Az önismeret veszélyes dolog. Az utóbbi időben iszonyúan belelendültem saját magam és mások viselkedésének tanulmányozásába. Már korábban is voltam grafológia tanfolyamon, aztán a pedagógia szak a főiskolán (ott aztán volt pszichológia és pedagógia, szigorlat, meg minden)... és hozzá jónéhány könyv, amit beletömtem az agyamba. Felsorolok néhányat, egyébként nagyon jók, és mindenkinek ajánlom őket.

Gyerekekről:

Varázslás és fogyókúra (a mese jelentőségéről a kisgyerek lelki fejlődésében),

Mérei Ferenc - V. Binét Ágnes: Gyermeklélektan

Susanna Millar: Játékpszichológia

Dr. Hegyi Ildikó: Fejlődési lépcsőfokok az óvodáskorban

Dr. Ranschburg Jenő: Félelem, harag, agresszió

Brian és Shirley Sutton Smith: Hogyan játsszunk a gyermekeinkkel (és mikor ne)?

Dr. Csernus Imre: Ki nevel a végén?

Dr. Vekerdy Tamás: Kicsikről nagyoknak

Ezek hirtelenjében a jelentősebbek. De ami sajnos nekem nincs meg, de szülőknek nagyon is javasolt, az Bettelheim Bruno: Az elég jó szülő című könyve.

Aztán "felnőtt" témában:

Susan Forward: Mérgező szülők

F. Várkonyi Zsuzsa: Tanulom magam!

Dr. Csernus Imre: A nő

F. Várkonyi Zsuzsa, Szendi Gábor, Bagdy Emőke, Popper Péter: Mindennapi játszmáink

Paulo Coelho összes könyve

James Redfield: A mennyei prófécia + A mennyei prófécia gyakorlati útmutató

Valerio Albisetti: Hogyan legyünk boldogok?

Danah Zohar – Ian Marshall: SQ – Spirituális intelligencia

Norman Vincent Peale: A pozitív gondolkodás csodás eredményei

Allan Pease: Testbeszéd

Márai Sándor: Füveskönyv és

Kornis Mihály: Vigasztalások könyve

Általános pszichológia

José Silva: Gyógyíthatsz!

Biztos van még, de ezek a jobbak, és hátha valaki rákap…

Megtanultam, hogy a személyiségünk kialakulásában legnagyobb szerepet játszik a gyerekkorunkban tanult viselkedésminta; ennek megfelelően a mindennapi életben gyakran tanult játszmák szerint cselekszünk, reagálunk, beszélünk, anélkül, hogy tudnánk erről. Ezeket teljesen megszüntetni nem tudjuk, de csökkenteni és változtatni rajtuk igen, ha akarunk.

Csak érdekességképpen azoknak, akiknek van testvére: személyiségünket a születési sorrend hatása is befolyásolja. Állítólag az elsőszülött fiúk között gyakoribb az autista, míg a sokadik szülöttek esetében a homoszexuális. Mivel az első szülötteknél a szülők még sokkal jobban odafigyelnek a nevelésre, tele vannak energiával, így ők általában konzervatívabbak, a családi értékeket jobban követik és fontosnak tartják, tekintélytisztelőbbek, és szorgalmasabbak, iskolai eredményeik gyakran jobbak. A rend hívei, céljaikat gyakran agresszív úton érik el. A későbbi gyerekek, a szülők lanyhább figyelme miatt, már kevésbé fogékonyak a családi kötelékekre, viszont nyitottabbak az új dolgokra. Érzékenyek az igazságtalanságra, eszméjük a szabadság. Mivel mindig alárendeltek voltak az erőviszonyokban (fizikailag kisebbek), ezért céljukat inkább ésszel érik el erő helyett. Ugye, milyen érdekes? Emiatt a különböző időben született testvéreknek alapvetően eltérő lesz az életútjuk (ez a Mindennapi játszmáink c. könyvben szerepel).

Egy szó, mint száz, nagyon sok hasznos dolgot, életvezetési, párkapcsolati, stb. tanácsot lehet tanulni. De, hogy miért írtam az elején, hogy veszélyes? Most, hogy felszítta a begyem ezt a sok információt, iszonyú kritikus lettem, másokkal, és magammal szemben is. Folyton figyelem az emberek viselkedését, reakcióit, tekintetét, a félelmeiket, testbeszédüket… és próbálok a mélyére látni. Néha sikeresen, néha nem... És ugyanezt magammal is. Sokszor rajtakapom magamat egy-egy helyzetben, főleg, amikor mérges vagyok, hogy nem úgy reagálok, ahogy szeretnék, hanem átgondolatlanul, pont úgy, ahogy a könyveimben le van írva, pont úgy, mint amit le akartam vetkőzni.

Ha folyton ezzel foglalkozom, semmi sem tűnik már elég jónak! Ráadásul, ideges leszek azoktól az emberektől, akik egyáltalán nem gondolkodnak el magukon, és mérhetetlen hülyeségeket követnek el.

És ha én itt küzdök, hogy fejlesszem magamat, aztán beleszeretek valakibe, akit ez cseppet sem érdekel? Akkor minden fáradozásom a kapcsolataim és sérüléseim javítására felesleges volt, maximum arra tudom használni, hogy sikeresen zárjam le a dolgot.

Az önismeretnek is van határa! :)

A végére még egy idézet, a „Hogyan legyünk boldogok?” c. könyvből:

„Önismerettel – vagyis azzal a vággyal, hogy megértsük embervoltunkat, hogy értelmet adjunk létezésünknek, a dolgoknak – győzzük le a magányt.

Számomra a magány az élet lényege. Nem más, mint annak strukturális feltétele.

Az ember mindig egyedül van. Akkor is, ha tömeg veszi körül, akkor is, ha szeretik, ha gyerekei vannak.

Mikor eljön a halál, eltűnnek, és teljesen értelmüket vesztik az egész létezésünket végigkísérő illúziók, szerepek, várakozások és vágyakozások. A halál mutatja meg, tárja fel az élet valódi lényegét – a magányt.

Az élet: magány.

Ha magányosságunk miatt szenvedünk, annak az az oka, hogy nem ismerjük önmagunkat, nem érezzük az élet struktúráját, nem fogadjuk el mélységében embervoltunk feltételét.

Általában, aki a magányosságtól szenved, az olyasvalami hiányától szenved, amit nem saját magában keresett. Sokan azért vágynak társra, hogy megértésre találjanak, amit nem képesek megadni önmaguknak. Azt szeretnék, ha az emberek figyelmének központjába kerülnének, mert alapjában nem fogadják el önmagukat. Hatalomra akarnak szert tenni, mert alapjában véve tehetetlenek. Mások között akarnak lenni, mert bizonytalanok. Szeretnék, ha valaki megerősítené őket, mert félnek élni.

Az, amire én gondolok, nem szükségképpen fizikai egyedüllét, hanem inkább az a meggyőződés, hogy minden és mindenki abban a jelentésben nyer értelmet, amit saját létértelmezésének ad.”

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.