Amikor elkezdtem írni ezt a blogot, akkoriban történt, hogy felkerestem aput, akivel több mint tíz éve nem tartottam a kapcsolatot, vagy csak futólag láttam néha. Aki olvasta a blogomat, az tudja, hogy látogatásomkor kiderült, hogy súlyos beteg. Ez 2009-ben volt. Elmentem a nővéremmel együtt, ismét elkezdtük tartani a kapcsolatot, és rendszeresen látogatni. Programokat csináltunk, amikor jobban érezte magát, elmentünk Hollókőre, Szilvásgombóc fesztiválra, falunapra... vagy épp csak kártyáztunk otthon. Újra közös élményeink lettek, fényképekkel, kellemes percekkel, nevetéssel.

És most úgy érzem, le kell írnom ide azt is, hogy meghalt. 5 év küzdelem és 2,5 kúrányi kemoterápia után, a szervezete feladta a küzdelmet. És az ember, akiről világ életedben azt hitted, hogy gyenge, mert kerülte a felelősséget, szó nélkül viselte a fájdalmat. Viccelődött vele. Úgy tett, mintha nem is fájna. Miközben tudtuk, hogy az utolsó porcikájáig szenved. És még a végén is összeszedte magát, és hazament a kórházból, mert otthon akart lenni. És az utolsó percig küzdött. Élni akart. És mindent vállalt, minden szenvedést, ami meghosszabbította az életét, akár egy perccel, akár egy nappal.

Én pedig külföldön vagyok. És ez fáj. Hogy nem tudtam ott lenni. Bár megbeszéltük, és ő megértette, és mindent elfogadtunk így, ahogy van. Amikor utoljára voltunk nála látogatóban, mielőtt visszajöttem, és mindketten tudtuk, hogy utoljára látjuk egymást, de egyikünk sem szólt semmit. Úgy tettünk, mintha nem úgy lenne. Ő is, én is.

Kívánom Neked Apu, hogy nyugodj békében, és találd meg a másvilágon a boldogságot, amit a földi életben hasztalanul kerestél. Leld meg a nyugalmat, és a teljességet.

Ez a történet a szeretetről szól. Ez a történet a megbocsátásról szól. Hiszen meghalhatott volna úgy is, hogy nem beszélünk egymással 15 évig, és csak a halálhírét tudjuk meg. Talán akkor korábban is halt volna meg. Mert a megbocsátás és a szeretet erőt adott neki. Életkedvet adott neki. Nekünk pedig új emlékeket,másmilyeneket, mint amilyenek korábban voltak róla az emlékezetünkben. Ez a történet arról szól, hogy soha ne tartogasd a haragot a szívedben a szeretteiddel szemben, mert sosem tudhatod, mit hoz a holnap.

Az emlékére, ideteszem az Újpest indulót. Mert az Újpest volt az örök szerelme. Nyugodj békében.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.