„Santiago, mivel már meg tudta fejteni a jeleket, odament az üvegárushoz, hogy beszéljen vele.

- Kezdjünk el teát árusítani azoknak, akik fölmásztak ide – mondta.

- Itt mindenki teát árul – ellenkezett az üvegárus.

- De mi a saját poharainkban tudjuk fölszolgálni. Ízleni fog a teánk, és meg akarják venni majd a poharat is. Mert ami a legjobban vonzza az embereket, az a szépség.

 Az üvegárus csak nézte a fiút, és nem szólt hozzá semmit. De aznap este, miután imádkozott és bezárta a boltot, leült vele az ajtó elé; és megkínálta őt, hogy szívják együtt a nargilét, ezt a különös arab pipát.

- Mit akarsz te tulajdonképpen? – kérdezte az üvegárus.

- Már mondtam magának. Vissza akarom vásárolni a juhaimat. Ahhoz pedig pénzre van szükségem.

  Az öreg kereskedő egypár új széndarabkát tett a pipába, és hosszan megszívta.

- Már harminc éve enyém ez a bolt. Meg tudom különböztetni a jó üveget a rossztól, az üzletmenetet a legapróbb részletéig ismerem. Minden éppen akkora, amihez én hozzá vagyok szokva. Ha elkezdesz teát árulni, több lesz a vevő. Nekem pedig változtatnom kell majd azon, ahogyan élek.

- És az nem tetszene magának?

- Megszoktam az életemet. Mielőtt idejöttél, azt mondogattam magamban: mennyi időt pazaroltam el egy helyen, mialatt a barátaim mind elköltöztek valahová, szegények lettek vagy meggazdagodtak. Ez eléggé fájt nekem. Most viszont már tudom, hogy másképpen volt: ez a bolt éppen olyan nagy, amilyet mindig akartam. Nem akarok semmit sem változtatni, mert nem tudom, hogyan változtassak. Már túlzottan hozzászoktam önmagamhoz.

  A fiú nem tudta, mit mondjon. Így hát az öreg folytatta:

- Te áldás voltál számomra. És valamit most már világosan látok: minden el nem fogadott áldás átokká válik. Én nem akarok többet az élettől. Te pedig arra kényszerítesz, hogy gazdagságot és soha föl nem ismert távlatokat lássak magam előtt. Most, hogy már tudok róluk, s ismerem határtalan lehetőségeimet, rosszabbul fogom érezni magam, mint azelőtt. Mert tudom, hogy mindent elérhetek, és én ezt nem akarom.

  „Még jó, hogy nem szóltam semmit a pattogatott kukoricásnak” – gondolta Santiago.

 Egy darabig szívták még a nargilét, amíg le nem nyugodott a nap. Arabul beszéltek, ami jól ment Santiagónak, ezért meg volt magával elégedve. Azelőtt azt hitte, hogy a juhok a világon mindenre meg tudják tanítani. De arabul megtanítani nem tudják.

  „Bizonyára más dolgok is vannak a világon, amiket a juhok nem tudnak megtanítani – gondolta, miközben csendben figyelte az üvegárust. – Mert a juhok semmi mást nem keresnek, csak vizet, meg legelőt. Azt hiszem, hogy nem ők azok, akik tanítanak: én vagyok az, aki tanul.”

- Maktub – szólalt meg végül az üvegárus.

- Az mit jelent?

- Arabnak kellett volna születned, hogy értsed – válaszolt az üvegárus. – De valahogy úgy lehetne fordítani, hogy „meg van írva.”

  És miközben eloltogatta a széndarabkákat a pipájában, azt mondta Santiagónak, hogy elkezdheti árulni a teát a poharakban. Az élet folyását néha lehetetlen megállítani.”

 /Paulo Coelho: Az alkimista/

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.