Ezt újra ideteszem, mert szeretjük:)

“Tavasz volt, de én a nyarat vártam;
a meleget, a patakok hűs vizét.
Nyár volt, de én az őszt vártam;
a színes leveleket, és a hűvös, száraz levegőt.
Ősz volt, de én a telet vártam;
a ropogós havat, és a karácsony örömét.
Eljött a tél, de én a tavaszt vártam,
a rügyfakadást, a nap melegét.
Gyermek voltam, de felnőtt akartam lenni;
szabad és önálló.
Húsz éves voltam, de harminc akartam lenni,
érett és sokat ismerő.
Középkorú voltam, de húszéves akartam lenni;
ifjú és szabadlelkű.
Nyugdíjas lettem, de középkorú akartam lenni;
tevékeny élettel.
Életem elmúlt, és sohasem kaptam meg, amit akartam.”

-          idézve Linda Dillow: Akinél a szív lecsendesül c. könyvében

Dsida Jenő: A gyöngék imája

Jó Uram, aki egyként letekintesz
bogárra, hegyre, völgyre,
virágra, főre, szétmáló göröngyre, -
Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz
csak nagyon-nagyon gyönge.

Mert pókháló és köd a szív,
selyemszőttes az álom,
pehelykönnyű és szinte-szinte semmi,
s én erőtlen kezem
még azt sem tudja Hozzádig emelni.

De azért vágyaim ne dobáld a sárba,
ami az Óceánnak
legdrágább, legkönnyesebb gyöngye!
Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz
csak gyönge, nagyon gyönge.

Úgy mesélte valaki, hogy van egy házaspár a faluban, akik közül, amikor odaköltöztek, már csak a férfi dolgozott. Minden nap 4-kor indult a munkába. A felesége pedig minden nap felkelt vele 3-kor, és készített neki ételt, amit elvihet. Aztán kézen fogva lekísérte a buszhoz, amivel dolgozni ment. A munkaidő végén pedig lesétált elé, és megvárta, aztán kézen fogva hazamentek. Ez a szeretet, gondoltam, megosztom Veletek, mert egész meghatódtam, amikor hallottam.

Talán ők is elolvassák ezt, magukra ismernek, és meghatódnak.:)

József Attila: Nagy ajándékok tora

Ökölnyi nagy rubinkövet adok,
akaszd nyakadba, s nézd hogyan ragyog.
Szived fölött, a melled közepén,
csudáld, hogy ízzik, mint parázs, a fény.

Szememből fődre koszorút szövök,
mint istennőhöz, hozzád úgy jövök,
utad selyemmel, rímekkel verem,
de rajt’ ne járj, mert ott sohaj terem.

Ha szomjazol, hát asszubort adok,
de pár sötétlő könnyet benn hagyok,
s ha érzed, hogy az íze keserű -,
azért csak idd, nincs édesebb nedű.

Ha tested fázik, lelkem Rád adom,
két vállad bársonnyal betakarom.
És reszkető agyam, ha éhezel -,
szükségbe nálam soha nem leszel.

S ha fáradt tested megpihenni vágy,
nyugodj karomba, – nincs puhább faágy
s mert kell majd egyszer mégis oltalom:
fogadd, fogadd el, kérlek, a karom.

Fogadd el, vélük bármit is tehetsz,
azért hozzám kegyetlen nem lehetsz.
Ha nem jönnél is, mind Tiéd marad,
nem kéri vissza gyönge pillanat.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.