Hosszú, hideg, havas ez a tél. A kutyával jókat játszottunk a hóban, a szomszédok pedig szóba elegyednek egymással, miközben körbelapátolják az autójukat. Mára virradóan elleptek minket a madarak., akik bejöttek a városba eleséget keresni. Rengeteg madár szállt le a környező fákra, szinte, mint a Hitchcock filmben.

Szeretem a madarakat, valamiért vonzódom hozzájuk (még a tetoválásom is madarat ábrázol), talán a szabadságuk miatt. Ezért aztán a lakás összes prézlinek szánt száraz kenyér és zsemle készletét kidobáltam rövid időn belül az ablakon, de rájöttem, hogy nagyon kevés volt, mert sokan vannak. Fogtam hát magamat, és leballagtam a Freshnapf-ba, vettem egy csomag madáretetőbe való magot, és kiszórtam nekik a fű száraz részére (van egy rész, ami alatt meleg vizes vezetékek mennek, és ott mindig elolvad a hó). Aztán már csak várni kellett. Nem sokat, mert már jöttek is.

Először a varjak, mert okosak – 100 évig is élnek, az alatt hozzászoknak mindenhez – kétféle varjú is jött, vetési (a sima fekete) és dolmányos (szürke fekete). Aztán a galambok, és a sok madár, ami csoportosan érkezett. Azt hittem seregélyek, de az interneten rákeresve kiderült, hogy fenyőrigó csapat.

Ő az:

Az alsó az én mai képem, kétségtelenül ugyanaz:)

Egész nap itt eszegettek az ablak előtt, én meg néha rájuk néztem, megvannak-e még. Vetési varjak, dolmányos varjak, verebek, fekete rigók, fenyőrigók, sirályok, cinkék, galambok színes kis társasága... Én meg amilyen holdkóros vagyok, ez hosszú időn keresztül elszórakoztatott. Lehet, hogy a sok Gerald Durrell könyv (most éppen a Vadászat felvevőgéppel címűt olvasom) már teljesen megfertőzött:)

:)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.