Mármint Máltára.

Őszintén szólva elgondolkoztam egy kicsit, jól tettem-e, hogy eljöttem. Mert annyira fájdalmas volt a búcsúzkodás, újra, a családtól, barátoktól, kutyámtól, a helyektől, a tárgyaimtól amiket megszoktam és nem tudtam kihozni... Mindentől. Gondolkodtam rajta, hogy jól tettem-e, igaz, hogy itt jobban lehet keresni, mint jelenleg Magyarországon, meg napsütés van, meg tenger. De a szeretteim mind otthon vannak, az emberek, akikre tudom, hogy bármikor bármiben számíthatok. Itt csak új arcok vannak, még ha össze is tartunk, mégsem olyanok, mint az otthoniak.

Persze nem bántam meg, hogy eljöttem, nem erre akarok kilyukadni, csak iszonyú nehéz ez, nehezebb, mint ahogy az ember a terveiben elképzeli. Hiányzik minden és mindenki, még ha beszélünk is Skype-on. Minden új, nem azt csinálom, amit eddig otthon, új területen kell helyt állni (persze azt is megszokja az ember, és utána már nem új). Mások az emberek, mások a szokások, néha jobbak, néha idegesítőek.:) És persze minden idegen nyelven van, a munka, a boltban vásárlás, a buszon beszélgetés, angolul hívnak telefonon, ha hívnak, minden. Eleinte ez is nehéz, bár ebbe is belerázódik az ember természetesen. Egyik magyar ismerősöm elég jól összefoglalta egy mondatban, amit mindenki érez: Kriszti, nekem hiányzik az otthoni életem. De ettől függetlenül ő sem akar hazamenni, ez viszont érdekes ellentmondás. Mert a jövőre nézve jelenleg jobbak a kilátások itt, vagy épp más országban, mint otthon. De hiába a tenger, pálmafák, azért néha úgy hazaugranék például a Hortobágyra, vagy Hollókőre, vagy csak átsétálni a Lánchídon, annál nincs szebb sehol a világon. :)

Ez van, és ez nagyon, nagyon igaz...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.