfeljebb olyankor, amikor ő maga üti meg magát valamiképen az ágyba: akkor természetesen érez fájdalmat, amelytől azután majdnem mindig fel is ébred. Így történt az én álmomban is: mikor pisztolyomat elsütöttem, fájdalmat én sem éreztem, de azért úgy tűnt fel nekem, mintha a lövéstől egész bensőm összerázkódott és elenyészett volna és mintha körülöttem borzalmas sötétség támadt volna. Úgy éreztem, mintha megvakultam és megnémultam volna, mintha valami kemény helyen kiterítve hanyatt feküdtem volna, mintha semmit sem láttam volna és mintha meg sem tudtam volna moccanni. Körülöttem mintha jöttek-mentek és kiabáltak volna, mintha dörgött volna a százados és mintha sivítozott volna háziasszonyom,... majd mintha rövid szünet következett volna, utána pedig mintha már vittek is volna lezárt koporsóban. Azt is éreztem, hogy koporsóm miképen ingott-rengett a halottvivők vállán, el is gondolkoztam ezen, közben azonban hirtelen első ízben eszembe jutott, hogy hiszen én meghaltam, még pedig végérvényesen haltam meg; hogy én ezt tudom és nem kételkedem benne, hogy sem nem látok, sem meg nem moccanok és mégis érzek és gondolkodom. Hamarosan azonban beletörődtem helyzetembe és, mint álomban rendszerint történni szokott, a tényekbe minden ellenkezés nélkül belenyugodtam.

Közben koporsómat lebocsátották a sírba és elföldeltek. Mindannyian elmentek, én pedig magamra, egészen magamra maradtam. Meg sem moccantam. Valahányszor azelőtt ébrenlét alkalmával elképzeltem azt, hogy engem sírba temetnek, olyankor a sír képzetéhez mindig a nedvesség és a hidegség érzete is hozzákapcsolódott. Most ott lent a sírban is úgy éreztem, hogy nagyon fázom, főleg hogy lábújjaim hegye nagyon fázik, különben pedig semmi mást nem éreztem.

Ott feküdtem tehát a sírban és, furcsa, semmit nem vártam, semmit nem kívántam, minden ellenkezés nélkül belenyugodtam abba, hogy halott vagyok és hogy a halottnak semmiféle kívánsága sem lehet. A sír azonban nedves volt. Nem tudom, hogy közben mennyi idő múlhatott el: egy óra-e, vagy néhány nap-e, vagy sok nap-e? Egyszerre csak éreztem, hogy a koporsó födelén keresztül átszivárgott vízcsepp hullott lehúnyt balszememre, egy perc mulva ugyanoda a második vízcsepp, ismét egy perc mulva lehullott a harmadik vízcsepp és így tovább és így tovább: pontosan minden percben egy-egy vízcsepp lehúnyt balszememre. Hirtelen mélységes kedvetlenség árasztotta el szívemet, amelyben hirtelen fizikai fájdalmat kezdtem érezni: "Bizonyára a seb fáj, melyet a lövés szakított, ott lesz a pisztolygolyó..." - gondoltam én. A vízcsepp pedig tovább hullott, hullott; minden percben egy vízcsepp és mindig pontosan a balszememre. Én pedig hirtelen felkiáltottam, nem hangommal, mert hiszen teljesen mozdulatlan voltam; felkiáltottam, nem hangommal, hanem egész lényemmel, felkiáltottam az Úrhoz, mindannak Urához, ami velem történt:

"Bárki légy is Te, aki vagy és ha vagy, és ha van valami okosabb annál, ami most velem történik, akkor Te parancsold meg annak az okosabbnak, hogy itt nálam is az érvényesüljön. Ha Te rajtam, esztelen öngyilkosságomért, egy utálatos, képtelen és lehetetlen továbblételnek rámkényszerítésével akarsz bosszút állni, akkor tudd meg, hogy engem soha semmiféle olyan kínzás nem érhet, amely hasonlítható lenne ahhoz a megvetéshez, melyet én hallgatagon érezni fogok a kínzással szemben, húzódjék bár vértanúságom millió és milliószor millió évig!..."

Így kiáltottam én fel szótalanul és elhallgattam. Hangtalan felkiáltásom után mélységes csend következett és majdnem egy egész percig tartott, miközben még egy vízcsepp lehullott lehúnyt balszememre, én azonban tudtam, határozottan és megingathatatlanul tudtam és hittem, hogy az egész helyzet rögtön és okvetetlenül meg fog változni. És lám, egyszerre csak megnyílt a sírom. Azaz nem is tudom, hogy szétnyílt-e a sírom, vagy nem, annyi azonban bizonyos, hogy a sírból kiragadott valami sötét és nekem ismeretlen lény és a másik pillanatban már a világűrben találtuk magunkat. Én hirtelen visszanyertem látásomat és körülnéztem: mélységesen sötét éjszaka volt és soha, de soha még ilyen sötétség nem volt! A világűrben repültünk már jó messze a földtől.

Én semmit sem kérdeztem attól, aki engem a világűrben röpített, én csak vártam, hogy mi lesz mindebből, én nagyon büszke voltam. Elhitettem magammal, hogy nem félek, és majd meghaltam a gyönyörűségtől, mikor arra gondoltam, hogy nem félek. Már nem emlékszem, hogy a világűrben mennyi ideig repülhettünk így, vissza sem tudom képzelni: az egész olyanformán ment végbe, mint ahogyan álomban szokott történni, túltettük magunkat az idő, a tér, a lét és az ész formáin és törvényein és csak azok a szempontok érvényesültek, amelyekről a szív álmodozik. Jól emlékszem, hogy a borzalmas sötétségben hirtelen egy kis csillagot pillantottam meg.

- Ez a Sirius? - kérdeztem én hirtelen és önkénytelenül, mert különben az volt a szándékom, hogy semmiről sem fogok kérdezősködni.

- Nem, ez az a csillag, melyet az este hazafelé-menet az uccáról a felhők között láttál, - felelte az a lény, aki a világűrben magával röpített. Erről a lényről csak annyit tudtam, hogy emberi alakja volt. Különös, hogy én ezt a lényt nem szerettem, hanem ellenkezőleg mélységesen iszonyodtam tőle. Én teljes nem-lét után vágyakoztam és ezért röpítettem szívembe golyót. És mégis egy lény karjaiba kerültem, egy lényébe, amely, ha nem is volt ember, de mégis lény volt, amely van és létezik.

"A halál után tehát mégis csak van megint élet!" - gondoltam én az álom furcsa könnyelműségében, szívem igazi mivolta azonban azalatt saját mélységének legmélyén maradt vissza.

"Ha újból léteznem kell", - gondoltam én: - "és ha valakinek elháríthatatlan akarata következtében újból élnem kell, többé nem fogom eltűrni, hogy ismét megbántsanak és megalázzanak!"

- Te jól tudod, hogy én félek tőled és emiatt megvetsz engem, - szóltam oda akaratlanul útitársamnak. Szerettem volna ezt a megalázó kérdést magamba fojtani, mert hiszen ez a kérdés egyenlő volt a beismeréssel. A megalázkodás miatt olyan fájdalmat éreztem, mintha szívemet gombostűvel szurkálták volna.

A titokzatos lény kérdésemre nem válaszolt, én azonban hirtelen megéreztem, hogy ott engem nem néztek le, nem vetettek meg; hogy ott engem nem nevettek ki; sőt hogy ott még csak nem is szánakoztak rajtam; hogy a világűrben való repülésünknek volt célja, és ha ez a cél egyelőre ismeretlen és titokzatos volt is, de mégis rám vonatkozott, még pedig kizárólag csak reám. A rémület folyton növekedett szívemben. A szótalan útitársról valami néma kín áramlott át belém és átjárta egész valómat. Sötét és ismeretlen térségeken repültünk keresztül. Az én szememnek ismerős csillagzatok már régen eltűntek. Én tudtam, hogy az égboltozaton vannak olyan csillagok is, melyeknek fénysugarai csak évezredek, sőt évmilliók alatt érik el földünket. Lehet, hogy már ezeket a távolságokat is átrepültük. Szívemet borzalmas szorongás kínozta és ebben a rettenetes szorongásban vártam valamire, magam sem tudtam, mire.

Ekkor aztán hirtelen valami nagyon ismerős és szerfölött otthonias érzés vett rajtam erőt és szinte megrendített: hirtelen ugyanis a mi napunkat pillantottam meg! Én ugyan tudtam, hogy az nem lehetett a mi napunk, mely a mi földünket szülte; tudtam, hogy mi a mi napunktól végtelenül messze voltunk és mégis ráismertem valamiért, ráismertem egész valómmal, hogy ez a nap tökéletesen ugyanolyan, mint a mi napunk; hogy ez a nap a mi napunknak szakasztott mása, hogy ez a nap a mi napunknak ikertestvére. Az elragadtatásnak hihetetlenül édes és otthonias érzése csendült meg lelkemben. A fény termékenyítő és éltető ereje, azé a fényé, mely engem is szült, ez a fényerő megmozdult az én szívemben is, feltámasztotta szívemet és én megéreztem magamban az életet, az előbbi életet, megéreztem eltemettetésem után most először.

- De ha ez is nap, még pedig tökéletesen ugyanolyan nap, mint a mi napunk: hol van akkor ennek a napnak az ő földje? - kiáltottam fel én.

És útitársam rámutatott egy, smaragdzöld fényben ragyogó kisebb csillagra. Éppen egyenesen feléje repültünk.

- Miképp lehetséges az, hogy a világegyetemben ilyen ismétlődések vannak? Talán ez a természet törvényei. És, ha ez is föld ottan, vajjon ez a föld is olyan-e, mint a mi földünk, tökéletesen ugyanolyan-e? Ez a föld is ugyanannyira szerencsétlen, szegény és nyomorúságos és mégis édes, drága és örökké szeretett föld, mint a miénk? Ez a föld is ugyanolyan kínzó szeretetet tud ébreszteni maga iránt, még legháládatlanabb gyermekeiben is, mint a mi földünk? - kérdeztem én, remegve a visszafojthatatlanul felujjongó szeretettől ama régebbi szülőföldem iránt, amelyet elhagytam, amelytől elpártoltam. És egy pillanatra fölmerült emlékezetemben annak a kis leánynak alakja, akit én ott az uccán annyira megbántottam.

- Majd meglátod, majd megtudod, - válaszolta útitársam, hangjából azonban mintha szomorúság csendült volna ki.

Közben pedig gyorsan közeledtünk a bolygócsillaghoz, amely az én szememben folyton növekedett, már a tengereket is, sőt Európa körvonalait is meg tudtam különböztetni. Ettől aztán hirtelen különös érzés támadt bennem, valami hatalmas és szent féltékenységnek érzése keserítette el szívemet.

"Hogyan lehet és hogyan szabad a mi földünknek máshol ennyire híven megismétlődnie? És mire való ez a megismétlődés? Én csak azt a földet szeretem, én csak azt a földet szerethetem, amelyet elhagytam, amelyen ott maradtak vérem csöppjei, mikor a szívembe irányított pisztolygolyóval életemet háladatlanul kioltottam. Azt a földet én soha, de soha sem szűntem meg szeretni, még azon az éjszakán sem, amikor elszakadtam tőle, sőt talán éppen akkor kínosabban szerettem, mint bármikor azelőtt. Vajjon van-e gyötrelem ezen az új földön is? Mert ott a mi földünkön csak gyötrelemmel és gyötrelem által szerethetünk! A mi földünkön mi máskép nem tudunk szeretni és más szeretetet nem ismerünk. Gyötrelmet akarok, hogy szerethessek. Ebben a percben én csak azt akarom, az után epekedem, hogy nagy könnyhullatások közepette megcsókolhassam azt a földet, melyet elhagytam és más földön nem is akarok élni, más földön nekem még az élet sem kell!..."

Mielőtt én mindezt elgondoltam volna, útitársam máris faképnél hagyott. És én hirtelen, szinte észrevétlenül kerültem erre a másik földre gyönyörű, szinte mennyországszerűen gyönyörű napsütéses időben. Úgy látszik, hogy azoknak a szigeteknek valamelyikére kerülhettem, amelyek a mi földünkön az úgynevezett görög szigettengert (Archipelagust) alkotják; vagy pedig ehhez a szigetvilághoz tartozó valamelyik szárazföld tengerpart-vidékén lehettem. Ott azon a másik földön is éppen olyan volt minden, mint a mi földünkön, csak sokkal ünnepiesebb volt a hangulat, olyanféle, mintha azon a másik földön az egész emberiség állandóan valami nagy, szent és magasztos öröm- és diadalmi ünnepet ült volna. A nyájas, smaragdszínű tenger szelíden locskolta és nyilvánvaló, szemmellátható, szinte tudatos szerelemmel csókolgatta a földpartot. A hatalmas, gyönyörű és árnyas fák virágzásuk szemkápráztató pompájában ragyogtak és megszámlálhatatlan levelük halk és szelíd suttogása, erről meg vagyok győződve, engem üdvözölt, és mintha az ő nyelvükön szeretetről suttogtak volna nekem. A rétek szinte égtek a rajtuk elhintett, illatos virágok élénk, szinte lángoló színpompájától. A madarak seregestül röpködtek a levegőben, nem féltek tőlem, vállamra és kezemre szálltak és apró, kedves, repeső szárnyukkal kedvesen csapkodtak engem. Végül megláthattam és megismerhettem annak a boldog földnek embereit is.

Annak a másik földnek emberei maguktól jöttek hozzám, körülfogtak és összecsókoltak engem. Azok az emberek a nap gyermekei, az ő napjuknak gyermekei voltak! És milyen szépek, milyen gyönyörűek voltak! A mi földünkön soha sem láttam emberben annyi és olyan szépséget. A mi földünkön legfeljebb a gyermekekben, de ezekben is csak életük első éveiben lehet látni annak a szépségnek távoli, de halvány és gyönge visszfényét. Azoknak a boldog embereknek szeme tiszta fényben ragyogott. Arcukról értelem, öntudat, nyugodt és biztos tudás sugárzott le; de arckifejezésük mégis derült, mosolygós, szinte vidám volt. Azoknak a boldog embereknek beszédéből és hangjából gyermeki öröm csengett ki. Óh, én mindezt első tekintetre leolvastam arcukról!

Azt a másik földet nem szentségtelenítette meg a bűnbeesés, azon a másik földön bűntelen emberek laktak és olyan paradicsomban éltek, mint aminőben, az egész emberiség hagyománya szerint, a mi ősszüleink is a bűnbeesés előtt éltek, mindössze azzal a különbséggel, hogy az a másik föld egészben egy paradicsom (édenkert) volt. Annak a másik földnek emberei mosolyogva és nevetgélve sereglettek körém és elkedveskedtek velem; otthonukba vittek és mindannyian azon voltak, hogy engem megnyugtassanak. Oh, azok az emberek nem kiváncsiskodtak, semmit sem kérdeztek tőlem, de én úgy láttam, mintha már mindenről tudtak volna és azon buzgólkodtak, hogy arcomról a szenvedés nyomait is minél előbb eltüntessék...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.