Sok lett a változás hirtelen... az ember nehezen viseli. Már aki. De én például, az állandóságot szeretem. És a régi ismerősöket, barátokat. Lementem most a kisboltba egy üdítőért, és összefutottam az egyik régi szomszédunkkal, egy apám korabeli férfi. Vettünk egy sört, és beszélgettünk egy fél órát a padon. Olyan öregesen:) Mint amikor az ember olyan boltba megy, ahol ismerik, vagy fodrászhoz, és megáll kicsit cseverészni. Valahogy így bonjour, bonjour... elnézést a gyermeteg példáért, de szerintem, ez szép:) És mennyi Gaston rohangászik mostanában:)

Bár én furcsa vagyok, vagy mi:) Mert szeretni kéne a változást, Rádió1-et hallgatni, és az interneten keresni átmeneti szexpartnert, ha épp nincs más.  De szerintem nem vagyok az, csak a valódi értékeket próbálom keresni, képviselni...? Mondjuk relatív, hogy kinek mi az. De mostanság elég nehéz, mert úgy tűnik, kihalnak. Olvastam egy újságban:

"Az Amerikai Plasztikai Sebészek Szövetségének adatai alapján 2006-ban 244 124 esztétikai beavatkozást végeztek el 13 és 19 év közötti fiatalokon, ezek közül mintegy 9000 mellnagyobbítás, 47 000 pedig orrplasztika volt. Ezeken kívül a legnépszerűbb a végleges szőrtelenítés, a fülműtét, és a bőrcsiszolás (mikrodermabrázió) volt."

Áááááááááá....

Nu, de mindegy is:)

Most ezt ajánlom:

http://papyboy.files.wordpress.com/2006/11/szaz-ev-magany.pdf

"Ursula szorgalma nem maradt el a férjéé mögött. Az apró termetű, mozgékony, szigorú és kötélidegzetű asszony, akit egész életében senki se hallott énekelni, hajnaltól késő estig mindenütt ott volt halkan suhogó alsószoknyáival. Keze nyomán a döngölt földpadló, a meszeletlen vályogfalak, a saját kezűleg ácsolt rusztikus bútorok mindig tiszták voltak, s az öreg ládákból, ahol a ruhákat tartották, enyhe bazsalikomillat áradt.

José Arcadio Buendía, aki olyan vállalkozó szellem volt, amilyen sohasem akadt a faluban, úgy szabta meg a házak helyét, hogy mindenkinek egyformán kellett fáradoznia, ha vízért ment a folyóra, és olyan ügyesen jelölte ki az utcákat, hogy a hőség órájában egyik házra sem tűzött jobban a nap, mint a másikra. Macondo néhány év alatt rendezett és dolgos falu lett, olyan, amilyet háromszáz lakosa még sohasem látott. Csakugyan boldog falu volt, ahol senki sem múlt harmincéves, és még senki sem halt meg.

José Arcadio Buendía már a falu alapításakor csapdákat és kalitkákat keszített. Rövid idő alatt rigókkal, kanárikkal, gyurgyalagokkal és vörösbegyekkel árasztotta el nemcsak a saját, hanem a falu valamennyi házát. A rengeteg és sokféle madár füttykoncertje oly süketítő volt, hogy Ursula méhviasszal tömte be a fülét, hogy a valóság iránti érzéke meg ne zavarodjon. Amikor Melchiades törzse fejfájás elleni üveggolyókat árulva első ízben felbukkant, mindenki csodálta, hogyan találhattak rá a mocsár mélyén szunnyadó falura: a cigányok akkor bevallották, hogy a madárcsicsergés vezette oda őket.

A közügyek ápolásának szelleme hamarosan elenyészett; elűzte a mágnesláz, az asztronómiai kutatás, az anyag átváltoztatásának álma és az a vágy, amely a világ csodáinak megismerésére sarkallta José Arcadio Buendíát. Tetterős, tiszta emberből lompos öltőzetű csavargó lett, s úgy elvadult a szakálla, hogy Ursula csak konyhakéssel tudta nagy nehezen megnyesni. Akadtak olyanok is, akik valami különös varázslat áldozatának tartották. De még azok is, akik biztosra vették, hogy megbolondult, faképnél hagytak munkát és családot, és hozzászegődtek, amikor csákánnyal és baltával a vállán mindenkit felszólított: vágjanak utat közös erővel, hogy Macondo népe megismerhesse a nagy találmányokat. José Arcadio Buendía egyáltalán nem ismerte a vidék földrajzát. Annyit tudott, hogy kelet felé áthatolhatatlan sierra van, s annak túlsó oldalán Riohacha ősi városa, ahol hajdani korokban – nagyapja, az első Aureliano Buendía elbeszélése szerint – Sir Francis Drake ágyúval vadászott a kajmánokra, aztán befoltoztatta és szalmával tömette ki őket, ajándékul Erzsébet királynőnek. Amikor José Arcadio Buendía még fiatalember volt, társaival együtt elhatározta, hogy elvándorol a tengerhez. Ekkor történt, hogy asszonyokkal, gyerekekkel, állatokkal és mindenféle cókmókkal átkeltek a sierrán, de huszonhat hónap múlva elálltak a vállalkozástól, s hogy a megtett úton ne kelljen visszamenni, megalapították Macondót. Ez az út tehát most már nem érdekelte, mivel csak a múltba térhetett volna vissza rajta. Délen a láp terült el örök növénytakarója alatt, s azon túl a nagy mocsárvilág, amelynek a cigányok állítása szerint nem volt határa. A nagy mocsár nyugaton végtelen víztükörbe veszett, amelyben sima bőrű cetfélék úszkáltak; női fejük és felsőtestük volt, s hatalmas emlőik igézete sok hajóst elveszejtett. A cigányok hat hónapig hajóztak ott, míg elérték a szilárd földszegélyt, ahol a postaöszvérek jártak. José Arcadio Buendía számításai szerint a civilizációhoz egyedül észak felé lehetett eljutni. Ugyanazokat a férfiakat, akik Macondo alapításakor a társai voltak, most favágó szerszámokkal és vadászfegyverekkel látta el, irányjelző műszereit és térképeit hátizsákba tette, és nekivágott a vakmerő kalandnak.

Az első napokban nem ütköztek komolyabb akadályba. A köves folyóparton addig a helyig ereszkedtek le, ahol évekkel azelőtt a páncélra akadtak, s ott egy vadnarancsfáktól szegélyezett ösvényen az erdőbe hatoltak. Az első hét végén elejtettek és megsütöttek egy szarvast, de csak a felét ették meg: a többit besózták az elkövetkező napokra. E bölcs előrelátás arra szolgált, hogy ne mindig arapapagájt kelljen enniük, mert kék húsának fanyar pézsma íze volt. Azután több mint tíz napon át nem látták a napot. A talaj olyan puha és nedves lett, mint a tűzhányók hamuja, a növényzet egyre alattomosabb, mind távolabbról hallatszott a madarak rikoltozása és a majmok veszekedése, s a világ végérvényesen szomorú lett. Az expedíció tagjaiban réges-régi emlékeket támasztott fel ez a nedvesség, ez a csönd, az eredendő bűn előtti paradicsom, ahol a csizmák füstölgő olajtócsákba süppedtek, a kések pedig vérző liliomokat és aranyló szalamandrákat szeltek ketté. Egy héten át botorkáltak, hangos szót alig ejtve, mint az alvajárók, e bús rengetegben, világító rovarok seregeinek halovány fényében, fojtó vérszagtól elnehezült tüdővel. Visszaút nem volt, mert az ösvény, amit az erdőben lépésről lépésre vágtak, hamarosan bezárult mögöttük, az új növényzet szinte a szemük láttára burjánzott el.

– Nem baj – mondta José Arcadio Buendía. – Az a fontos, hogy ne veszítsük el az irányt. – Konokul az iránytűhöz igazodva vezette tovább embereit a láthatatlan észak felé, míg végre kijutottak az elvarázsolt vidékről. Sűrű, csillagtalan éjszaka volt, de a sötétséget új, tiszta levegő itatta át. A hosszú átkeléstől kimerülten felakasztották a függőágyakat, és két hét óta először mély álomba merültek. Mikor fölébredtek, a nap már magasan járt, a bámulattól mozdulni se tudtak. Előttük páfrányok és pálmafák között, a néma reggeli fényben fehéren és porlepetten egy hatalmas spanyol gálya állt. Enyhén az oldalára dőlt, ép árbocairól az orchideáktól tarkálló kötelek közt rongyos vitorlafoszlányok lógtak. A megkövesedett halakkal és lágy mohával sűrűn beborított hajótest szilárdan befúródott a köves talajba. Az egész építmény mintha külön térben állt volna a magány és a feledés birodalmában, ahol a pusztító idő és a madarak nem háboríthatták. Az expedíció tagjai néma buzgalommal kutatták át a belsejét, de csak sűrű virágerdőt találtak benne. A tenger közelségét jelző gálya felbukkanása kedvét szegte José Arcadio Buendíának. Csúfondáros sorsának tréfáját látta abban, hogy amikor gyötrődve és kínlódva kereste a tengert, nem talált rá, s most anélkül, hogy kereste volna, elháríthatatlan akadályként ott találta az útjában. Amikor hosszú évekkel később Aureliano Buendía ezredes is áthaladt e vidéken, már rendszeres posta járt arra, s csak az elszenesedett bordázat maradt meg a hajóból egy pipacsmező közepén. Ekkor győződött meg róla, hogy a történet nem apja képzeletének szüleménye volt, és feltette magában a kérdést: vajon hogyan hatolhatott be a gálya a szárazföld e távoli pontjára? De José Arcadio Buendíát ez nem nyugtalanította, amidőn további négynapos gyaloglás után, a gályától tizenkét kilométerre, a tengerhez érkezett. Álmai véget értek e hamuszínű, tajtékos és piszkos tenger partján, melyért nem volt érdemes a kaland veszélyeit és áldozatait vállalni. – A súly essen belé! – kiáltotta. – Macondót mindenütt víz veszi körül. Az az elképzelése, hogy Macondo félszigeten áll, hosszú időn át tartotta magát, az önkényes térkép alapján, amelyet José Arcadio Buendía a felfedező útról visszatérve rajzolt. Haragosan húzta meg a térkép vonalait, rosszindulatúan eltúlozva a közlekedés nehézségeit, mintegy önnön büntetéséül, amiért oly esztelenül választotta meg a helyet. – Soha sehová nem jutunk el – panaszolta Ursulának. – Itt kell megrohadnunk élve, a tudomány jótéteményei nélkül.

Ez a bizonyosság, amin hónapokig rágódott a laboratórium kis kamrájában, megérlelte benne a tervet, hogy Macondót kedvezőbb környékre telepíti át. De Ursula ezúttal elébe vágott lázas tervezgetéseinek. Titokban törhetetlen hangyaszorgalommal lázítgatta a falu asszonyait a férfiak hóbortja ellen, akik már hozzá is kezdtek a költözködés előkészületeihez. José Arcadio Buendía nem is tudta, hogy a tervei pontosan mikor és milyen ellenséges erők következtében vesztek bele az ürügyek, váratlan akadályok és kifogások sűrű szövevényébe, míg végül puszta illúzió lett belőlük. Ursula ártatlan arccal figyelte, és még egy kis szánalmat is érzett iránta, amikor egy reggelen az eldugott kamrában találta; férje éppen a költözködési ábrándjairól dünnyögött, és eredeti ládáikba csomagolta a laboratóriumi eszközöket. Ursula hagyta, hadd fejezze be. Hagyta, hogy leszögezze a ládákat, és egy festékbe mártott izsóppal sorban ráírja a kezdőbetűit; egyetlen szemrehányás nélkül nézte, de már annak tudatában, hogy a férje is tudja (mert süket monológjaiban beszélt róla), hogy a falu férfiai nem fogják követni. Csak amikor férje már a kamra ajtaját kezdte szétszedni, Ursula akkor bátorkodott megkérdezni, hogy miért, s ezt a keserű választ kapta: – Mivel senki sem akar innét elmenni, egyedül megyünk. – Ursula nem vesztette el a hidegvérét.

– Nem megyünk el – mondta. – Itt maradunk, mert itt született a gyermekünk.

– De nincs még halottunk – mondta a férje. – Az ember addig nem tartozik sehová, amíg nincs a földben halottja.

Ursula szelíd eltökéltséggel válaszolt:

– Ha meg kell halnom, hogy itt maradjatok, hát meghalok."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.