Ez a tél tiszta unalom, pedig még csak most kezdődik. Nincs kedvem menni sehová, mert vagy hideg van, vagy esik az eső. Állandó szürkeség. Ez az internetezés időszaka. Meg az alvásé.

De akkor hogy lesz ebből ismerkedés? Nehéz mostanában párt találni. Sokan a munkahelyen kavarodnak össze kollégákkal, abból is lehet nagy szerelem, tartós kapcsolat. Csak szakítás esetén ciki. Mert a másikat nézni minden nap akkor már nem olyan kellemes... Szórakozóhelyen? Teljes képtelenség, így 30 felé közeledve. Túl sok a fiatal (18-25), mindenki részeg (magunkat is beleértve) és mindenki a saját baráti körével beszélget, táncol, foglalkozik. „Hány éves vagy?... Ahaam… nem zavar, szeretem az idősebb lányokat… volt már 40 éves barátnőm is…” Huh. Maximum retro helyeken... a Star FM-ben egyszer egy tisztes őszes halántékú ötvenes, szakállas férfi akart meghívni egy italra, na, ez már a másik véglet!

Másrészt ismerkedés csak akkor lehetséges, ha lányok lányokkal mennek bulizni, fiúk pedig fiúkkal, ez pedig velem ritkán fordul elő. Ugyan ki szólna hozzám, ha van velem két-három fiú barátom? Hát senki, de mindegy, lényeg, hogy jól érezzük magunkat.

Tizenhat évesen, a Republic koncerten adtam meg a számomat a mellettem ugráló fiúnak. Sötétbarna hajam volt akkor, és 170 cm vagyok. Elmentem a megbeszélt randira, és látom, hogy hódolom úgy kb. 150 cm magasságú. Jajajj, gondoltam, biztos az ugrálás miatt nem tűnt fel. Erre azt mondja. "Szia. Azt hittem, szőke vagy." Mondom én: "Szia. Azt hittem, magasabb vagy." Kb. ennyi volt a sztoriban.

Aztán a Sláger teraszon volt egy kedves leszólítós... odasétált hozzám egy srác, és kérdezte: hogyhogy egyedül? Mondom hát így. Azt mondja, ő megérti, ő informatikus, és szintén hasonló cipőben... egyszerűen nem talál olyan lányt, akinek az operációs rendszere kompatibilis az ő hardverével. Mondom hát igen, az gáz lehet. De aztán  a feszültség oldására előkapta a belső zsebéből az otthonról, fél literes műanyag üvegben hozott pálinkáját, és megkínált egy korttyal. Hát akkó’ igyunk!

Persze, ez még mind semmi ahhoz képest - kollégáim körében nagy sikert avatott sztorim - amikor megadtam a számomat az utcán egy fiúnak, akivel beszélgettem előtte kb. két mondatot. Gondoltam mi bajom lehet, úgy is régen randevúztam. Aztán felhívott. Eljött értem. A kék UV fényben úszó WV Golfjával, amiben bömbölt a zene. Beültem, hát látom, hogy emberünk suhogós dzsoggingban, és Buffalo cipőben, minden ujján pecsétgyűrűvel mosolyog rám. Elvitt a Rómaira, ittunk egy italt, és közben elmesélte, hogy régen drogozott, de már leszokott. Volt egy barátnője, de az nem szokott le, és folyton csak veszekedtek, ezért vége lett. Jelenleg épp nem dolgozik, üzletelget. A hátán van egy egész hátas tetoválás a nagy kaszásról. Tud róla mutatni képet, benne van a telefonjában. És amikor kiment WC-re, felvillant a derekán a nadrágjába tűzött pisztoly. Na onnantól levert a víz, mondom magamban, ez elás valahol, ha elküldöm. De aztán hazahozott gond nélkül, és illedelmesen elbúcsúzott. Mondtam, hogy szerintem nem illünk össze, és nem kellene többet találkoznunk. És megértette. Küldött még egy SMS-t búcsúzóul... "Sajnálom, igazán adhatál volna egy eséjt". Azt hiszem, ez volt életem top randija.

Az internetes társkeresőkkel is bepróbálkoztam. Ahogy mindenki, szerintem. A levélírók nagyjából 50%-a házas. A maradék 30% őrült. Marad 20%, akivel az ember esetleg találkozik. És abból 15%-kal nem tud olyan jót beszélgetni személyesen, mint e-mailben, SMS-ben, telefonon, MSN-en… Marad 5%. Abból 2,5%-nak mi nem tetszünk. Marad 2,5%. De akkor még hol a kémia? Nehezen jön, egy vadidegen embernél. Nekem legalábbis, ismernem kell a másikat, valamennyire, ahhoz, hogy meg tudjam kedvelni, igazán érdekeljen, és vonzódjam hozzá. Meg kell szelídíteni. Addig csak egy idegen. Szóval, a végére marad kb. 0,5-1% esély. Száz randiból 1 ember. Kinek van ehhez türelme? Minden alkalommal ugyanazt a „bemutatkozó” szöveget elmondani? Órákig, napokig beszélgetni ismeretlen emberekkel mindenféle csatornákon? Sok embernek van, nekem nincs. Kb. a harmadik után végzetesen megunom, és miután jól kiröhögtem magam a postafiókomba érkezett, súlyos elvárásokkal, helyesírási hibákkal, vagy éppen romantikus ígéretekkel elárasztott leveleken, törlöm magamat az internetes társkeresőből.

De hát akkor mi lesz? Várom, hogy Ámor nyila eltaláljon. Valami váratlan pillanatban. Nyisd ki a szemed! :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.