Hogyan született a félelem

A Dzsungel Törvénye a legrégibb törvény az egész világon. Szó van abban jóformán mindenről, ami a Dzsungel Népével megeshetik. Olyan tökéletes, amilyenné csak az idő és a szokás tehet egy törvénykönyvet. Tudjátok, hogy Maugli életének nagy részét a szioni farkascsapatban töltötte, s Balútól, a Barna Medvétől tanulta a Törvényt. Balú mondotta neki, amikor a fiú unni kezdte az örökös parancsokat, hogy a Törvény olyan, mint egy óriási Kúszónövény: mindenkit befon, senki sem menekülhet előle.

- Ha majd olyan öreg leszel, mint én, testvérkém, meglátod, hogy legalábbis egy törvénynek az egész Dzsungel engedelmeskedik. S az nem lesz valami gyönyörűséges látvány - mondta Balú.

Ez a beszéd Maugli egyik fülén bement, a másikon kijött: mert olyan gyerek, akinek egész élete evéssel meg alvással telik el, semmivel sem törődik, amíg valóban ott nem áll a szeme előtt. De aztán valamelyik esztendőben igaza lett Balúnak, s Maugli látta, hogy a Törvénynek az egész Dzsungel engedelmeskedik.

Akkor kezdődött a dolog, amikor egyszer majdnem egészen elmaradtak a téli esőzések, s Ikki, a Tüskésdisznó egy bambuszbozótban összetalálkozván Mauglival, elmondta neki, hogy a vad yamgyökerek kiszáradóban vannak. Azt pedig mindenki tudja, hogy Ikki nevetséges módon válogatós étel dolgában, s csak azt eszi meg, ami a legjobb, legérettebb. Maugli tehát felkacagott, s azt kérdezte:

- Mi közöm nekem ehhez?

- Most még nem sok közöd van hozzá - mondta Ikki mereven, kellemetlenül rázogatva a tüskéit -, hanem később... azt majd meglátjuk. Szoktál-e még beleugrálni a mély vízbe a Méhek Sziklája alatt, testvérkém?

- Nem. Az a bolondos víz egészen kiszárad, s nekem semmi kedvem, hogy betörjem a fejemet - mondta Maugli, aki akkoriban szentül hitte, hogy egymagának annyi esze van, mint öt dzsungellakónak együttvéve.

- Elég kár, egy kis repedésen talán menne belé valami bölcsesség. - Ikki gyorsan összegömbölyödött, nehogy Maugli meg találja cibálni a bajuszát. Maugli pedig elmondta Balúnak Ikki szavait. Balú igen komoly arcot vágott, s félig-meddig magában dünnyögte:

- Ha magam volnék, most más vadászterületet keresnék, mielőtt még a többiek gondolkodóba esnek. De hát idegen helyen verekedéssel szokott végződni a vadászat, s még bántani találnák az emberkölyköt. Várjunk, s lássuk, hogyan virágzik a móva-fa.

De azon a tavaszon egyáltalán nem virágzott a móva-fa, amelyet Balú annyira szeretett. A zöldes-sárgás hamvas virágokat már születésük előtt megölte a hőség, s csak egy-két rossz illatú szirom hullott le a fáról, amikor Balú hátsó lábaira állt, és megrázta. Aztán a szörnyű forróság lépésről lépésre kúszott be a Dzsungel szívébe. Előbb sárgára aszalta, aztán barnára, végül feketére. A szakadékok martján a zöld kúszónövények halott, töredezett, összevissza görbült szálakká égtek; a rejtett tavacskák kiapadtak, és a föld keményre sült körülöttük, széleiken úgy megmaradt az utolsó kis lábnyom is, mintha acélba metszették volna; a dús nedvű élősdi növények lehulltak a fákról, amikre felkapaszkodtak, s ott haltak meg a tövükben; a kiszáradt bambusz zörgött a forró szélben, s a Dzsungel legmélyén a moha lehámlott a fák törzséről - oly csupaszon, oly forrón álltak ott, akárcsak a remegő kék görgetegkövek a folyó medrében.

A madarak meg a majmok már korán elköltöztek észak felé, mert tudták, mi következik; az őzek, a vaddisznók messzire kitörtek a lesült szántóföldekre, s akárhányszor ott pusztultak el az emberek szeme láttára, akik maguk is gyöngék voltak ahhoz, hogy megöljék őket. Csil, a keselyű ottmaradt, meghízott, mert dögben nem volt hiány, s minden este hordozta a híreket a vadaknak, akiknek nem volt már erejük, hogy új vadászterületet harcoljanak ki maguknak. Elmondta nekik, hogy háromnapi járásnyira mindenfelé megölte a Dzsungelt a nap.

Maugli, aki sohasem ismerte az igazi éhséget, végül is állott, háromesztendős mézre fanyalodott, amit elhagyott sziklaodúkból kapart ki. Ez a méz fekete volt, mint a kökény, s poros a kiszáradt cukortól. Vadászott a fák kérge alatt mélyen elrejtőző rovarlárvákra is, s elrabolta a darazsak frissen kikelt fiókáit. Az erdő minden vadja csupa csont és bőr volt; Bagira hármat is megölhetett egy éjszaka, akkor sem lakott jól. De a víz hiánya volt a legnagyobb baj; mert a Dzsungel Népe ritkán iszik, de akkor aztán nagyot.

És a hőség egyre növekedett, kiszívott minden nedvességet - végül már a Vengunga főága volt az egyetlen folyó, amelynek halott partjai közt egy kis víz csörgedezett. Háti, a Vad Elefánt, aki már százesztendősnél is öregebb volt, megpillantott egy hosszú, vékony, kék sziklataréjt, amely szárazon állt a folyó kellős közepén. Tudta, hogy a Béke Szikláját látja. Föltartotta hát az ormányát, és azon nyomban kihirdette a Víz-békét, mint apja cselekedte volt ötven esztendővel annak előtte. Az őzek, vaddisznók, bivalyok rekedten adták tovább a kiáltást; Csil pedig, a keselyű, nagy körökben szállt el messze-messze figyelmeztető sikkantásokkal.

A Dzsungel Törvénye halállal bünteti azt, aki Víz-béke idején vadászni mer az ivóhelyeken. Ennek oka pedig az, hogy az ivás fontosabb az evésnél. A Dzsungel minden lakója el tud tengődni valahogy, ha csak a vadászzsákmány gyérül meg; de a víz - az víz, s ha csak egy forrásból lehet inni, minden vadászat megszűnik arra az időre, amíg a Vadon Népe ott jár, hogy szomját olthassa. Jó időkben, amikor bőven volt víz, mindenki az életét kockáztatta, ha lement inni a Vengungához - vagy akárhová - s ez a veszedelem csak fokozta az éjszakai járás-kelések varázsát. Lemenni a vízhez olyan ügyesen, hogy levél se zörrenjen meg közben; térdig járni a zúgó sekély vízben, amely minden hátulról jövő hangot elfojt; ivás közben hátranézegetni, minden izmot megfeszítve a hirtelen rémület okozta, kétségbeesett ugrásra; végighengeredni a homokos víz szélén, s aztán vizes orral, az ivástól kigömbölyödve térni vissza a bámuló csordához - mindebben nagy gyönyörűsége telt minden nagy agancsú fiatal őzbaknak, éppen azért, mert tudták, hogy Bagira vagy Sir Kán minden pillanatban rájuk vetheti magát, és földre terítheti őket. De most vége volt ennek az egész életre-halálra szóló játéknak, s a Vadon Népe kiéhezve vonszolta fáradt testét az összezsugorodott folyóhoz - tigris, medve, őz, bivaly, vaddisznó együtt itta a poshadt vizet, s ott lézengett körülötte, mert ahhoz is gyönge volt, hogy odább álljon.

Őzek, vaddisznók egész nap jártak-keltek, hogy valami különb ennivalót találjanak száraz fakéregnél és hervadt levélnél. A bivalyok nem találtak pocsolyát, amiben hűsöljenek, zöld vetést, amibe belegázoljanak. A kígyók elhagyták a vadont, és lementek a folyóhoz, azt remélve, hogy találnak egy eltévedt békát. Nedves kövek közé csavarodtak, és sohasem támadtak neki a turkáló vaddisznónak, ha kinyomta őket a helyükből. A vízi teknősbékát már régen kipusztította Bagira, a legügyesebb vadász; a halak mélyen belétemetkeztek a kiszáradt iszapba. Csak a Béke Sziklája feküdt keresztül hosszú kígyó gyanánt a sekély vízen, s a fáradt kis hullámok sisteregve száradtak el forró oldalán.

Ide járt Maugli esténként, hűs levegőt és társaságot keresve. Ilyenkor még a legéhesebb ellensége sem törődött volna vele. Csupasz bőre a többinél is soványabbnak, nyomorultabbnak mutatta. Haját csepűszínűre fakította a nap; bordái úgy kiugrottak, mint egy kosár bordái; térdén, könyökén olyan dudorodások voltak a négykézláb-mászástól, hogy összezsugorodott tagjai bogba kötött fűszálakhoz hasonlítottak. De csapzott haja alól hűvösen, nyugodtan nézett ki a szeme, mert ebben a nehéz időben Bagira volt a tanácsadója. Azt mondta neki, hogy nyugodtan járjon, lassan vadásszon, és soha, semmi körülmények között el ne veszítse a nyugalmát.

- Gonosz idő ez - mondta a Fekete Párduc egy este, amikor olyan meleg volt, mint a kemencében -, de majd csak elmúlik, ha élve ki tudjuk várni a végét. Tele van-e a gyomrod, emberkölyök?

- Megraktam, de az nem sokat ér. Mit gondolsz, Bagira: megfeledkeztek rólunk az Esők, és sohasem jönnek el többé?

- Dehogy feledkeztek! Látjuk mi még virágozni a móvafát, s látunk még friss füvön hízott őzgidákat is. Gyere le a Béke Sziklájához, hallgassuk meg, mi újság. Ülj a hátamra, testvérkém.

- Nem arra való idő ez, hogy terhet cipelj. Még meg tudok állni a lábamon. Hanem az szent igaz, hogy nem vagyunk hizlalt ökrök mi ketten.

Bagira végignézett kócos, poros oldalán, s azt suttogta:

- Az éjszaka megöltem egy igába fogott ökröt. Olyan mélyre süllyedtem már, hogy azt hiszem, nem mertem volna ráugrani, ha szabadon van. Huuú!

Maugli kacagott.

- Az ám, nagy vadászok vagyunk mi most - mondotta. - Én nagy hős vagyok - a csimaszevésben!

Azzal lementek együtt a recsegő bozót közt a folyó partjára, ahonnét minden irányban száraz homokzátonyok húzódtak el.

- Itt sem maradhat meg soká a víz - mondta hozzájuk szegődve Balú. - Nézzetek át a túlsó partra! Odaát olyan nyomok vannak, mintha emberek tapostak volna utat maguknak.

A szemközt levő part sík földjén a Vadon merev füve állva fonnyadt el, és száradt múmiává holtában. Az őzek és vaddisznók törte csapások - mind a folyó irányában - poros csatornákkal csíkozták végig ezt a színtelen síkságot a tíz láb magas fű között. Akármilyen korán volt is még, valamennyi ösvény tele volt az elsőnek érkezőkkel, akik a vízhez siettek. Hallani lehetett az őztehenek és gidák horkantásait az orrcsiklandozó porban.

Feljebb a folyón, a Béke Sziklája körül lassan folydogáló víz kanyarodójánál, a Víz-béke őrzőjeként állt Háti, a vad elefánt a fiaival. Sovány volt és szürke a hold fényében, s jobbra-balra ringatta a testét folytonosan. Kevéssel alatta állt az őzek előőrse; lejjebb a vaddisznó és vadbivaly; a szemközt levő parton pedig, ahol a víz széléig húzódtak le a nagy fák, a Húsevők helye volt - a tigris, a farkasok, a párduc meg a többiek helye.

- Csakugyan egy Törvény parancsol mindnyájunknak - mondta Bagira, miközben belegázolt a vízbe, s elnézte a sok zörgő agancsot és kidülledt szemet, az egymást taszigáló őzeket és vaddisznókat. - Jó vadászatot, véreim - tette hozzá, s egész hosszában elnyúlt. Egyik oldala kiállt a sekély vízből. A foga közt azt morogta: - Akkor volna igazán jó vadászat, ha a Törvény nem volna!

Az őzek éles füle meghallotta ezt az utolsó mondatot, s ijedt suttogás szaladt végig a soraikon.

- A Béke! Ne feledd a Békét!

- Béke legyen itt, Béke! - mordult rá Háti, a vad elefánt. - Még nincs vége a Békének, Bagira. Nem szabad vadászatról beszélni.

- Ki tudhatja jobban ezt, mint én? - felelte Bagira, fölfelé forgatva sárga szemét. - Hiszen én teknősbékaevő, békahalász vagyok! Hauú! Bárcsak faágrágással jól tudnék lakni!

- Azt mi szeretnők legjobban - bégette egy fiatal őzgida, aki csak ezen a tavaszon született, s éppenséggel nem örült az életnek. Akármilyen nyomorult állapotban volt is a Vadon Népe, még Háti sem tudott elfojtani egy halk kacagást; Maugli pedig, a meleg vízben könyökölve, hangosan kacagott, s lábával csapkodta a víz tajtékját.

- Helyes a bőgés, te kis rügyező szarvú - dorombolta Bagira. - Ha majd vége lesz a Békének, nem feledkezem meg erről a szavadról - és élesen rászegezte szemét a sötétben, hogy bizonyosan ráismerjen majd az őzgidára.

Lassanként föl s lefelé mindenütt megkezdődött a beszélgetés az ivóhelyek közt. Hallani lehetett, amint a taszigálódó, röfögő vaddisznó egy kicsivel több helyet kért; a bivalyok morgolódtak maguk közt, amint cammogtak a homokzátonyokon át, az őzek pedig siralmas történeteket beszéltek, keserves táplálékkereső vándorlásaikról. Egyszer-egyszer a túlsó parton levő Húsevőktől is kérdeztek valamit, de csupa rossz újságot hallottak, s a Vadonból süvöltő forró szél ide-oda csapódott a sziklák meg a recsegő ágak között, gallyakkal és porral szórva tele a vizet.

- Az emberek is sorra halnak az ekéik mellett - mondta egy fiatal őzbak. - Három ember mellett mentem el napkelte és alkonyat között. Mozdulatlanul hevertek az ökreikkel együtt. Nemsokára mi is mozdulatlanul heverünk majd.

- A folyó apadt tegnap éjjel óta - mondta Balú. - Ó, Háti, láttál-e valaha ehhez hasonló szárazságot?

- Majd elmúlik, majd elmúlik - szólt Háti, ormányából vizet fecskendezve hátára és oldalára.

- Van itt köztünk valaki, aki nem bírja sokáig - mondta Balú, s a fiúra nézett, akit szeretett.

- Én? - szólalt meg méltatlankodva Maugli, és felült a vízben. - Nekem nincs hosszú szőröm, ami a csontjaimat eltakarja, de - de ha a te bundádat lehúznák, Balú...

Háti egész testében összerázkódott erre a gondolatra, Balú pedig szigorúan jelentette ki:

- Emberkölyök, ilyet nem illik mondani a Törvény Tanítójának. Engem még soha senki sem látott bunda nélkül.

- Nem akartalak megbántani, Balú; de hát te olyan vagy, mint a kókuszdió héjastul - én meg olyan, mint a kókuszdió - héja nélkül. Márpedig az a te barna héjad...

Maugli keresztbe tett lábbal ült, és szokás szerint mutatóujjával magyarázgatta a dolgokat; hanem most Bagira kinyújtotta puha mancsát, úgy megtaszította, hogy hanyatt feküdt a vízben.

- Egyre szebb lesz a dolog - mondta a Fekete Párduc, miközben Maugli prüszkölve vackolódott ki a vízből. - Előbb azt mondtad, hogy nyúzzák meg Balút, most meg kókuszdiónak nevezed. Vigyázz, hogy úgy ne tegyen, ahogy az érett kókuszdió szokott.

- Mit csinál az érett kókuszdió? - kérdezte Maugli, egy pillanatra megfeledkezvén az óvatosságról (pedig hát ez a legrégibb ugratások közé tartozik a vadonban).

- Beveri a fejedet - felelte Bagira nyugodtan, s újra visszalökte Mauglit.

- Kár a tanítómesteredet kicsúfolni - mondta a medve, amikor Mauglit harmadjára buktatták a vízbe.

- Kár? Úgy kell neked! Ez a meztelen kölyök itt szaladgál köztünk, majmok csúfjává teszi a régi híres vadászokat, és csupa mulatságból bajuszuknál fogva rángatja az erdő legkülönb vadjait!

Sir Kán beszélt így, a béna tigris, a víz felé sántikálva. Megállt egy kicsit, és gyönyörködve nézte, mekkora riadalom támadt a láttára a túlsó parton, az őzek között. Aztán lehajtotta négyszögletes, bodros fejét, szürcsölni kezdett, s azt morogta:

- Úgy látszik, a Vadonból csupasz kölykök tanyája lett manapság. Nézz a szemembe, emberkölyök!

Maugli ránézett, vagyis inkább rámeresztette a szemét olyan hetykén, ahogy csak telt tőle - s egy pillanat múlva Sir Kán megzavarodva fordult félre.

- Emberkölyök ide, emberkölyök oda - dörmögte magában ivás közben -, nem ember ez, nem is kölyök, különben megijedt volna. Jövőre még talán tőle kell majd engedelmet kérnem, ha inni akarok. Aurrh!

- Még az is meglehet - mondta Bagira, és keményen a szeme közé nézett. - Még az is meglehet... Piha, Sir Kán! Micsoda szégyent hoztál ránk már megint?

A béna tigris bemártotta állát és pofáját a vízbe, és sötét, olajszerű csíkok kezdtek lefelé úszni a nyomán.

- Ember volt - mondta hidegen Sir Kán -, egy órával ezelőtt öltem meg. - S tovább dörmögött, mormogott magában.

Az állatok sora megrázkódott, hullámzani kezdett, suttogás támadt, amely kiáltássá erősödött.

- Embert! Embert! Embert ölt!

Aztán mindenki Hátira nézett, a Vad Elefántra, de az úgy tett, mintha nem hallana semmit. Háti sohasem cselekszik, amíg az ideje el nem érkezett: azért is olyan hosszú életű.

- Embert ölni, ilyenkor! Hát más zsákmányod nem akadt?! - riadt rá hangosan Bagira, miközben kimászott a vérrel mocskolt vízből, s macska módra megrázta mind a négy mancsát.

- Kedvtelésből öltem, nem azért, mert enni akartam.

A szörnyülködő suttogás újra kezdődött, s Háti figyelő kis fehér szeme Sir Kán felé kezdett kacsintani.

- Kedvtelésből - ismételte elnyújtott hangon Sir Kán. - Most pedig inni és mosakodni jöttem ide. Meri-e valaki megtiltani?

Bagira háta meggörbült, mint szélben a bambusz, de Háti fölemelte ormányát, s nyugodtan szólalt meg:

- Kedvtelésből öltél? - kérdezte; és ha Háti kérdez valamit, ajánlatos felelni.

- Úgy van. Jogom volt hozzá! Ez az én éjszakám volt. Hiszen tudod, Háti. - Sir Kán majdnem udvariasan beszélt.

- Igen, tudom - felelte Háti. Hallgatott egy pillanatig, aztán így folytatta: - Eleget ittál már?

- Ma éjszakára eleget.

- Hát akkor eredj. A folyó vize ivásra való, nem arra, hogy bemocskolják. Csak a béna tigristől telhetett ki, hogy a jogával hetvenkedjék ilyen időben, amikor - amikor együtt szenvedünk, emberek és vadonbeliek egyaránt. Akár tisztára fürödtél, akár nem, eredj a vackodba, Sir Kán!

Ezek az utolsó szavak már úgy harsogtak, mint az ezüsttrombita, s Háti három fia fél lépésnyivel előbbre moccant, ámbár erre semmi szükség nem volt. Sir Kán elsompolygott, még csak morogni sem mert. Tudta, amit mindenki tudott, hogy ha kenyértörésre kerül a dolog: Háti a Vadon Ura, nem más.

- Miféle jogról beszél Sir Kán? - súgta Maugli Bagira fülébe. - Embert ölni mindig szégyen. A Törvény így szól. És Háti mégis azt mondja...

- Kérdezd meg tőle. Én nem tudom, testvérkém. De akár volt joga, akár nem: ha Háti meg nem szólal, én megtanítottam volna móresre azt a béna mészárost. Idejönni a Béke Sziklájához, mindjárt egy ember meggyilkolása után - s ezzel még dicsekedni is -, hát ez sakálhoz illő dolog. Mellesleg szólva, a tiszta vizet is bemocskolta.

Maugli várt egy pillanatig, amíg össze tudta szedni a bátorságát, mert Hátit nemigen merték egyenesen megszólítani - aztán így kiáltott fel:

- Miféle joga van Sir Kánnak, Háti?

Mind a két part visszhangozta szavait, mert a Dzsungel Népe roppantul kíváncsi természetű, s most olyasvalami játszódott le a szeme előtt, amit senki sem értett meg - talán csak Balú, aki nagyon elgondolkozó képet vágott.

- Régi történet ez - mondta Háti -, még a Vadonnál is régibb. Csönd legyen mind a két parton, akkor elbeszélem.

Egy-két pillanatig tartott még a lökdösődés, taszigálás a vaddisznók meg a bivalyok közt - aztán a csordák vezetői egymás után dörmögték: - Várunk! - és Háti előrejött, amíg szinte térdig nem lábalt a vízben a Béke Sziklája mellett. Sovány volt, ráncos bőrű, sárga agyarú; de azért látszott rajta, hogy az, aminek a Vadon tartja: mindnyájuk ura.

- Tudjátok, gyerekek - kezdte -, hogy senkitől, semmitől nem féltek annyira, mint az Embertől.

Helyeslő suttogás hallatszott.

- Ez a történet rád is vonatkozik, testvérkém - szólt Bagira Mauglihoz.

- Énrám? Én a Csapathoz tartozom - és a Szabad Népből való vadász vagyok - felelte Maugli. - Mi közöm nekem az Emberhez?

- De azt nem tudjátok - folytatta Háti -, hogy miért féltek tőle. Hát elmondom. Amikor a Vadon kezdődött - senki sem tudja, mikor volt az -, mi, vadonbeliek együtt jártunk, és nem féltünk egymástól. Akkor nem volt szárazság; egy fán nőtt a levél, a virág, a gyümölcs, s mi semmi mást nem ettünk, csak levelet, virágot, füvet, gyümölcsöt és fakérget.

- Örülök, hogy nem abban az időben éltem - mondta Bagira. - A fakéreg csak karom-élesítésre jó.

- És a Vadon Ura Tá volt, az Első Elefánt. Ő hajtotta ki a mély vizekből ormányával a Vadont, s amerre agyarával barázdát vont a földön, arra folytak a folyók; ahol lábával toppantott, azon a helyen édesvízű tavak fakadtak; és ha fújt egyet az ormányán keresztül - így ni -, ledőltek a fák. Így alkotta meg Tá a Vadont, így mondták el nekem ezt a történetet.

- Egy kicsit tódíthattak rajta, amíg elbeszélték - suttogta Bagira, s Maugli, a száját eltakarva, nevetett a szaván.

- Abban az időben nem volt még gabona, se dinnye, bors meg cukornád; kis kunyhók se voltak, amilyeneket mi mindnyájan láttunk; és a Dzsungel Népe semmit sem tudott az Emberről, hanem együtt élt a Vadonban, és egy nép volt. De egyszerre csak veszekedni kezdtek egymással az ennivaló miatt, pedig volt itt legelője mindenkinek. Ellustultak. Mindenki ott akart enni, ahol éppen hevert - ahogy most is megtehetjük néha, amikor bőséges tavaszi esők vannak. Tá, az első elefánt, éppen új vadonokat teremtett, s a folyókat vezetgette a medrükben. Nem lehetett mindenütt egyszerre, hát az Első Tigrist tette meg a Vadon urává és bírájává, hogy a Dzsungel Népe elébe járulhasson a pörlekedéseivel. Akkor még az Első Tigris is gyümölcsöt és füvet evett, mint a többiek. Akkora volt, mint én, s nagyon szép - egész testének olyan volt a színe, mint a sárga futóka virágé. Azokban a szép időkben, amikor a Dzsungel új volt még, semmiféle csík vagy folt nem látszott a bundáján. A Dzsungel egész népe félelem nélkül járult eléje, s a szava törvénye volt az egész Dzsungelnek. Ne feledjétek, hogy akkor egy nép voltunk!

Hanem egy éjszaka valami vita támadt két őzbak között - olyanféle vita a legelő miatt, amilyeneket ti most aganccsal és mellsőlábbal szoktatok elintézni -, s azt mondják, hogy amint ezek ketten elmagyarázták a dolgot a virágok közt heverő Első Tigrisnek, egyik őz meglökte az agancsával, az Első Tigris pedig elfelejtette, hogy ő ura és bírája a Dzsungelnek, rávetette magát az őzbakra, és eltörte a derekát.

Addig az éjszakáig senki sem halt meg közülünk. Az Első Tigris, látván, hogy mit cselekedett, őrjöngeni kezdett a vér szagától, s elrohant az északi mocsarak közé. Mi, dzsungelbeliek, hogy így bíró nélkül maradtunk, harcolni kezdtünk egymással. Tá meghallotta a harc zaját, és visszajött. Akkor egyikünk ezt mondta, másikunk amazt, de Tá, látva a halott őzbakot a virágok között, megkérdezte, hogy ki ölte meg. Mi, dzsungelbeliek nem mondtuk meg, mert a vér szaga minket is megbolondított. Körbeszaladgáltunk, összevissza ugráltunk, kiáltoztunk, fejünket ráztuk. Tá ekkor megparancsolta a lelógó ágú fáknak s a Dzsungel földön kúszó növényeinek: jelöljék meg az őzbak gyilkosát, hogy ráismerhessen. Aztán azt kérdezte: - Ki lesz most már a Vadon Népének ura? - Ekkor odaugrott a szürke majom, aki a faágak közt él, s azt mondta: - Ezentúl én leszek a Dzsungel ura. - Tá nevetett ezen, és így szólt: - Úgy legyen - és nagy haraggal ment el.

Ismeritek a Szürke Majmot, gyerekek? Éppen olyan volt akkor is, mint most. Eleinte bölcs arcot vágott, de kisvártatva vakarózni, ugrándozni kezdett, s amikor Tá visszajött, a szürke majom éppen fejjel lefelé lógott egy fáról, csúfolkodva az alatta állókkal, azok meg visszacsúfolták. Így hát nem volt Törvény a Dzsungelben - csak bolondos fecsegés, értelmetlen szóbeszéd.

Ekkor Tá mindnyájunkat összehívott, és így szólt hozzánk: - Első urunk Halált hozott a Dzsungelra, a második Szégyent. Most már itt az ideje, hogy törvényünk legyen, olyan Törvény, amelyet nem szabad megszegni. Meg fogjátok ismerni a Félelmet, s ha megismertétek, tudni fogjátok, hogy ő az uratok, parancsolótok. A többi magától következik.

Mi, dzsungelbeliek, azt kérdeztük erre: - Mi az a Félelem? - Tá pedig azt felelte: - Keressétek, míg meg nem találjátok. - Mi tehát elkezdtük bejárni a Vadont, Félelmet keresve, s egyszerre csak a bivalyok...

- Hüm! - szólalt meg Misa, a bivalyok vezére, az ő homokzátonyukon.

- Igen bizony, Misa, a bivalyok voltak... Azzal a hírrel jöttek vissza, hogy a Dzsungel egyik barlangjában lakik a Félelem - nincs szőre, a hátsó lábain jár. Mi, vadonbeliek követtük a csordát, amíg a barlanghoz nem értünk, s a Félelem csakugyan ott állt a barlang szájánál. Mint ahogy a bivalyok mondották: nem volt szőre, s a hátsó lábain járt. Amikor bennünket meglátott: felkiáltott, s a hangja hallatára belénk szállt a félelem, amelytől azóta se tudunk megszabadulni, ha halljuk. Elrohantunk, egymást tiporva-tépve félelmünkben. Azon az éjszakán - így mondották nekem - mi, dzsungelbeliek nem feküdtünk le együtt ahogy addig szoktunk, hanem minden törzs külön húzódott - vaddisznó a vaddisznóval, őz az őzzel, szarv szarvval, csülök csülökkel, hasonló hasonlóval -, így hevertünk reszketve a Dzsungelben.

Csak az Első Tigris nem volt velünk, mert az még az Északi Mocsarak közt bujkált; s amikor hírét hallotta annak a Valaminek, amit a barlangban láttunk, így szólt: - Odamegyek ahhoz a Valamihez, és kitöröm a nyakát. - Egész éjjel rohant, amíg csak a barlanghoz nem ért; de amerre ment, a fák és kúszónövények megemlékeztek Tá parancsáról, lehajtották az ágaikat, és megjelölték futtában, végighúzva ujjaikat hátán, oldalán, homlokán, arcán. Ahol megérintették, jel maradt, csík maradt sárga bundáján. És ezeket a csíkokat viselik a gyermekei mind a mai napig. Amikor a barlanghoz ért, a Félelem, a szőrtelen, kinyújtotta kezét, és így nevezte el: "az a Csíkos, aki éjszaka jár" - és az Első Tigris megijedt a Szőrtelentől, és üvöltve nyargalt vissza a mocsarak közé.

Maugli itt csöndesen kuncogott, állát a vízbe lekapva.

- Olyan hangosan üvöltött, hogy Tá meghallotta, és így szólt: - Mi bajod? - és az első tigris, arcát az újonnan teremtett égre emelve (az is megöregedett ám azóta!) azt felelte: - Add vissza a hatalmamat, Tá! Megszégyenültem az egész Dzsungel szeme láttára, elmenekültem a Szőrtelen elől, s az szégyenletes nevet adott nekem. - És miért? - kérdezte Tá. - Mert bekent a mocsár iszapja - mondta az Első Tigris. - Akkor hát ússzál, és henteregj a nedves fűben, s ha csakugyan iszap az, lemosódik rólad - mondta Tá; s az Első Tigris úszott, aztán addig hentergett a fűben, hogy a Dzsungel már forgott körülötte: de egy foltocska sem változott meg a bőrén. Tá csak nézte és nevette. Akkor ezt kérdezte az Első Tigris: - Mit tettem én, hogy így kellett járnom? - Megölted az őzet - felelte Tá -, szabadjára engedted a Vadonban a Halált, s a Halállal együtt megjött a Félelem is, a Dzsungel népei félnek egymástól, mint ahogy te is félsz a szőrtelentől. - Tőlem sohasem fognak félni - mondta az Első Tigris -, mert én kezdettől fogva ismerem őket. - Hát menj és lássad - felelte erre Tá. És az Első Tigris rohant erre, rohant arra, hangosan kiáltozott az őzeknek, vaddisznóknak, a tüskésdisznóknak s minden vadonbélinek - és mind elmenekültek előle, egykori bírájuk elől, mert féltek tőle.

Ekkor visszajött az Első Tigris; a büszkesége megtört, fejét a földhöz verte, mind a négy lábával szaggatta a földet, s így szólott: - Ne feledd, hogy valaha a Dzsungel Ura voltam. Ne feledkezzél meg rólam, Tá! Hadd emlékezzenek a gyermekeim is arra, hogy valamikor nem ismertem a szégyent és a félelmet! - Tá pedig így felelt: - Ennyit megteszek a kedvedért, mert mi ketten együtt láttuk a Vadon születését. Legyen úgy minden esztendőben egy éjszakára, mint az őzbak megölése előtt volt - neked és gyermekeidnek. Ezen az egy éjszakán, ha összetalálkoztok a Szőrtelennel - annak neve pedig: Ember -, nem ti fogtok tőle félni, hanem ő fél tőletek, mintha a Dzsungel bírái és minden dolgoknak urai volnátok. Légy irgalmas hozzá félelmének éjszakáján, mert megismerted már, hogy mi a Félelem.

Erre így felelt az Első Tigris: - Ez elég nekem. - De amikor legközelebb ivott, meglátta a fekete csíkokat az oldalán; eszébe jutott, hogy milyen nevet adott neki a szőrtelen, újra fellobbant haragja. Egy esztendeig a mocsarak közt élt, várván, hogy Tá a szavának álljon. És egy éjszakán, amikor a Hold Sakálja, az esti csillag ragyogva állt a Dzsungel fölött: érezte, hogy az ő éjszakája elérkezett, s elment a barlanghoz, hogy találkozzék a Szőrtelennel. És úgy történt, ahogy Tá ígérte, mert a Szőrtelen leborult előtte, és a porban hevert, az Első Tigris pedig rásújtott, és eltörte a gerincét - mert azt hitte, hogy csak egy ilyen Valami van a Dzsungelben, s most megölte a Félelmet. Amikor a zsákmányát szagolgatta: hallotta, hogy Tá lejő az Északi Erdőkből - s egyszerre csak az Első Elefánt hangja, az a hang, amelyet éppen most hallunk...

A mennydörgés végigdübörgött a száraz, kiaszott dombok közt, de esőt nem hozott - csak száraz villámok lobbantak végig a dombok gerincén -, és Háti így folytatta:

- Ezt a hangot hallotta, s a hang így szólt hozzá: - Hát ez a te irgalmad? - Az Első Tigris a száját nyalogatta, s így felelt: - Hát aztán?! - Megöltem a Félelmet! - Tá pedig azt mondta: - Ó, te vak, bolond teremtés! Eloldoztad a Halál lábát, s most holtodig nyomon követ. Megtanítottad az Embert - ölni.

Az Első Tigris mereven állt a zsákmánya mellett, s így beszélt: - Ez is olyan most, mint az őzbak volt. Félelem nincs többé! Mától fogva ismét bíráskodni akarok a Vadon Népén.

Tá pedig azt felelte: - Soha többé nem fordul hozzád a Dzsungel Népe. Nem kerül többé utadba, nem alszik a közeledben, nem jár a nyomodban, és nem legelész a vackod körül. Csak a Félelem fog követni, s olyan ütéssel, amelyet nem is láthatsz, arra kényszerít, hogy engedelmeskedjél az akaratának. Megnyitja lábad alatt a földet, hurokká szorítja a nyakad körül a kúszónövényeket; a fatörzseket magasabban növeszti össze körülötted, mint amekkorát ugrani tudsz - és végül elveszi a bundádat, hogy kölykeit burkolja belé, ha fáznak. Nem voltál irgalmas hozzá: ő sem lesz az tehozzád.

Az Első Tigris nagyon hetvenkedett, mert ez az éjszaka az övé volt még, így szólott: - Tá ígérete, az Tá ígérete. Csak nem akarja elvenni az éjszakámat? - És Tá ezt mondta: - Ez az éjszaka a tiéd, úgy, ahogy mondottam, de meg kell fizetni az árát. Megtanítottad az Embert ölni, s az Ember gyors eszű tanítvány.

- Itt van a lábam alatt - szólt az első tigris -, s eltört a gerince. Hadd tanulja meg a Dzsungel, hogy megöltem a Félelmet.

Tá erre elnevette magát, és így szólt:

- Megöltél egyet a sok közül, de csak mondd el magad a Dzsungelnek - mert az éjszakád véget ért.

Fölkelt a nap; és a barlang szájából másik Szőrtelen lépett ki; látta a csapáson heverő zsákmányt s fölötte az Első Tigrist - és fogott egy hegyes botot...

- Most valami vágószerszámot dobálnak - mondta Ikki, és zörögve gurult le a parton, mert a gond nép nagyon ízes falatnak tartotta Ikkit - az ő nyelvükön Ho-Igunak nevezték -, s volt egynémely tapasztalata arról a gonosz kis fejszéről, amely úgy surrog végig a tisztáson mint a szitakötő.

- Hegyes bot volt az, amilyeneket a vermek fenekébe szoktak beverni - mondta Háti. - A Szőrtelen elhajította a botot, s az mélyen belefúródott az Első Tigris oldalába. Úgy történt minden, ahogy Tá mondotta. Az Első Tigris üvöltve szaladgált összevissza a Vadonban, amíg végre ki tudta tépni sebéből a botot. Az egész Dzsungel megtudta, hogy a Szőrtelen messziről tud sebezni, s a Félelem nagyobb lett, mint annak előtte. Így történt, hogy az első tigris megtanította a Szőrtelent - ölni. És jól tudjátok, mennyi kárt okozott azóta mindnyájunknak, hurokkal, veremmel, csapdával, repülő bottal, a fehér füstből kiszálló csípős léggyel (Háti a puskagolyóra gondolt) - meg a Piros Virággal, amely kikerget bennünket a szabad ég alá. De azért minden esztendőnek van egy éjszakája, amikor a Szőrtelen fél a Tigristől, Tá ígérete szerint, s a Tigris nem is adott neki soha okot arra, hogy enyhüljön a félelme. Ott öli meg, ahol találja, mert eszébe jut az Első Tigris megszégyenülése. Egyebekben pedig: a Félelem éjjel-nappal keresztül-kasul járja a Dzsungelt.

- Hihi! Huhú! - füttyögtek az őzek, arra gondolván, hogy mit jelent mindez őnekik.

- És csak amikor mindenkit nagy, közös Félelem fog el, mint most: akkor tudjuk mi, vadonbeliek félretenni a magunk kis félelmeit; akkor tudunk úgy összetalálkozni egy helyen, ahogy most tesszük.

- Az Ember csak egy éjszakán fél a tigristől? - kérdezte Maugli.

- Csak egy éjszakán - felelte Háti.

- De hiszen én is, más is, az egész Dzsungel tudja, hogy Sir Kán kétszer-háromszor is öl Embert egy hónapban.

- Úgy van. De ilyenkor hátulról ugrik rá, és ütés közben félrefordítja a fejét, mert tele van félelemmel. Ha az Ember ránézne, megszaladna. Ezen az egy éjszakán azonban nyíltan megy le a faluba. Bemegy a házak közé, bedugja a fejét az ajtón, az emberek arcra borulnak - ő pedig megöl egyet. Egyet, ezen az éjszakán.

- Ó - kiáltott fel Maugli a vízben hemperegve -, most már értem, miért parancsolta Sir Kán, hogy nézzek a szemébe! Rosszul járt, mert nem bírta el a tekintetemet, én pedig, annyi szent, nem borultam a lábához. De hát én nem vagyok ember, és a Szabad Néphez tartozom.

- Hm - morogta Bagira szőrös torka mélyén. - Hát aztán tudja-e a Tigris, hogy mikor van az ő éjszakája?

- Csak akkor, amikor a Hold Sakálja tisztán ragyog az esti köd felett. A Tigris egyetlen éjszakája néha száraz nyárra esik, néha meg az esőzések idejére. Az Első Tigris nélkül sohasem lett volna ez így - és egyikünk sem ismerte volna meg a Félelmet.

Az őzek búsan mormogtak, Bagira szája pedig gonosz mosolyra rándult. - Hát az emberek ismerik-e ezt a mesét? - kérdezte.

- Senki sem ismeri, csak a tigrisek meg mi, elefántok - Tá gyermekei. Most ti is hallottátok, akik a víz mellett ültök - és én elvégeztem a mondanivalómat.

Háti a vízbe mártotta ormányát, annak jeléül, hogy többet nem akar beszélni.

- De - de - szólalt meg Maugli, Balúhoz fordulva - miért nem evett az Első Tigris tovább is füvet, levelet, fakérget? Hiszen csak kitörte az őzbak nyakát. Nem ette meg. Mi csábította arra, hogy húst egyék?

- A fák és a kúszónövények megbélyegezték, testvérkém, s olyan csíkos bundájú állattá tették, amilyennek mi ismerjük. Sohasem akart többé enni a gyümölcseikből; de attól a naptól fogva az őzeken meg a többi Fűevőn bosszulta meg magát - mondta Balú.

- Hát akkor te tudtad ezt a történetet, mi? Miért nem hallottam én soha?

- Mert a Dzsungel tele van ilyen történetekkel. Se vége, se hossza nem volna, ha egyszer elkezdeném. Ereszd el a fülemet, testvérkém.

A DZSUNGEL TÖRVÉNYE

Hogy ízelítőt nyújtsak a Dzsungel törvényeinek mérhetetlen változatosságából: versbe szedtem (Balú kántáló szavalása nyomán) néhányat a farkasok törvényei közül. Száz és száz van még; amelyek itt példaként szerepelnek: egyszerűbb szabályok.

A Dzsungel Törvénye beszél: mennyként öreg és színigaz.
Ha a farkas tiszteli: él; de ha megszegi: hull a csikasz.

Mint indanövény, e parancs előre s hátra mutat:
mert farkas óvja a falkát, falka a farkasokat.

Naponta fürödj füledig; s igyál, de ne légy mohó;
az éj a vadászatidő s a nappal aludni való.

A sakál kullogjon a tigris után; de ha nől bajuszod:
vadászként nyerni az ételedet magad is tudod.

Ne feledd, hogy a tigris, a párduc, a medve: a Dzsungel ura.
Hagyd Hátit; és sose törj vadkanra, erősfogúra.

Ha találkozik falkával a falka, nem adva utat:
heveredj le, amíg a nagyok kitanácskozzák magukat.

Ha rokonnal vívsz: vele messze vonulj sűrű lombok alatt,
ne vegyen részt más: belső viszályba ne hulljon a had.

A farkas odúja: az ő menedéke, otthona,
se a falkavezér, se a nagygyűlés nem térhet oda.

Ház és mentsvár a farkasodú, de ha túl sekély,
a gyűlés üzen: Ily nyomorult vackot különbre cserélj!

Ha este vadásztál: csendbe maradj, ne csahold sikered:
az őz megijed, testvéreid étke messze üget.

Magad és párod s fiaid részére vadássz eleget,
de ne ölj az ölésért; és embert sose ölj, ne feledd!

Mindent be ne falj, ha a más prédáját elragadod:
a közös jog övé is, ezért hagyd néki a bőrt, cafatot.

A falka ölése közös hús: ahol leled, ott eheted,
s elvinni belőle tilos: meghalsz, ha odúdba viszed.

A farkas ölése: övé. Vele barlangjába mehet,
s ha önként adja: belőle a falka csak akkor ehet.

A kölyökjog: egyévesé. A közösből része legyen,
mihelyt a többi evett. Ne tagadja meg egyike sem.

Otthonjog: anyáé. A közösből része legyen:
comb jusson a kölykeinek. Ne tagadja meg egyike sem.

Barlangjog: apáé. Ő táplálja a kölykeit, és
nem üzenhet a falka érte, csupán a nagygyűlés.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.