.....kezd kicsúszni az irányítás a kezemből. A gyakorlati életben nem, csak belül. Úgy érzem, hogy elgyengültem. Régen, mindig én léptem ki a kapcsolatokból, és az biztonságos volt, kemény voltam, ami nem volt jó, de előnyben voltam. Ha valami nem olyan volt, ahogy megálmodtam, dobbantottam, aztán, még ha bántott is a dolog, idővel átvészeltem, élet ment tovább. Most már nincs ez. Nem lépek ki, sőt, be sem lépek, nem szeretnék senkit sem megbántani, cserébe viszont engem kb. mindennel meg lehet bántani, ami kívülről ugyan nem látszik, de apróságokon is napokig rágódom magamban. Elvesztettem az erőmet.:)

Az erőmet, ami abból (is) adódott, hogy nagyrészt apa nélkül nőttünk fel, tehát bizonyos szempontból negatív erő is, tele rossz tapasztalatokkal, és daccal, másrészt jó erő is, mert abból keletkezett, hogy így is megoldottam mindent. Akik úgy nőnek fel, hogy nincs férfi a házban, azok nem ijednek meg egy póktól, vagy ha fel kell szerelni egy polcot, sőt, még egy villanykapcsoló kicserélésétől sem. Nem kell segíteni soha semmiben, majd én megmutatom, hogy egyedül is meg bírom csinálni...:) Ez  megijeszti a férfiakat, mert mindenki gyengébb nőt szeretne, azt írják az okosok, fontos, hogy egy férfi férfinak érezze magát egy nő mellett, de van, aki mellett nem lehet. Mellettem talán nem lehet, de nem én tehetek erről, az élet hozta így. Ezeket a dolgokat megemésztgettem magamban, tudatosítottam, próbálok változtatni rajtuk, sok küzdelmes önismeret árán, és most nem tudom, hogy jobb lett-e, mert most sokkal gyengébbnek érzem magam, mint mielőtt elkezdtem ezen gondolkodni. Persze ez nem azt jelenti, hogy rossz kedvem lenne, vagy bármi, csak elég törékenynek érzem a lelkivilágomat, ami ijesztő.

A múltkor említettem a stresszt, hogy egy kis stressz jó hatással van rám. Mostanában beszélgettünk a reziliens gyerekekről, és már nagyon utána akartam olvasni. Most rászántam magam, és elolvastam néhány írást erről az interneten. Ezzel is kapcsolatban áll. Hosszabban itt: http://www.scribd.com/doc/10054444/Reziliencia-boldogulas-a-nehezsegek-ellenere-Az-iskola-szerepe

Röviden összefoglalva ebben a cikkben:

„2009-06-17 00:00:00 - Rusznák Tamás: A jó stressz II.

Mint az előző részben is említettem, az, hogy az adott, alkalmazkodást, választ igénylő élethelyzetre hogyan reagálunk és hogyan küzdünk meg vele, igen nagy részben a helyzetről való gondolkodásunkon múlik.

Ugyanaz az élethelyzet mást vált ki belőlünk, másként hat ránk. Egy vizsga vagy akár egy sportfeladat az egyik embert inspirálja, feldobja, a másikat szorongással, aggodalommal tölti el. Van, akinek egy párkapcsolati konfliktus semmi problémát nem okoz, mert örül a tisztázás, a javítás lehetőségének, a másiknak a hasonló helyzet maga nyomasztó a rémálom. E hatások igen nagy mértékben attól függnek, hogy az adott (stresszt kiváltó) helyzetet hogyan látjuk, hogyan értékeljük, értelmezzük. Kihívásnak, vagy nyűgnek, kellemetlen, teljesíthetetlen feladatnak. Azt, hogy mit és miként gondolunk, hogyan "válaszolunk", számos külső és belső tényezőtől függ. (Hozott és szerzett mintáktól, egyéni és társadalmi elvárásoktól stb.) Azonban gondolatainkat, reakcióinkat képesek vagyunk befolyásolni, alakítani. Persze, a komolyabb változásokhoz nem árt szakértő, külső segítséget is igénybe venni. Számos ügyfelem panaszkodik arról, hogy ő már könyvek tucatjait olvasta el, de mégsem tud megküzdeni az életvezetési, életviteli problémáival...   

"Ami nem tör meg, az megerősít"

No, ez a mondás is olyan, mint a többiek, van amire igaz, és van amire nem. Azonban biztosan mindenki ismer a szűkebb, tágabb környezetében olyan embereket akik úgymond a "jég hátán is megélnek". Olyanokat, akiket látszólag nem zavar semmi és senki, szinte rendíthetetlen optimizmussal és hatalmas életerővel veszik az akadályokat. Akár csak a macska, mindig "talpra esnek", ha pedig elbuknak, "kelj fel Jancsiként" hamarosan felállnak. Szerencsések? Ennyi lenne a "titok"? Nem.

A "reziliencia"

Gyerekekkel foglalkozó kutatóknak tűnt fel először, hogy néhány, igen rossz körülmények között élő gyerek, akiknek a sztereotipiák szerint "el kellett volna bukni", mégis kiemelkedő teljesítményt produkált, és sikeresen vette az igen nehéz akadályokat. A fizikából kölcsönzött szóval "rezilienciának" nevezték el ezt a nehéz körülményekhez való rugalmas, sikeres alkalmazkodást. Kiderült, hogy ez a kritikus változásokhoz történő "reziliens" (rugalmas, sikeres) alkalmazkodás olyan készségekből, képességekből áll össze, amelyek tanulhatók, elsajátíthatók. Számottevő részük arra vezethető vissza, hogy az adott személy hogyan értékeli saját lehetőségeit, képességeit a stresszor által kiváltott stresszhelyzettel való megküzdésben. Ha úgy véli, hogy képes befolyásolni a helyzetet, illetőleg képes megküzdeni azzal, akkor eleve kisebb lesz a stressz hatása rá, és jóval nagyobb az esélye, hogy gyorsan és megfelelően alkalmazkodjon. Másként fogalmazva ez azt jelenti, hogy egy súlyos - krízist előidéző - élethelyzet (haláleset, válás, a munkahely elvesztése, stb.) a reziliens embert is a "padlóra küldi", azonban képes arra, hogy a testi-lelki-szellemi egyensúlyát viszonylag rövid idő alatt megfelelően helyreállítsa.

Ha rajtam állna, én az iskolában a csaták évszámai helyett inkább rezilienciát tanítanék! Mostanában különösen...”

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.