2010.11.26. 10:52
Balsors akit régen tép...
Azt mondják, hogy a házasodási életkor kitolódik, és a fiatalok szórakozóhelyeken töltik az idejüket, nem terveznek a jövőre nézve, amire ugye nagyban rásegít az országban dúló kilátástalan szociális helyzet (szegénység, munkanélküliség). A magyarok depressziósak, és vezetők alkoholizmusban, pesszimista gondolkodásúak. Mindenki egyfolytában politizál, szidja az ország vezetését (tök mindegy, hogy ki van kormányon), mindenki külső körülményekre hárítja a saját helyzetét.
Nem a saját házunk táján kellene inkább először sepregetni?!
Nagy bajnak tartom, hogy az emberek nem foglalkoznak a mentális egészségükkel, vagy nem eleget. Persze van egy szűk réteg, aki már nyitott ebben a témában. De a legtöbb ember csak küzd napról napra a taposómalomban, és egyáltalán nem ápolja a lelkét, vagy maximum úgy, hogy időnként leissza magát. Nyilván sokan azért sem, mert hajszolják a megélhetést, és nem marad önmagukra idejük. Ez a 22-es csapdája. De talán elég lenne napi tíz perc is.
Ha egy problémát meg akarunk oldani, le kell ásnunk magunkat a mélyére. Kezdjük az iskolával. Csak ömlesztik a gyerekek fejébe a rengeteg információt. De egyáltalán nem készítik fel az életre. Arra, hogy hogyan kezelje a gondokat, nehéz helyzeteket, családban, közösségben, vagy bárhol felmerülő nehézségeket. Mintha nem is lenne lelkük, csak bekerülnek egy 25-30 fős közösségbe, ahol teljesítmény alapján bírálják el őket. Szerintem a tantervbe be kellene vezetni olyan „órákat” is, amikor a gyerekek kisebb csoportokban elmondhatják a problémáikat (ha szeretnék), vagy ha nem akarják, vagy nem tudják, akkor közvetett módon, játékos helyzetekben fejleszteni a konfliktuskezelő képességüket. Ahhoz szoknának hozzá, hogy egy elfogadó közegben vannak, és pozitív megerősítéssel segíteni őket a fejlődésben, hogy legyen jövőképük! Ugyanígy a szakközépiskolában is.
De sajnos jelenleg, ahogy én látom, otthon nincs idő foglalkozni a lelkivilágukkal, az iskolában szintén nincs rá idő… Kicsi kortól kezdve elveszünk ebben az útvesztőben, és később már nem is akarunk és nem is tudunk nyíltan kommunikálni, és nem látunk ebből kiutat. Mert nem tudjuk, hogyan kell csinálni, hiszen nem mutatta meg soha senki.
Ha elkezdenénk korai gyerekkorban a pozitív jövőképet építeni a gyerekekben, segítenénk őket a valós életben felmerülő problémák kezelésének megtanulásában (hú, de bonyolult lett…), gyakorlati helyzetekkel, akkor néhány generáció alatt talán le lehetne rázni ezt a mindent átható nagy magyar pesszimizmust.
Talán.
De hosszasan lehetne még fejtegetni ezt a témát.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.