Ki nem fél a kétségektől
ki kérdezni bátor
ki nem riad a szenvedéstől
ha belepusztul se
ki választásra kényszerül
adjon-e ne adjon életet
egy asszony
ajánlja ezt a könyvet
minden asszonyoknak
Oriana Fallaci

 

"Ma éjjel tudtam meg, hogy vagy: egy csöppnyi élet a semmiből. Nyitott szemmel feküdtem a sötétben, és egyszerre, abban a sötétségben, belém villant a bizonyosság: igen, vagy. Létezel. Olyan volt, mintha egy puskagolyó talált volna el. Megállt a szívverésem. Aztán, amikor a szívem tompán újra dübörögni kezdett - a döbbenet ágyúlövései voltak ezek -, már éreztem, hogy egy kútban zuhanok, ahol minden bizonytalan és félelmetes. Most itt vagyok, kulcsra zárva a félelmemben, csupa veríték az arcom, a hajam, a gondolataim. Elveszek ebben a félelemben."

„A barátnőm azt állítja, én vagyok az őrült. Neki, aki pedig férjnél van, három év alatt négy abortusza volt. Van már két gyereke, nem engedheti meg magának, hogy legyen egy harmadik is. A férje keveset keres, neki meg olyan munkája van, amit szeret, nem akarja feladni. A gyerekekre az anyósa vigyáz, de egy bölcsődényi gyerekkel már ő sem bírna. Azt mondja, szép dolog a romantika, de a valóság más. A tyúkok sem hozzák világra az összes csibét, amit kikelthetnének; ha minden szem tojásból csirke születne, a világ egy nagy tyúkóllá változna. Nem tudtad, hogy nagyon sok tyúk kiissza a tojásait? Nem tudtad, hogy csak egyszer vagy kétszer költenek évente? Na, és a nyulak: nem tudtad, hogy egyik-másik nyúl megeszi a satnyább újszülötteit, hogy a többit szoptathassa? Nem volna jobb rögtön az elején elhajtani, mint megszülni, és aztán megenni vagy másokkal megetetni őket? Szerintem az volna a legjobb, ha meg sem fogannának. Erre a barátnőm nekem támad. Azt mondja, persze, hogy ő is szedte a tablettákat. Szedte, bár egyáltalán nem tett jót neki. Aztán egy este megfeledkezett róla, és akkor jött az első abortusz. Szondával. Nem tudom, mi az a szonda. Azt hiszem, valami tű, amivel gyilkolni lehet. Azt viszont tudom, hogy nagyon sokan használják, bár tisztában vannak vele, hogy borzasztó fájdalmakkal jár, és börtönbe juthatnak miatta.

Azt kérded, miért beszélek néhány napja csak erről? Nem tudom. Talán azért, mert mások meg engem zaklatnak ezzel, és nagyon remélik, hogy megteszem. Talán azért, mert előfordult, hogy én is gondoltam rá, bár nem vallottam be magamnak. Talán azért, mert senki mással nem tudom megosztani ezt a lelkemet mérgező kételyt. A puszta gondolatba is, hogy megöljelek, belehalok, és mégis, időnként megfordul a fejemben. Megzavart az a dolog a csirkékkel. Megzavart a barátnőm dühe, amikor megmutattam neki a fényképen a szemedet és a kezedet. Azt válaszolta, hogy a valóságban még mikroszkóppal sem látnám, sem a szemedet, sem a kezedet. Azt kiabálta, hogy fantazmagóriákban élek, és összekeverem a valóságot az érzelmeimmel és az álmaimmal. Aztán ezt vágta a fejemhez: „Na, és az ebihalak, amiket kiszedsz a kerti medencéből, hogy ne legyen belőle béka, mert a brekegés zavarja az éjszakai nyugalmadat?” Igen, tudom, kegyetlenül sorolom a gyalázatosságait annak a világnak, amelybe belépni készülsz, a mindennapos rémségeket, amelyeket elkövetünk, de ez az egész túl bonyolult neked.

Mégis, lassacskán bizonyossággá érik bennem a sejtés, hogy érted, amit mondok, mert te már mindent tudsz. Aznap kezdtem gyanakodni, amikor azon törtem a fejem, hogy is magyarázzam meg neked, hogy a Föld ugyanolyan gömbölyű, mint az a tojás, amelyben élsz, és hogy a tenger ugyanolyan vízből van, mint amilyenben te lebegsz, és sehogy se tudtam kifejezni, amit akartam. Hirtelen belém hasított a sejtés, hogy feleslegesen erőlködöm, mert te már mindent tudsz, sokkal többet, mint én, és ettől a gondolattól azóta se tudok megszabadulni. Ha abban a tojásban benne van az egész világegyetem, miért ne lehetne jelen a gondolat is? A tudósok is azt gyanítják, hogy a tudatalatti az ember megszületése előtti létének az emléke. Az? Akkor mondd meg nekem te, aki mindent tudsz: mikor kezdődik az élet? Könyörgök, mondd meg: a tiéd már tényleg elkezdődött? Mikor?

Akkor, amikor az a fénycsöpp, amit spermiumnak hívnak, megrepesztette a sejt falát? Vagy akkor, amikor kibukkant a szíved, és pumpálni kezdte a vért? Vagy akkor, amikor kivirágzott az agyad, a gerincvelőd, és emberi formát kezdtél ölteni? Vagy talán még nem jött el a pillanat, és csupán egy félig kész motor vagy? Mit nem adnék érte, gyermekem, ha megtörhetném a hallgatásodat, ha behatolhatnék a börtönödbe, mely téged magában rejt, és melyet magamban rejtek, mit nem adnék érte, ha láthatnálak, ha hallhatnám a válaszodat!

Furcsa pár lettünk mi ketten, annyi bizonyos. Benned minden tőlem függ, és bennem minden tőled függ: ha te megbetegszel, én is megbetegszem; ha én meghalok, te is meghalsz. És mégsem tudok közölni veled semmit, és te sem tudsz közölni velem semmit. Abban a – talán végtelen – bölcsességedben még sincs tudomásod arról, milyen az arcom, hány éves vagyok, milyen nyelven beszélek. Nem tudod, honnan jövök, hol vagyok, és mit csinálok. Ha magad elé akarnál képzelni, nem volna semmi fogódzód ahhoz, hogy kitaláld, fehér vagy fekete, fiatal vagy öreg, magas vagy alacsony vagyok-e. És én sem tudom, hogy te vagy-e már valaki. Két egymásra utalt idegen még soha nem volt nálunk idegenebb egymásnál. Két – egy testben egyesült – ismeretlen még soha nem ismerte kevésbé egymást, és nem voltak oly távoliak egymás számára, mint mi ketten."

"Szerettem? Egyszer majd nekünk kettőnknek beszélgetnünk kell erről a szeretetnek nevezett dologról. Mert őszintén szólva nem nagyon értem mi is az tulajdonképpen. Gyanítom, hogy valami hatalmas átverés lehet, amit csak azért találtak ki, hogy az emberek el legyenek valamivel foglalva. Szeretetről beszélnek a papok, a plakátok, az írástudók, a politikusok, mindenki, aki szeretkezik, és úgy beszélnek a szeretetről, mint valami gyógyírről, amely egycsapásra megszüntet minden tragédiát, de ezzel csak megsebzik, elárulják, meggyilkolják a testet és a lelket. Én gyűlölöm ezt a szót, mellyel minden nyelvben lépten-nyomon találkozom. Szeretek-sétálni, szeretek-inni, szeretek-cigarettázni, szeretem a szabadságot, szeretem a szeretőmet. Ha lehet, sosem ejtem ki a számon ezt a szót, nem kérdem magamtól, hogy ez az érzés, ami felkavarja az agyamat és a lelkemet, vajon azonos-e azzal, amit szeretetnek hívnak. Nem tudom, hogy téged szeretlek-e. Nem szeretet-fogalmakban gondolkodom rólad. Itt van például ő:minél többet gondolok rá,annál jobban érzem,hogy sohasem szerettem. Csodáltam, kívántam, de nem szerettem. Ugyanígy voltam az elődeivel is, ezekkel a kiábrándító kísértetekkel, akikkel rendre kudarcot vallottak a próbálkozásaim. Kudarc lett volna? Valamire mégiscsak jók voltak: így értettem meg, hogy semmisem fenyegeti jobban az ember szabadságát, mint az a rejtélyes elragadtatás, amit az egyik teremtmény a másik teremtmény - például egy férfi egy nő, vagy egy nő egy férfi iránt érez. Nincs az a kötél, lánc, rács, ami megalázóbb szolgaságra, reménytelenebb tehetetlenségre kárhoztatna. Jajj neked, ha ennek az elragadtatásnak a nevében odaajándékozod magadat valakinek, mert ezzel lemondasz önmagadról, a jogaidról, a méltóságodról, vagyis a szabadságról. Mint egy vízben kapálódzó kutya, úgy próbálsz - mindhiába - elérni egy nemlétező partot, a partot, melyet úgy hívnak: Szeretek és Szeretnek, s aztán kiégve, kinevetve, kiábrándultan végzed. Jó esetben megkérded a végén magadtól: mi vitt rá, hogy a vízbe ugorj - az elégedetlenség önmagaddal vagy a remény, hogy abban a másikban valami olyasmit találsz, ami benned nincs meg? Talán a magánytól, az unalomtól, a csendtől való félelem? A szükség, hogy legyen valakid, és te is légy valakié? Némelyek szerint ez a szerelem. De attól félek, hogy jóval kevesebbről van szó: egyfajta éhségről, melyet, ha egyszer lecsillapítasz, csömör követ. Hányinger. És mégis, mégiscsak kell lennie valahol valaminek, ami megérteti velem ennek az átkozott szónak az értelmét. Kell lennie valahol valaminek, ami rádöbbenthetne, hogy igenis van szeretet. Szükségem van rá, szomjazom utána. Ez a hiány, ez a vágy mondatja velem - talán igaz, amit anyám mindig mondogatott: szeretet az, amit az anya érez a gyermeke iránt, amikor a karjába veszi, s érzi, hogy mennyire magára hagyatott, gyámoltalan, védtelen. Amíg gyámoltalan és védtelen, legalább nem bánt meg, nem csap be......"

„Akkor is épp sétáltunk, amikor… Szörnyű volt… nem láttam semmi mást, csak egy autót, ami egyre közeledett felénk. S később a szobát, ahol felébredtem. Éreztem, hogy nem Vagy velem. Megmondták, hogy elvesztettelek… Nem akartam elhinni. Úgy éreztem, mindennek vége. Nélküled nincs értelme az életemnek. És tudtam ezután minden másképp lesz, mindig hiányozni fogsz nekem és soha nem felejtelek el.

De mi történt..? Talán felébredtem…? Körülöttem mindenki szaladgál. Nem tudják, mi van velem. Azt mondják, 3 napja lázasan fekszem és össze-vissza beszélek. Egy percig nem értettem, de mégis, most már minden világos. Tehát csak álom volt az egész. Most már megkönnyebbültem, vagy mégsem..?”

„Fölöttem a fehér mennyezet, mellettem egy pohárban itt vagy te. Nem akarták, hogy lássalak, de meggyőztem őket, hogy jogom van hozzá, így aztán idetettek: egy rosszalló fintor kíséretében.
Végre nézhetlek.
És becsapva érzem magam, mert semmiben sem hasonlítasz a fényképen látott gyermekre. Nem is vagy gyermek: egy tojás vagy. Egy szürke tojás, ami rózsaszínű alkoholban ring, és a tojásba nem lehet belelátni.
Sokkal előbb véged lett, mint gondolták: sosem jutottál el odáig, hogy körmöd legyen és bőröd és mindazon gazdagságod, amivel én megajándékoztalak.
A képzeletem teremtménye voltál, éppen hogy csak két kéz és két láb vágyának megvalósításáig jutottál, valamiig, ami hasonlít egy testre, egy arckezdeményig, pici orral és két mikroszkópikus szemmel.
Végül is egy halacskát szerettem. És egy halacska szeretetéig jártam végig azt a kálváriát, ami még az életembe is kerülhet.
Felfoghatatlan".

 

„Most már értem. Megértettem. Megszületni azt jelenti, hogy az ember boldog, szabad, jó legyen. Megszületni azt jelenti, hogy harcolhatunk a boldogság, a szabadság, a jóság nevében. Megszületni azt jelenti, hogy kipróbáljuk magunkat, hogy tudjunk, felfedezzünk, kitaláljunk dolgokat. Megszületni azt jelenti, hogy ne haljunk meg.”

 

Oriana Fallaci: Levél egy meg nem született gyermekhez

 

A bejegyzés trackback címe:

https://vetesivarju.blog.hu/api/trackback/id/tr272189436

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

York Ketchikan 2010.08.01. 05:44:25

ja, mindenképpen érdemes volt elolvasni.
Valahogy mostanában ilyesmiken töprengek és talán segitett ez a szövegcse, hogy más szempontból is ráláthassak a dologra, köszönöm
süti beállítások módosítása