Az idegen minden áron meg akarta mutatni, hogy az ő műveltsége többet ér, mint a bárban tartózkodók összes fáradozása együttvéve. Rámutatott egy képre a falon.

- Tudják, mi ez? A világ egyik leghíresebb festménye: Krisztus utolsó vacsorája a tanítványaival. Leonardo da Vinci festette.

- Nem lehet annyira híres – mondta a szálloda tulajdonosnője –, hiszen nagyon olcsó volt.

- Ez csak egy reprodukció, egy másolat. Az eredeti kép egy templomban található, nagyon messze innen. De van egy legenda erről a képről. Nem tudom, szeretnék-e hallani.

            A falubeliek bólogattak, és Chantal megint elszégyellte magát, amiért egy olyan ember előadását kell hallgatnia, aki csak azért fitogtatja a haszontalan tudását, hogy mindenki lássa, mennyivel műveltebb náluk.

- Amikor Leonardo da Vinci fejében megszületett a kép, nagy kihívással találta magát szemben. Jézus képében a Jót kellett megfestenie, a Rosszat pedig Júdás testesítette volna meg, aki a vacsora alatt határozta el, hogy elárulja barátját. A festő tehát addig nem folytatta a munkát, amíg nem találja meg a megfelelő modelleket a képéhez. Egyszer éppen egy kórus előadását hallgatta, amikor az egyik fiúban felfedezte Krisztus tökéletes képmását. Elhívta a műtermébe, ahol rengeteg tanulmányt és vázlatot készített az arcáról. Eltelt három év. „Az utolsó vacsora” már majdnem kész volt, de Leonardo még mindig nem találta meg az ideális modellt Júdás alakjához. A bíboros egyre türelmetlenebbül sürgette, hogy azonnal fejezze be a freskót. Már jó ideje kereste a megfelelő arcot, amikor végre megpillantott egy idő előtt megöregedett fiatalembert, aki részegen, rongyokban hevert az árokban. Nagy nehezen rávette a segédeit, hogy azonnal vigyék el a templomba, mert arra már nem volt idő, hogy vázlatokat készítsen róla. Odacipelték hát a koldust, aki azt sem tudta, mi történik vele. A segédeknek kellett állva tartaniuk, amíg Leonardo lemásolta a kegyetlenség, a bűn és az önzés vonásait, amelyek olyan jól kirajzolódtak a férfi arcán. Mire befejezte, a koldus végre kissé magához tért, kinyitotta a szemét, és megpillantotta a festményt. „Én már láttam ezt a képet!” „Mikor?” – kérdezte a megdöbbent festő. „Három éve, mielőtt elveszítettem mindenemet. Akkoriban egy kórusban énekeltem, nagy álmokat szőttem, és a művész úr felkért, hogy legyek Jézus modellje.”

            Az idegen hosszú szünetet tartott. A szemét a papra szegezte, aki a sörét iszogatta, de Chantal érezte, hogy valójában neki szóltak a szavai.

- Ez azt jelenti, hogy a Jónak és a Rossznak ugyanaz az arca, minden csak attól függ, hogy az életünknek melyik pillanatában találkozunk velük.

Paulo Coelho: Az ördög és Prym kisasszony

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.