A fiúk nem sírnak. Nem sírnak, mert nem szabad nekik. Szégyellik, és gyengének érzik magukat miatta. Mert gyerekkorukban beléjük verik, hogy a fiúknak nem szabad sírni, mert a sírás a lányok privilégiuma. Minden, ami történik velük, katonadolog, a katonák pedig kemények. Ez nagy hiba, mert később nemcsak, hogy nem sírnak, de a többi érzelmüket is elrejtik a sírással együtt. Nem tudják kimutatni teljes valójukkal sem az örömüket, sem a bánatukat, sem a szerelmüket. Nem kedvelik az érzelgős filmeket, és zenéket, mert őket is megindítja, érzelmeket vált ki, amivel meg hadilábon állnak. De amit elfojtunk, az úgyis kijön más formában, ha mást nem, éjjel, álmunkban…

A lányok sírhatnak, ez – a fiúkkal ellentétben – nálunk ez társadalmilag teljesen elfogadott, bár mostanában már a lányok is próbálnak egyre keményebbek lenni. Én szoktam sírni, de sok lányt ismerek, aki alig-alig.

Amitől biztosan elsírom magamat, az a tehetetlenség érzése. Ez olyankor fordul elő, ha abszolút kompromisszum képtelen emberrel keveredem vitába. Például, két ember egy párkapcsolatban vitatkozik (mindenhol előfordul). Az egyik próbálja megbeszélni a dolgot, elmondani a véleményét, és meghallgatná a másik felet is. A másik fáradt, türelmetlen, vagy épp nincs igaza (és a legjobb védekezés a támadás), és minden mondatra maximum ezt reagálja: nem érdekel, elegem van a hisztidből, fejezd már be, ez egy nagy hülyeség, stb. Ez a tehetetlen helyzet, hiszen a másik ember még hajlandóságot sem mutat rá, hogy megfontolja, vagy egyáltalán meghallgassa a véleményünket.

Amikor gyerek voltam, és a szüleimmel vitába keveredtem, a legjobban az dühített fel, amikor meg sem hallgattak. Esélyt sem kaptam, hogy elmondjam a véleményemet, nem érdekel, ez így van, és kész. Ilyenkor tehetetlen dühömben, főleg, ha úgy éreztem, nekem van igazam, mindig sírtam. És amikor – már felnőtt koromban – összevesztem egy munkatársammal, aki szintén hasonlóan viselkedett a konfliktusban, ugyanez történt. Nemcsak hogy elsírtam magam, de utána még egy órát sokkosan hüppögtem. Szándékán kívül olyan helyzetbe kerültem vele, hogy újraéltem egy negatív dolgot, és még felnőttként sem tudtam másként viselkedni ugyanabban a szituációban, annak ellenére, hogy a probléma korántsem volt annyira komoly.

A sírás egy egészséges reakció. Persze, ha valaki túl érzékeny, és folyton sír, akkor valószínűleg valami komolyabb lelki probléma van, de „normális” mennyiségben kifejezetten segítő hatású. Abszolút találó kifejezés a „kisírja magát”.

De azért mégis jobb érzés, amikor örömkönnyeket ejtünk. Egy jól eltalált meglepetéstől, egy esküvőn, vagy egy kisbaba születésén… akkora öröm ér, hogy megkönnyezzük:)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.