…Az, aki mindig igazat mond, fehér falú házban lakott. A ház körül négy fenyőfa, mindegyik valamivel kisebb a másiknál. A kerítés mentén jázminbokrok, telis-tele hófehér virágokkal, és az orgonák is fehérek voltak a kertben, meg a rózsák is.

- Nagyon rosszkor jöttél – mondta Andinak. De azért kinyitotta a kaput. – Fáradj beljebb… - Kelletlenül intett, majd a ház irányába mutatott. – No, menj csak előre!

Most már barátságosabban biztatta, Andi mégsem mozdult. Zavartan billegett a sarkán, és a torkát köszörülte.

- Andi vagyok… mondta kissé elfogódottan. – Ez meg itt a kutyám, Flepi.

Az, aki mindig igazat mond, hátrakapta a fejét. Éles kék szeme bíráló pillantást vetett Andira, majd Flepit vette szemügyre.

- Így mondtad, Andi? – Bólintott. – Nos, jó. Elhiszem. Miért ne lehetnél Andi éppenséggel?! De – és itt jelentősen Flepire mutatott – azt már ne állítsd nekem, hogy az a valami, amit a karodban szorongatsz, kutya! Inkább holmi gyűrött, piszkos pamutcsomónak vélem.

- Talán azért, mert pamutból készült… Andi keze magyarázkodáshoz lendült, de az, aki mindig igazat mond, váratlanul elnevette magát. Megértően hunyorgott és legyintett.

- Aha! Szóval afféle agyonhasznált játékszer. Limlom. Kacat. Amelyhez, már elfelejtettem miért, a gyerekek olyannyira ragaszkodnak.

Andi nagyon szerette volna kikérni magának, hogy Flepit limlomnak, vagy kacatnak nevezze bárki is, de még idejében lenyelte a mérgét. Pedig nem volt könnyű! Egyre a nyelve hegyét birizgálta az, ami kikívánkozott belőle; csakhogy közben Flepire nézett ő is.

És amíg nézte, ott motoszkált a fejében, hogy: hiszen igaz! És helytálló. Mármint mindaz, ami Flepivel kapcsolatos.

Természetesen Andi eddig is tudta ezt, most mégsem hallotta mástól szívesen. És megsajdult a szíve. És csak nézte, nézte Flepit, aki gyűrött volt és piszkos, és Andi maga sem tudta volna megmondani, miért ragaszkodik hozzá olyan nagyon.  

És akkor – bár magában tudta, hogy igaza van – megharagudott arra, aki mindig igazat mond; és ezt most nevetve és könnyedén, nagyon biztosan és nagyon kereken odavágta neki.

Magához ölelte Flepit. Mutatóujjával titokban végigsimított foszlányos, lelógó fülén, és csak azért is megemelte a fejét. Büszkén. És ezt gondolta: „Hogyhogy mért ragaszkodom?! Csak. Mert az enyém. És mert szeretem. És mert Flepi.”

Ez a gondolat megvigasztalta.

Egyenest az éles, kék, vizsgálódó szempárba nézett. Végtére is azért jött ide, hogy megismerje őt. Az igazmondót. S hogy szerezzen valami nagyon fontos dolgot: tapasztalatot. Akkor hát most ez is egy. Ez a Flepi-ügy. Sajnos kissé fájó, de az. Tapasztalat.

És míg szembenézett azzal, aki mindig igazat mond, arra gondolt, hogy amit eddig mondott – igazság ide, igazság oda -, valahogyan szebben és kevésbé fájóan is mondhatta volna. …

…Szzzzz! A lábam! – szisszent fel váratlanul a vendéglátó. – A térdem! Ó! Valósággal megmerevedett. Persze. A hosszas álldogálás. Kerüljünk most már beljebb!

Andi vonakodva nézett rá.

- De… hiszen az imént mondtad, hogy nagyon rosszkor jöttem…

Az igazmondó halkan, finoman felnevetett.

- Ugyan kérlek! Hisz mindig rosszkor jönnél. Ki nem állhatom a váratlan vendégeket. Szerintem lehetne annyi tapintat a vendégben, hogy előre jelezze a látogatást. Nem gondolod?

- De igen – ismerte el Andi, és legszívesebben hozzátette volna, hogy ha már arról van szó, nemcsak a vendégtől kell elvárni a tapintatot, hanem éppúgy a házigazdától is. Mert nagy kíméletlenség ám ilyeneket a szemébe vágni valakinek.

Aztán mégis inkább ezt mondta: - Ne haragudj! Akkor talán én is inkább máskor jövök… Mondjuk holnap. Ha nem vagyok alkalmatlan.

Az igazmondó legyintett.

- Most már maradj! Most már mindegy. Már úgyis megzavartál. …

… - Végül is örülök, hogy felkerestél – mondta. Amióta a Völgyben élek, még nem akadt látogatóm. Nem mintha ez bántana! Az alkalmazkodás roppant fárasztó, a világban élni pedig roppant körülményes. Valaha úgy véltem, a világot egyedül az igazság viheti előbbre, s megfogadtam: én leszek az, aki mindig igazat mond. De sajnos kevesen viselték el az igazságot. Napról napra éreznem kellett, hogy csalódtam.

Andi alatt megnyisszant a szék. Feszengve nézte azt, aki mindig igazat mond. Most igazán szánni való volt. Andi szánta is.

- Barátom, barátom! – mondta halkan, s úgy érezte, vigasztaló is a hangja. S abban a pillanatban megtalálta a szavakat is, amelyekkel a völgylakón segíthetne.

- Szívből sajnállak, mert csalódtál, de szikrányit sem csodálkozom ezen.

Az igazmondó megdöbbent.

- Ezt hogy érted?!

- Abban igazad van, hogy az igazság előbbre viszi a világot. De azon kívül más is még!

- Hah! – villant fel az igazmondó szeme. – Minden más mellékes!

- No, látod? Ezért csalódtál – mondta nagyon biztosan Andi. – Mert csak azért élni, hogy mindig kíméletlenül odamondhassad másoknak, amit róluk gondolsz vagy érzel, siralmasan egyhangú élet, még ha büszke is vagy rá. És Te, aki annyira szereted a szépet, a tisztát, miért nem válogatod meg a szavakat, s miért nem mondod mások szemébe szépen az igazságot?

Az, aki mindig igazat mond, valósággal megdermedt.

- Arra kényszerítenél, hogy alakoskodjak? – és fagyos szemmel, mozdulatlanul nézett Andira.

- Dehogyis! – ugrott fel Andi. Nem kell mást mondanod, csak másként! Szelídebben. Nekem például ezt mondhattad volna: „Flepinek hívják a kiskutyádat? Látom, nagyon szereted. Egészen gyűrött már. Biztosan sokat játszol vele.” Vagy: „Megkínállak egy kis harapnivalóval. Sajnos, nem számítottam vendégre, de amim van, szívesen megosztom veled”, és akkor nem kívánkozott volna vissza belőlem a falat.

- Képtelenség! – Az igazmondó felpattant a lócáról. – Kép-te-len-ség! – kiáltozta. Fárasztó volna azon mesterkednem, hogyan fejezzem ki magamat mások szája íze szerint, mikor egyszerűen kimondhatom a puszta igazságot is.

- Akkor meg ne csodálkozz azon, hogy csalódtál. Én azt hiszem, ezzel haragítottál magadra mindenkit. Pedig ha úgy mondanál meg valamit, hogy másnak ne fájjon, elviselné az igazságot, hidd el.

- Ez nekem már aligha sikerülne… - mondta tűnődve az, aki mindig igazat mond.

- Akkor pedig megnézheted magad! – szólt Andi kis sajnálattal, mert a szíve mélyén, ha szánta is, csak kicsi szánalom volt, és sok-sok csudálkozás. – Én nem tudnék ilyen magányosan élni – mondta. A te életed nagyon sivár lehet. Fontold meg kérlek, amit mondtam.

- Megfontolhatom.

Andi felállt.

- Köszönöm a vendéglátást.

Illedelmesen kezet nyújtott, majd karjába kapta Flepit. Leszaladt a három lépcsőn, át az egyenes ösvényen, ki a kapun és le a Völgybe. Kacagva futott mind tovább.

Az igazmondó sokáig merengve nézett utána. …

Bakó Ágnes: Andi és a világ

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.