IV.

Majd meglátják kérem, hogy mindebből mi fog ismét kisülni. Igaz ugyan, hogy mindez csak álom volt! Jól van, legyen mindez csak álom! De azoknak az ártatlan és szépséges embereknek szeretete, az ő szeretetüknek megérzése, szeretetük megérzésének emléke és benyomása örökre megmaradt bennem; szeretetüknek belém való áramlását azóta még mindig érzem. Én magam láttam azokat az embereket, megismertem őket, meggyőződtem jóságukról, megszerettem őket és későbben szenvedtem utánuk és miattuk. Óh, én akkor azonnal észrevettem, hogy sok tekintetben egyáltalában soha sem fogom őket megérteni. Nekem, mint korszerű orosz progresszistának és megcsontosodott, de förtelmes szentpétervári lakosnak teljesen megfejthetetlennek látszott, hogy ott, azon a másik földön élő emberek, akik különben sokat tudnak, miért nem ismerik a mi tudományunkat? Hamarosan rájöttem arra is, hogy ott, a másik földön az emberek tudásszomja egészen más benyomásokból és megfigyelésekből táplálkozott, és hogy ott az emberek törekvése is egészen más, mint itt a mi földünkön. Azok az emberek ott a másik földön, semmit sem kívántak és teljesen nyugodtak voltak. Ők nem törték magukat azon, hogy megismerjék az életet, mint ahogyan mi törjük magunkat ezért, mert az ő életük teljes és tökéletes volt. Mégis az ő tudásuk mélyebb és magasabb volt, mint a mienk, mert a mi tudományunk arra törekszik, hogy megvilágítsa az életet; a mi tudományunk először maga igyekszik megismerni az életet, hogy azután másokat taníthasson meg arra, miképen kell élni. Azok az emberek ott a másik földön a tudomány tanítása nélkül is tudták, miképen kell élni. És én minderre hamarosan rá is jöttem, ezt én egészen jól meg tudtam érteni, csak az ő tudásukat nem tudtam felfogni.

Ők, például, megmutatták nekem az ő fáikat, én azonban nem tudtam sem megérteni, sem átérezni a szeretetnek azt a fokát, amellyel ők a fáikra tekintettek, amellyel ők az ő fáik iránt viseltettek. Ők az ő fáikkal olyanformán beszélgettek, mintha azok a fák hozzájuk hasonló lények lettek volna. És tetszik tudni, meglehet, valószínűleg nem is tévedek, ha azt mondom, hogy azok a másföldi emberek az ő fáikkal tudtak beszélni, meg tudták magukat velük értetni! Igen, azok az emberek ismerték a fák beszédét, és én meg vagyok győződve, hogy ott a fák is megértették az embereket. Azok a másföldi emberek különben az egész nagy természettel ugyanolyan viszonyban voltak. Ilyen viszonyban voltak az állatokkal, amelyek velük együtt békességben éltek. Ott, azon a másik földön az állatok nem támadták meg az embereket, ott az állatok szerették az embereket, mert azok az emberek szeretetükkel az ottani állatokat meghódították. Ugyanolyan jó viszonyban voltak azok a másföldi emberek a csillagokkal is, amelyekről nekem olyasmiket is mondottak, amit én nem tudtam megérteni, pedig meg voltam győződve, hogy azok az emberek érintkezni tudtak a régi csillagokkal nemcsak gondolatban, hanem más reális módon is.

Óh, azok a másföldi emberek nem is igen törekedtek arra, hogy én megértsem őket. Ők engem anélkül is szerettek. Én azonban tudtam, hogy ők sem fognak engem soha sem megérteni, és éppen ezért nem is igen beszéltem nekik a mi földünkről. Én csak meg-megcsókoltam szemük láttára azt a földet, melyen ők laktak, és szótlanul meghódoltam előttük, szinte istenítettem őket, és ők ezt látták és engedték magukat isteníteni, nem szégyelték azt, hogy én istenítem őket; nem szégyelték, hogy én ennyire szerettem őket, mert ők is nagyon szerettek engem, ők nem szenvedtek miattam akkor, amikor én, könnyekig meghatva és sírásra fakadva, összecsókoltam lábukat. Ezt én szívbéli örömmel és boldogan cselekedtem, mert éreztem és tudtam, minő hatalmas szeretettel viszonozták ők az én szeretetemet. Nagy csodálkozásomban néha szinte kénytelen voltam magamtól megkérdezni: miképen volt az lehetséges, mi módon tudták megállni és nem sértettek meg, nem bántottak meg egyetlen egyszer sem egy olyan embert, mint amilyen én voltam? Miképen volt lehetséges az, hogy egy olyan emberben, aminő én voltam, egyetlen egyszer sem ébresztették fel a féltékenység és az irigység érzelmét? Sokszor felmerült bennem az a kérdés is, hogy én, nyegle és hazug fráter létemre, miképen tudtam megállni és egyetlen egyszer sem fitogtattam előttük az én ismereteimet, amelyekről nekik bizonyára halvány sejtelmük sem volt; nem fitogtattam, előttük ismereteimet, hogy őket bámulatba ejtsem, nem közöltem velük az én ismereteimet még irántuk való szeretetből sem. Miképen volt az lehetséges?...

Azok a másföldi emberek oly élénkek, oly jókedvűek, oly vígak voltak, akár a kis gyermekek. Ott jártak-keltek és bolyongtak az ő gyönyörűséges ligeteikben és erdeikben, énekelték az ő bűbájos dalaikat és táplálkoztak könnyű és ízletes eledelükkel, a fák gyümölcsével, az erdők mézével és az őket szerető állatok tejével. Csak keveset, alig valamit kellett táplálékukért és ruházatukért fáradozniok. Azon a másik földön is volt szerelem, azok a másföldi emberek is nemzettek és szültek gyermekeket, de én soha sem vettem észre rajtuk annak a borzalmas és kegyetlen érzékiségnek kitöréseit, amely érzékiség a mi földünkön majdnem az összes embereket, az összeseket és mindenegyest, hatalmába szokta keríteni, és amely érzékiség a mi emberiségünk majdnem összes bűneinek úgyszólván egyedüli forrása. Azok a másföldi emberek örültek az újszülött gyermekeknek, örültek nekik azért, mert tudták, hogy az újszülöttek is részesülni fognak az ő boldogságukban. Azok a másföldi emberek nem ismerték a vetélkedést, nem ismerték a viszálykodást, nem ismerték a féltékenykedést, ők nem is tudták, hogy mik ezek a szenvedélyek. Az ő gyermekeik az összesség gyermekei voltak, mert ők mindannyian egy családot alkottak. Közöttük úgyszólván egészen ismeretlen volt a betegség, bár ők is halandók voltak és meg is haltak. Az ő öregjeik oly könnyedén, oly szelíden haltak meg, mintha csak elaludtak volna. A haldoklókat környezetük szeretettel, áldással és kedvességgel árasztotta el és nyilt, őszinte, derűs tekintettel és mosollyal búcsúzott el tőlük. Egyetlen halálos ágynál sem láttam szomorúságot, gyászt vagy könnyeket; csak szeretetet; a lelkesültségig, az elragadtatásig fokozódó és mégis megnyugvó, beletörődő, megadó és vallási szemléletességig megnemesedő szeretetet.

Mindebből arra lehetett következtetni, hogy azok a másföldi emberek az ő halottaikkal a halál után is érintkezésben maradtak, és hogy földi életük a halállal nem szakadt meg. Ők szinte meg sem értettek engem, mikor náluk az örök életről érdeklődtem, de látszott rajtuk, hogy az örök életről olyan szilárdan voltak meggyőződve, hogy az számukra nem is ment kérdés-számba. Azoknak a másföldi embereknek nem voltak templomaik, e helyett azonban állandó, megszakítatlan és eleven kapcsolatban állottak a mindenség Egészével. Azoknak a másföldi embereknek nem volt vallásos hitük, a helyett azonban volt biztos és szilárd tudásuk arról, hogy amikor földi örömük elérte a földi természet határát, akkor majd elérkezik számukra, az élőkre és a megholtakra, a mindenség Egészével való kapcsolatnak és érintkezésnek még nagyobb, szinte korlátlan lehetősége. Örömmel vártak erre a pillanatra, de nem epekedtek utána, nem féltek tőle és nem szenvedtek miatta, mert úgy érezték, hogy ennek a nagy pillanatnak biztos zálogát szívük érzelmeiben már bírják és ezeket a sejtelmes érzelmeket hűségesen és őszintén megosztották egymással.

Esténként, álomra-térés előtt, ezek a másföldi emberek szerettek karban énekelni. Ezekbe az estéli karénekekbe szerették beleönteni azokat az érzelmeket, amelyek napközben bennük támadtak; ezekben a karénekekben dicsőítették, magasztalták az elmúló napot és elbúcsúztak tőle. Dicsőítették és magasztalták a természetet, a földet, a tengert és az erdőt. Szerettek dalokat költeni egymásról és egymásra; az így költött dalokban gyermekek módjára agyondicsérték egymást. Ezek egészen egyszerű dalok voltak, de szívből fakadtak és szívhez szóltak. De nemcsak dalokkal és dalokban kedveskedtek egymásnak és egymással, hanem, úgy látszik, egész életük abban merült ki, hogy egymást gyönyörködtették és egymásban gyönyörködtek. Ezek a másföldi emberek mindannyian szerelmesek voltak egymásba; általános és kölcsönös, nagy szerelem fűzte őket össze egyenként és összességükben. Másnemű dalaikat és énekeiket, például az ünnepi, a dicsőítő, a magasztaló és lelkesítő tartalmúakat én úgyszólván meg sem értettem. Ha a dalszövegek egyes szavait meg is értettem, de a dalok és az énekek, igazi tartalmával, értelmével és jelentőségével soha sem tudtam tisztába jönni. Az ő dalaik és énekeik igazi tartalma, értelme és jelentősége az én eszem számára megközelíthetetlen volt; viszont szívem mégis csak beléjük tudott hatolni mindig jobban és jobban anélkül, hogy erről számot tudtam volna magamnak adni.

Én sokszor mondtam azoknak a másföldi embereknek, hogy mindazt, amit náluk láttam, hallottam és tapasztaltam, hogy mindazt én már régen előre megsejtettem. Sokszor mondtam nekik, hogy az ő nagy örömüket, az ő végtelen boldogságukat és az ő ragyogó dicsőségüket én már régen a mi földünkön előre megsejtettem, és hogy ez a sejtelem az elviselhetetlen kínszenvedésig fokozódó vágyakozásban nyilvánult. Sokszor mondtam azoknak a másföldi embereknek, hogy én az ő megdicsőült boldogságukat szívem álmaiban és elmém ábrándjaiban már sokszor előre megálmodtam és előre megéreztem; hogy én a mi földünkről a lenyugvó napot nem tudtam keserű könnyhullatás nélkül nézni... Megvallottam azoknak a másföldi embereknek azt is, hogy én a mi földünk embereit gyűlöltem, és hogy ez az én gyűlöletem szenvedéssel volt egybekapcsolva: miért nem tudtam én a mi földünk embereit szenvedés nélkül gyűlölni, ha már úgy sem szerettem őket? Miért nem tudtam én a mi földünk embereinek meg nem bocsátani, mikor irántuk való szeretetem úgyis csak szenvedést hozott számomra? Miért nem tudtam én a mi földünk embereit úgy szeretni, hogy egyúttal nem lettem volna kénytelen őket gyűlölni is?...

Azok a másföldi emberek csak hallgattak engem, csak hallgattak, de én láttam rajtuk, hogy nem tudták elképzelni azt, amiről beszéltem nekik. Én azonban nem bántam meg, hogy mindezt elmondtam nekik, mert ebből megérthették és megérezhették az én nagy szomorúságomat azok után és azok miatt, akiket a mi földünkön elhagytam. Igen, mikor láttam, hogy kedves és szeretetet árasztó tekintettel néznek rám; mikor megéreztem, hogy körükben az én szívem is éppoly ártatlanná, igazzá és tisztává változott, mint amilyen az ő szívük volt, akkor már az sem bántott, hogy nem értettem meg őket. Az élet teljességének megérzésétől szinte lélekzetem is el-elakadt, és én némán meghódoltam előttük, szinte imádkozni szerettem volna hozzájuk...

Óh, és most aztán az emberek mind szemem közé nevetnek és azt állítják, hogy álomban ennyi mindenféle aprólékosságot nem lehet látni; azt állítják, hogy álmomban én legfeljebb egy érzést láthattam, jobban mondva, érezhettem; még pedig azt az egy érzést, melyet szívem elragadtatásában szült, az álom részleteit pedig én gondoltam ki későbben, mikor már ébren voltam. Mikor aztán magam is bevallottam, hogy az egész valóban így is történhetett: óh, Istenem, milyen nagyot kacagtak szemembe és milyen nagyot mulattak rajtam! Óh, igen, természetes, hogy annak az álomnak csak egy érzése hatalmasodott el rajtam és hogy véresre sebzett szívemben csak az az egy érzés maradt vissza. Viszont azonban álmomnak tényleges képei és alakjai, tehát azok, melyeket én álmomban egyidejűleg csakugyan láttam, ezek a tényleges álomképek és álomalakok oly tökéletesek, oly összhangzatosak, oly befejezettek, oly gyönyörűek, oly elragadóak, annyira igazak voltak, hogy felébredésem után én semmi esetre sem tudhattam őket a mi gyönge szavainkban kellőleg megtestesíteni. Ezek a tényleges álomképek és álomalakok az én emlékezetemben későbben elhalványodtak, elmosódtak, szétfolytak, aminek következtében egészen öntudatlanul és akaratlanul valóban kénytelen lehettem későbben az álomképek és az álomalakok részleteit kigondolni vagy legalább is kiegészíteni és újból kiszínezni. Ezen csöppet sem kell csodálkozni, mert hiszen szinte égtem a vágytól, hogy ezt a gyönyörű álmomat minél előbb és minél hívebben másoknak is elmondhassam.

Miképen lehet tehát nekem nem hinni, miképen lehet el nem hinni, hogy mindez valóban megtörtént? Bizony, hogy megtörtént, még pedig meglehet, hogy ezerszeresen jobban, szebben, ragyogóbban és boldogítóbban történt, mint ahogyan én azt el tudtam mondani. Mert ha csak álom volt is az egész, de azért lehetetlenség, hogy mindez meg nem történhetett volna. Tudják-e mit? Én megsúgom önöknek a titkot: meglehet ám, hogy mindez egyáltalában nem is álom volt! Mert itt valami olyan különös történt, olyan különös és annyira ijesztően igaz, hogy ilyesmi álomban meg nem eshetik, ilyesmiről csak álmodni talán nem is lehet. Mondjuk, hogy ezt az álmot az én szívem szülte, de vajjon képes lett volna-e az én magára hagyott szívem egyedül megszülni azt a rettenetes igazságot, amely azután valóban meg is esett velem? Miképen tudtam volna én magam ezt az igazságot kigondolni, vagy miképen tudta volna ezt az igazságot csak az én szívem megérezni vagy csak megsejteni is? Vajjon lehetséges lett volna-e, hogy az én kicsinyes szívem és az én szeszélyes, jelentéktelen elmém ennek a hatalmas igazságnak kinyilatkoztatásáig fölemelkedjék? Különben ítéljenek önök maguk: mindeddig én rejtegettem az igazságot, most azonban azt is fel fogom tárni. Amit eddig elmondottam, mindaz azzal végződött, hogy én mindannyiukat elrontottam, hogy romlásba döntöttem azt az egész emberiséget!...

V.

Igen, igen, az egész azzal végződött, hogy én mindnyájukat romlásba döntöttem! Miképen történhetett ez, nem tudom, de biztosan és határozottan emlékszem rá. Az álom évezredeket ugrott át és bennem csak a nagy egésznek benyomását és érzését hagyta vissza. Én most még csak annyit tudok az egészből, hogy az ottani emberi bűnbeesés oka én voltam. Mint ahogyan a dögletes trichina, vagy az undok pestis-bacillus szokott egész országokon és hatalmas birodalmakon végigpusztítani, úgy fertőztem meg és rontottam el én azt az egész, mind addig boldog és bűntelen földet. Azok, a mindaddig őszinte emberek eltanulták a hazugságot és megszerették azt és megismerték a hazugság szépségét. Óh, meglehet, hogy mindez csak ártatlanul, tréfából, játékból, kokettségből kezdődött; meglehet, hogy az egész a hazugságnak csak egy atomjából indult ki, csakhogy a hazugságnak ez az atomja ezután, mint valami hazugsági bacillus szívükbe furakodott és ott megtetszett nekik.

A hazugságból hamarosan megszületett az érzékiség, az érzékiségből a féltékenység, a féltékenységből az irígység, az irígységből a durvaság, a durvaságból a kegyetlenség. Már nem tudom, már nem emlékszem rá, hogy miképen, de hamarosan, nagyon gyorsan kiontatott az első vér, melynek láttára azok az emberek megrökönyödtek és megborzadtak, és elkezdődött közöttük a szétválás és a visszavonás. Lassanként szövetkezni kezdtek, szövetségek keletkeztek, de most már egymás ellen, egymás kárára és ártalmára. Elkezdődött közöttük a gyanúsítás, a szemrehányás, a vádaskodás. Megismerték a szégyenkezést, a szemérmet és mindkettőt az erények közé iktatták. Megszületett a tisztesség, a becsület fogalma. Minden szövetség külön lobogót talált ki magának és az alá vonult. Ők is elkezdték kínozni állataikat, amelyek e miatt az erdőkbe és a hegyek közé menekültek és az emberek ellenségeivé váltak. Elkezdődött a visszavonás, a széthúzás, a pártoskodás és a küzdelem a létért, az életért, az egyéniségért, a javakért, a tulajdonjogért. Különböző nyelveken kezdtek beszélni.

Azok a másföldi emberek is megismerkedtek a szomorúsággal, a bánattal; megszerették a szomorúságot és a bánatot, megkívánták a szenvedést, és azt állították, hogy az Igazsághoz csak szenvedés árán lehet hozzájutni. Ekkor jutott el hozzájuk a tudomány is. Mikor gonoszokká váltak, akkor testvériességről és emberiességről kezdtek szavalni és azt hangoztatták, hogy ezeket az eszméket értik. Mikor gonosztevőkké züllöttek, kitalálták az igazságosságot, melyet kódexekbe foglaltak és a kódexek védelmére guillotine-eket állítottak fel. Alig-alig akartak visszaemlékezni arra, amit elveszítettek, sőt el sem akarták hinni, hogy valamikor ártatlanok és boldogok voltak. Sőt hajdani boldogságuk lehetőségén nevettek és fantasztikus álomnak csúfolták. Hajdani boldogságukat sehogyan sem tudták visszaképzelni, nem tudtak neki semmiféle konkrét formát adni.

Mindez nagyon különös, nagyon furcsa, szinte csodálatos jelenség volt. De hogy is ne lett volna az! Boldogságuk elvesztése után hamarosan elvesztették ebben a boldogságban való hitüket is, sőt volt boldogságukat egyszerűen mesének nyilvánították. Későbben mégis annyira szerettek volna újból bűntelenek és boldogok lenni, hogy szívüknek ebbéli vágya előtt térdre hullottak, mint kis gyermekek. A bűntelenség és boldogság utáni vágyakozásukat elkezdték isteníteni, bálványuknak tekintették, templomokat építettek neki és imádkoztak hozzá, ehhez az új eszményükhöz, a boldogság után való "vágyakozás"-ukhoz. És bár vágyakozásuk valóra válásának lehetetlenségéről szilárdan meg voltak győződve, mégis könnyhullajtások közt istenítették és bálványozták.

De ha a boldogság után való vágyakozásuk teljesedhetett volna is; ha vissza is kerülhettek volna újból abba a bűntelen és boldog állapotba, melyet elvesztettek; ha valaki ezt a boldogságot újból meg is mutatta volna nekik és ha megkérdezte volna tőlük: vissza akarnak-e jutni régi boldogságukba? - ők bizonyára visszautasították volna azt. Nekem, például, ezt felelték:

"Igaz, hogy hazugok, gonoszok és igaztalanok vagyunk. Ez igaz, és mi ezt tudjuk is, siránkozunk is miatta, meg is kínozzuk magunkat miatta, meg is szenvedünk érte, meg is büntetjük magunkat miatta talán szigorúbban, mint ahogyan büntetne az az irgalmas bíró, aki valamikor majd ítélkezni fog felettünk, és akinek mi még a nevét sem ismerjük. Mind e helyett azonban van nekünk tudományunk, és a tudomány segítségével majd újból felkutatjuk az Igazságot, amelyet így aztán már tudatosan fogadunk el. A tudás ugyanis több az érzésnél, az élet megismerése több magánál az életnél. A tudomány mindentudókká tesz bennünket, a mindentudás feltárja nekünk a törvényszerűséget, a törvényeket, és a boldogság törvényeinek ismerete több, mint maga a boldogság."

Lám, ezt mondották ők nekem. Ilyen beszéd és ilyen gondolkodás után természetesen mindenki magát szerette legjobban, magát becsülte legtöbbre, aminthogy másképp nem is tehette. Mindenki féltékeny volt saját személyiségére és minden erejével azon volt, hogy mások személyiségét lekicsinyelje, megalázza és elnyomja; és ezt tekintette mindenki életcéljának. Ebből a gondolkodásból és ebből a cselekvési módból lassankint kifejlődött a rabszolgaság, még pedig az önkéntes rabszolgaság is: a gyöngébbek önként és szándékosan vetették magukat alá az erősebbeknek, de csak azért, hogy az erősebbek segítségével viszont ők nyomhassák el a náluknál még gyöngébbeket. Megjelentek az igazak és a próféták, akik sírva fordultak azokhoz az emberekhez és szemükre hányták kevélységüket, a mértékletességnek és az összhangnak megrontását, végül a szégyenérzetnek és a szeméremnek sutbadobását. De pórul jártak, mert a romlásnak indult emberek kinevették, kigúnyolták és megkövezték őket. Szent vér ömlött le a templomok küszöbéről.

A próféták helyébe később olyan emberek kezdtek feltünedezni, akik azon gondolkoztak, miképen lehetne az embereket újból egyesíteni úgy, hogy mindenki ugyan magamagát szeresse legjobban, magamagát becsülje legtöbbre, de ugyanakkor még se bántson meg másokat, és hogy ilyenformán az összes emberek egyetértésben és békességben, egy társadalmat alkotva, együtt éljenek. Ebből az eszméből kifolyólag ugyanennek az eszmének megvalósítása céljából a háborúk egész sora keletkezett. Az összes küzdők ugyanegy időben, egyszerre erősen hitték, hogy a tudomány, a mindentudás és az önfenntartási ösztön végül is arra fogja kényszeríteni az embereket, hogy mindannyian közmegegyezéssel, egyetértőleg és békésen egy társadalomba tömörüljenek. Másrészt azonban ugyanezek a "mindentudók" ügyük gyorsítása céljából minél gyorsabban ki akarták irtani a "nem-mindentudókat" és azokat, akik eszméjüket megérteni nem tudták, hogy ezek az ő győzelmüket meg ne hiúsíthassák. Csakhogy az általános létfenntartás szükségességének érzése gyorsan gyöngülni kezdett, hamarosan önző és büszke kéjvadászok lepték el az emberiséget, akik vagy mindent vagy semmit sem akartak. Az önző élvezetvágy mindenféle gonosztettekre vetemedett, amelyeknek sikertelensége esetén az öngyilkosság következett.

Megszülettek azok a vallások, amelyek az örök nyugalmat a nem-létezés, az önpusztítás és a megsemmisülés kultuszával akarták elérni. Végül is az emberek belefáradtak az értelmetlen és céltalan küszködésbe, már arcukra is kiverődött a szenvedés. Ekkor aztán azt kezdték hirdetni, hogy csak a szenvedésben van szépség, mert az életben csak a szenvedésnek van értelme és célja. Még dalaikban és énekeikben is dicsőítették a szenvedést.

Mindezek láttára én a kétségbeesésig elkeseredtem, fájdalmamban kezemet tördeltem, sírtam-jajgattam, de azért szerettem őket, talán még jobban, mint akkor, mikor arcukra még nem ült ki a szenvedés, amikor még ártatlanok, bűntelenek és olyan nagyon szépek voltak. Jobban szerettem az általuk megszentségtelenített földet, mint akkor, mikor még édenkert volt; megszerettem jobban csak azért, mert megjelent rajta a szenvedés. Óh, jaj nekem, én mindig szerettem a szenvedést és a szomorúságot, de csak a magam személyében; azokat a másföldi embereket, szenvedésük és szomorúságuk láttára, mégis csak megsajnáltam, sőt meg is sirattam őket. Nagy szánakozásomban kitártam előttük karjaimat és kétségbeesésemben vádoltam, átkoztam és megvetettem magamat. Megmondottam nekik egészen őszintén, hogy mindazt én cselekedtem, hogy mindennek én, csakis én, egyedül csak én vagyok oka. Én zúdítottam rájuk a romlást, a halálvészt és a hazugságot! Arra kértem őket, hogy feszítsenek engem keresztre és mindjárt meg is mutattam nekik miképen kell keresztet készíteni.

Nekem magamnak nem volt annyi lelkierőm, hogy magam öljem meg magamat, velük akartam magamat halálra kínoztatni, epekedtem a kínzás után, epekedtem az után, hogy kínszenvedés útján ontassék ki vérem a legutolsó cseppig. Ők azonban csak nevettek rajtam és azt vágták szemembe, hogy kötöznivaló bolond vagyok. Sőt még ők mentegettek engem és vigasztalásomra azt állították, hogy ezt az állapotot ők maguk óhajtották, tehát csak azt kapták általam, ami után vágyakoztak; azt állították, hogy mindannak be kellett következnie, ami velük történt, hogy mindannak lehetetlen volt be nem következnie. Végül is kijelentették nekem, hogy én veszedelmes kezdek lenni rájuk nézve, hogy a bolondok házába záratnak, ha bogaraimmal el nem hallgatok. E miatt oly hatalmas bánat árasztotta el lelkemet, hogy szívem egészen összeszorult, és úgy éreztem, hogy rögtön meg kell halnom, de... de... közben felébredtem.

Már reggel volt, de a nap még nem kelt föl, még csak hat óra lehetett. Karosszékemben ébredtem fel, gyertyám tövig leégett, a századosnál még aludtak, és egész lakásunkban szinte szokatlanul mély csend honolt. Első dolgom volt, hogy a székből felugrottam és rendkívül elcsodálkoztam; soha életemben ilyesmi még nem történt velem; minden, még a legaprólékosabb körülmény is feltűnő volt: így például soha még így karosszékemben el nem aludtam. És amíg így elcsodálkozva álltam és magamhoz tértem, szemembe ötlött töltött, lövésre kész forgópisztolyom, de amint megpillantottam, azonnal félre is löktem magamtól! Óh, nem kellett már nekem a halál, hanem az élet, az élet, az élet. Magasba emeltem kezeimet és felfohászkodtam az örök Igazsághoz; nem is annyira felfohászkodtam, mint inkább sírva fakadtam; lelkesedés, az elragadtatásig menő lelkesedés árasztotta el egész valómat. Igen, élet kell nekem, élet és... igehirdetés! Abban a pillanatban el is határoztam magamat az igazság hirdetésére; elhatároztam, hogy egész életemet az igazság hirdetésének fogom szentelni! Igen elmegyek hirdetni, én akarok és fogok hirdetni... De mit? Az igazságot, mert az igazságot én láttam, saját két szememmel láttam, láttam az igazság ragyogását!

És azóta hirdetem is az igazságot. Ezenkívül... mindenkit szeretek; azokat pedig, akik kinevetnek, azokat szeretem a legjobban. Hogy miért van ez így, nem tudom, megmagyarázni sem tudom, annyi azonban bizonyos, hogy ez a jövőben is így lesz. Az emberek azt mondják, hogy én máris meg vagyok zavarodva és hogy tévedek. De ha ez igaz, hogy én máris meg vagyok zavarodva, akkor mi lesz velem későbben? Mert szent igaz, hogy én meg vagyok zavarodva és lehet, hogy későbben még rosszabbra fog fordulni a dolgom. Annyi bizonyos, hogy fogok én még egypárszor megzavarodni és tévedni, amíg beletanulok az igazság hirdetésébe, amíg megtanulom, hogy minő szavakkal és minő tettekkel kell az igazságot hirdetni, mert ezt a feladatot nagyon nehéz és fáradságos jól betölteni. Én mindezt a napnál is világosabban látom, de figyeljenek csak ide: ki az, aki nem téved? Különben is az emberek mind, a legnagyobb bölcstől a legutolsó gazemberig, egy és ugyanazon célra törekszenek, csakhogy különböző módon és úton akarják ugyanazt a célt elérni.

Mindez ősrégi igazság, de az én esetemben van ennek az igazságnak új oldala is, ami miatt én nem is tévedhetek olyan nagyon. Nem tévedhetek pedig nagyon azért, mert én az Igazságot láttam; én láttam és tudom, hogy az emberek lehetnek jók is, szépek is, boldogok is anélkül, hogy alkalmatlanokká kellene válniok a földi életre. Nem tudom, de nem is akarom elhinni, hogy a rosszaság és a gonoszság lenne az emberek normális állapota. És az emberek mégis kinevetik ezt az én hitemet! De hát hogy is lehet nekem nem hinni, mikor én az Igazságot láttam, tehát nem kigondoltam, nem kitaláltam, hanem láttam, láttam; az Igazság eleven képe töltötte el lelkemet mindörökre. Én az igazságot a maga egész teljességében láttam és e miatt nem tudom elhinni, hogy ebből az Igazságból semmi sem került volna az emberek közé. Hogyan tévedhetnék tehát én?

Lehet, hogy kissé le-letévedek a helyes útról; meglehet az is, hogy az Igazságot néha idegenszerű, esetleg érthetetlen szavakkal fogom hirdetni, de ez sem tarthat sokáig, mert az Igazság eleven képe, amelyet láttam, mindig velem lesz és vissza fog terelni a helyes útra, meg fog óvni az eltévelyedéstől, ki fog igazítani és meg fog javítani. Óh, én bátor, bizakodó életrevaló ember vagyok és megyek, megyek hirdetni az igazságot akár ezer esztendeig is. Tessék tudomásul venni, hogy én kezdetben el akartam titkolni, hogy azokat a másföldi embereket én döntöttem romlásba, de ez hiba volt tőlem,... igen ez volt az első hiba! Csakhogy az Igazság megsúgta nekem, hogy nem szabad hazudni, az Igazság megmentett engem a tévedéstől és útbaigazított. De miképen kell a földre az édent elővarázsolni, azt én nem tudom, nem tudom pedig azért, mert nem tudom szóban kifejezni. Álmom óta elfelejtettem a kellő szavakat, elfelejtettem éppen a legszükségesebb, a legkifejezőbb szavakat. No de mindegy: én mégis csak megyek és beszélni fogok, beszélni fáradhatatlanul, beszélni fogok azért, mert az Igazságot szemtül-szemben láttam, ha szóval nem is tudom elmondani azt, amit láttam.

De a gúnyolódók éppen ezt nem tudják, de nem is akarják megérteni: "Álom az egész, vagy agyrém vagy hallucináció!" Ezt vagdossák folyton a szemembe. Eh! Mintha ők olyan nagyon bölcsek lennének! Hát az okos, amit ők beszélnek? És hozzá milyen kevélyek! Álom? Hát mi az az álom? Hát a mi egész életünk nem álom? Sőt többet mondok! Jól tudom én azt, nagyon jól tudom, hogy az én törekvésem soha sem fog teljesedni, hogy a földre soha többé édent varázsolni nem lehet. (Ezt most már én magam is beismerem!) Mindegy, én azért mégis csak hirdetni fogom az igazságot. És mégis, mégis mennyire egyszerű, mennyire könnyű lenne az egész: egy szép napon egy óra alatt minden megváltozhatnék! Az egész csak annyiból állana, hogy az emberek szeressék egymást úgy, mint ahogyan magukat szeretik. Ez a fő, ez az egész, semmi más nem kellene hozzá, mindjárt valóra válhatnék a teljesen boldog földi élet. Különben is ez régi, ősrégi igazság, amelyről az emberek már billiószor és billiószor hallottak és olvastak és mégsem valósították meg! "Az élet megismerése több, mint maga az élet, a boldogság törvényeinek ismerete több, mint maga a boldogság",... ez az az óriási tévedés, amellyel meg kell küzdeni! Ezzel a tévedéssel akarok és fogok én megküzdeni. Ha ugyanezt megtennék a többiek is, akkor azonnal minden jóra fordulna a világon...
Azt a szegény kis leányt is felkutattam... Most pedig megyek, hogy hirdessem az Igazságot! Megyek, megyek, megyek!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.