A megbocsátásról...mert megbocsájtani nehéz. Mit kell megbocsátanunk? Rengeteg dolgot. Például, ha a barátunk elárult, megcsalt a szerelmünk, főnökünk vagy munkatársunk igazságtalanul bánik velünk, ha a partnerünk szerelme elmúlik, nem teljesítik a kérésünket, vagy a szüleink nem foglalkoznak velünk. Nem beszélve arról, hogy sok esetben saját magunknak is meg kell bocsátanunk, hiszen követünk el hibákat, és ez a legnehezebb. Kissé talán vallásos cselekedetnek tűnik.

Meg kell bocsátanunk a szüleinknek a hibáikért, és nekik is a mi hibánkért. Kezdve attól, hogy kiskorunkban eltörtünk anyukánk kedvenc vázáját (ugye, hogy izgultunk, amikor valami ilyesmi történt? Pedig mennyire egyértelmű így utólag, hogy akkor csak mérgesek voltak ránk, nem pedig haragudtak.). Amikor szakközépiskolás voltam, egyik évben megbuktam félévkor matekból, és meg sem mondtam. Elég sokat voltam egyedül az idő tájt, és kihasználva a rám szakadt szabadságot, jóarcú punk fiatalokkal jártam koncertekre, fesztiválokra. Még az is előfordult, hogy Seduxen-nel ittuk a boros kólát (anyukám, ha elolvasod ezt az írásomat, most szeretném elmondani, hogy sajnálom!). Akkor ki volt a hibás? A szüleim, mert nem figyeltek rám és magamra hagytak, vagy én, mert megbíztak bennem, én pedig ezzel visszaéltem? Mindegy már, a bukást év végére kijavítottam, és maradt pár ép agysejtem is, bár nem lettem orvos, vagy sztárügyvéd.

Rengeteg írás foglalkozik a témával, sok szerint a megbocsátást meghatározza mekkora „bűnt” követtek el ellenünk, vagyis mekkora sérelem ért. Könnyebben megbocsátjuk azokat a dolgokat, amiknek az elkövetését magunkról is el tudnánk képzelni. A második, hogy mennyire erős bennünk az empátia, vagyis együtt tudunk-e érezni azzal, aki megbánta a tettét, és hogy mi magunk meg tudjuk-e bánni egyes tetteinket. A harmadik az adott személyiség természetesen. Az egoista emberek kevésbé tudnak megbocsátani másoknak, hiszen mások szemében a szálkát is észreveszik, míg a sajátjukban...

Ha megbántanak, megsértenek minket, az olyan, mintha valamit összetörtek volna bennünk. Eltörték a szeretett bögrénket, és jó esetben még össze tudjuk ragasztani pillanatragasztóval, rossz esetben száz darabra robban szét, és dobhatjuk a szemetesbe, ott már nincs mit tenni.

Ha megoldatlanul marad a sérelem, akkor az emberben csak gyűlik a feszültség, ami stresszt okoz. Kutatások kimutatták, aki hajlamosabb a megbocsátásra, annak alacsonyabb a szorongási szintje, kevéssé hajlamos a depresszióra.

Amikor haragszunk valakire, vagy meg vagyunk sértődve, csalódottak vagyunk, akkor ahhoz, hogy megbocsássunk, először is idő kell, aztán fel kell dolgoznunk magunkban a történteket és utána egy nagy, és erős elhatározás, és legyűrni azt, hogy ettől sérül a büszkeségünk. Le kell mondanunk arról, hogy magunkat sajnálhassuk, és a másik embert magunkban „szidhassuk”, mert ilyet szoktunk ugye, valljuk be! A sérelmeket persze nem felejtjük el, ezt nem is várhatja el senki. Egyszerűen csak kinyitjuk az ajtót, átalakítjuk a kapcsolatunkat, a véleményünket, a történtekről szóló emlékeinket. Meglátjuk benne a saját részünket.

Persze, ha a lelkünkbe taposnak, egy odabökött „bocsneharagudj”-tól nem fogunk megnyugodni. De ha valaki őszintén megbánja, amit tett, akkor érdemes megpróbálni. Aki a sérelmeket gyűjtögeti magában hosszú évekig, az előbb utóbb megbetegszik, megkeseredik.

A megbocsátás változást hoz. És ebben az idő is segítségünkre van. Jobb, mint elnémulni, magunkban emésztődni, és közben, mint az almában a kukac, belülről rág minket a szomorúság.

 Persze, könnyű ezt mondani. Mindenki más, és vannak, akik kisebb sértéseket is nehezebben bocsátanak meg. De soha nem késő elkezdeni, és megérezhetjük a megbocsátás felszabadító érzését. Ha sikerül, akkor utána harmonikusabb, békésebb lelkiállapotba kerülünk.