2009.01.27. 12:21
Baj van, baj
Kommunikációs problémák férfiak és nők között… pontosabban nők és férfiak között… azok voltak. Vannak. És lesznek. Mert mások vagyunk, máshogy gondolkodunk.
Biztosan mindenki emlékszik (aki már elhagyta ezt a kort), hogy régebben az ismerkedés valahogy könnyebben ment. Gimisként elmentünk bulizni, diszkóba, koncertre, beszélgettünk mindenkivel, ittunk egy tequilát, vagy egy vbk-t, vagy többet:) Ha valaki elkérte a számunkat és szimpatikus volt, megadtuk. A vezetékeset, mert akkor az volt. Aztán találkoztunk, adtunk egy esélyt. Nyitottan, vidáman, oldottan, minden hozta magát. Programokat csináltunk, és jól éreztük magunkat.
Aztán csalódtunk. Magunkba zárkóztunk, gyanakvóbbak lettünk. Változott a gondolkodásunk, változtak az igényeink.
A technika közben a pártunkra állt: van mobilunk, megadhatjuk a számot, amin bármikor elérhetnek, éjjel-nappal. Persze először csak SMS-ben, mert az olyan könnyű. Nemcsak az arcunk nincs benne, de még a hangunk sem. Van iWiW-ünk… ha tudjuk a nevet, megnézhetjük az adatlapot, a képeket, az ismerősöket, és ha tuti biztosra akarunk menni, még az ismerősök ismerőseit is. Van e-mail címünk, MSN-ünk, Skype-unk. Hát nem csodálatos? És mégis nehezebben megy, mint régen.
Az alkalmazkodóképességünk az életkorral fordított arányosságban csökken. Nehezen viseljük mások nyűgjeit, hülye szokásait, sőt, még a saját magunkét is!
Mi, nők. Kapunk egy SMS-t, e-mailt, hívást, és nem értjük. De nem kérdezünk semmit, csak hümmögünk, és magunkban gondolkodunk, vagy később megbeszéljük a barátnőnkkel. Minden mondat mögött három másikat sejtünk. Nem kérünk, és nem mondjuk el, minek örülünk. Találja ki a másik magától! Mert, ha nem… hát akkor jobb, ha hozzánk sem szól egy darabig.
Mennyire egyszerű lenne, ha nyíltan tudnánk kommunikálni egymással?
Nem lennének félreértések. Olyanok, mint ez a nagyon egyszerű példa, amikor egy pasi elhív egy nőt randizni. És az esetleg elmegy, egyszer. Aztán… Mit mondjak neki? Hogy küldjem el? Vannak erre tökéletes sablonok: nem vagyok még felkészülve egy új kapcsolatra… azt hiszem, még mindig a régi páromat szeretem… nem nagyon van időm mostanában… Nagyon kedves vagy tényleg, de én… Ezek női válaszok, és nőként nyugodt szívvel mondhatom, hogy ilyen nincs! Mindenki nagyon is jól tudja, már egy találkozás után is, hogy akar-e a másiktól valamit. Vagy akár egy óra elteltével is. De megmondani, ugye, kellemetlen…
És a férfiak? Nem értik. Mert ők azt akarják mondani, amit mondtak (bár elküldésben határozottan gyengébbek, mint a nők, felszívódásban viszont annál jobbak). Sem többet, sem kevesebbet. Elmondják a véleményüket, és el is felejtik, túl van tárgyalva. Sosem értettem, hogy van az, hogy egy veszekedés után egy nő még órákig forgolódik az ágyban, szenved, gondolkodik, a férfi pedig hátat fordít, és két perc múlva már alszik? Ez egyike a legidegesítőbb dolgoknak! Aztán eljön a reggel… és a nő még mindig azon gondolkodik, még mindig azon szomorkodik… még a munkában is, és hazafelé jövet is… miközben a férfi már régen kialudta, és jó esetben egy „milyen csinos vagy ma reggel” odaszólással elköszön. Jó esetben, ezt azért ki kell hangsúlyozni. Mert rossz esetben csak magára gondol, és észre sem veszi a másik nyűglődését.
Persze ez biztosan fordítva is érvényes. Hogy is van férfiszemmel?
Ha engem kérdezel akkor valahogy így:
A magam részéről úgy látom, hogy persze, megvannak a nők és férfiak sajátosságai, ahogy reagálnak különböző helyzetekre, de egyfelől ez táplálkozik a nemek alapfunkcióiból, másfelől, óvnék a túlzott sztereotípiáktól, mert sok helyzetben az ember kialakult személyisége dönti el a viselkedését, nem pedig, hogy van-e répája vagy nem van.
A nő a befogadó szerepet tölti be, az a feladata, hogy kiválassza a megfelelő életerős géneket, így biztosítva a faj optimális fentmaradását, ebből adódik, hogy folyamatosan figyelnie kell, egyfajta belső indíttatásból, hogy ki az, akinek odaadja magát. A férfi viszont, aki állandó bizonyítási kényszerben van, keresi a lehetőségeket, hogy a saját génjeit bármi áron továbbörökítse. Ez az alap, ez az ősi ösztön, amit szeretünk elfelejteni, és szeretjük azt hinni, hogy az evolúciós ranglétrán olyan kasztba kerültünk, hogy magasabb szempontok vezérelnek minket.
Az, hogy a párválasztásban, kapcsolatban hogyan viselkedünk, az már egy másik kérdés. Ebben kevésbé látom azt, hogy a férfi vagy a női identitás játszik szerepet, sokkal inkább gondolom azt, hogy az adott személyiség személyiségjegyei a meghatározók. Ugyanúgy van érzékenyebb férfi, aki ugyanúgy nem tud elaludni egy vita után, vagy lelkileg kihívásokkal küzdő nő, aki kegyetlen tud lenni és lelketlenségével a kétségbeesésbe hajszolja a másik felet. Igazából arra kell törekedni, hogy mindenki a saját szintjének megfelelő, saját rezgésű társát találja meg, akinek a viselkedése, hangulata, értékrendje elfogadható a számára, és nem idegesíti halálra.
De hát okoskodhatunk itt napestig, úgy is a kémia határoz meg mindent, úgyhogy nem tehetünk semmit.
5 komment
Címkék: kommunikáció nő férfi szerelem párválasztás
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://vetesivarju.blog.hu/api/trackback/id/tr40905895
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Ninlil 2009.01.28. 21:53:13
"A férfi és a nő soha sem fog megegyezni, mert mindketten mást akarnak: a férfi a nőt, a nő a férfit..."
Ez jó kis mondás, nagyban össze is lehet vele foglalni az alap helyzetet.Érdekes egyveleg az ember. Valahogy átmenet az állat, és valami más között, amit még nem nagyon akarunk elfogadni, vagy felismerni. Manapság, hogy a társadalom nyitottabb a természetfelettire, a gondolat erejére, és sok más, misztikus dologra, talán kezdjük kapisgálni az emberi elmében rejlő lehetőségeket. De milyen gyerekcipőben jár még mindez?! Sehol nem tartunk még. Olyan, mintha nem tudnánk mit kezdeni ezzel a kettősséggel. Még mindig nem találták meg annak a fajnak a maradványait, amely átmenet lenne az ember, és a majom között. Számos elméletet olvastam már, hogy ez hogyan, és miért is lehetséges. Sok tetszik is, de ez nagyon hosszú lenne most...a lényeg, hogy fel kell ismernünk a férfi és a nő közötti nagyon szoros kapocs fontosságát.És igenis létezik a lelkünk, és többek vagyunk puszta ösztönlényeknél.Persze, ahogy írtam az előbb, hibridek vagyunk, így felül kerekedhet rajtunk az állati ösztön, ami természetesen nem feltétlenük jelent rosszat.A részünk, így együtt kell élnünk vele, és sokszor az ösztönös cselekedet mutat a helyes út felé. Az ember bonyolult lény, kiismerni a lét értelmét egy élet is kevés. Kiismerni a társunk lelkének legmélyebb zugait lehetetlen...hiszen Ő maga sem ismeri azt igazán...
A legfontosabb, hogy tegyünk azért, hogy jobbak legyünk, és tegyünk azért, hogy mások is átéljék a jóság, a szeretet, és néha az állati ösztön szépségét és fontosságát.Ebben kell megtalálnunk a társunkat, a lelki társat, aki előtt önmagunk lehetünk.
Régen talán azért ment ez könnyebben, mert ahogy írtad, együtt voltunk, testi valónkban léteztünk ebben a világban. Együtt VBK-ztunk, nem virtuálisan...:) nem smile-t küldtünk a másiknak, hanem közvetlenül az arcunkon láthatta a mosolyt...ez azért néha hiányzik :) Néha igenis jó a technika mentesség...bár akkor mi sem beszélgetnénk itt, nem igaz? :))
Ez jó kis mondás, nagyban össze is lehet vele foglalni az alap helyzetet.Érdekes egyveleg az ember. Valahogy átmenet az állat, és valami más között, amit még nem nagyon akarunk elfogadni, vagy felismerni. Manapság, hogy a társadalom nyitottabb a természetfelettire, a gondolat erejére, és sok más, misztikus dologra, talán kezdjük kapisgálni az emberi elmében rejlő lehetőségeket. De milyen gyerekcipőben jár még mindez?! Sehol nem tartunk még. Olyan, mintha nem tudnánk mit kezdeni ezzel a kettősséggel. Még mindig nem találták meg annak a fajnak a maradványait, amely átmenet lenne az ember, és a majom között. Számos elméletet olvastam már, hogy ez hogyan, és miért is lehetséges. Sok tetszik is, de ez nagyon hosszú lenne most...a lényeg, hogy fel kell ismernünk a férfi és a nő közötti nagyon szoros kapocs fontosságát.És igenis létezik a lelkünk, és többek vagyunk puszta ösztönlényeknél.Persze, ahogy írtam az előbb, hibridek vagyunk, így felül kerekedhet rajtunk az állati ösztön, ami természetesen nem feltétlenük jelent rosszat.A részünk, így együtt kell élnünk vele, és sokszor az ösztönös cselekedet mutat a helyes út felé. Az ember bonyolult lény, kiismerni a lét értelmét egy élet is kevés. Kiismerni a társunk lelkének legmélyebb zugait lehetetlen...hiszen Ő maga sem ismeri azt igazán...
A legfontosabb, hogy tegyünk azért, hogy jobbak legyünk, és tegyünk azért, hogy mások is átéljék a jóság, a szeretet, és néha az állati ösztön szépségét és fontosságát.Ebben kell megtalálnunk a társunkat, a lelki társat, aki előtt önmagunk lehetünk.
Régen talán azért ment ez könnyebben, mert ahogy írtad, együtt voltunk, testi valónkban léteztünk ebben a világban. Együtt VBK-ztunk, nem virtuálisan...:) nem smile-t küldtünk a másiknak, hanem közvetlenül az arcunkon láthatta a mosolyt...ez azért néha hiányzik :) Néha igenis jó a technika mentesség...bár akkor mi sem beszélgetnénk itt, nem igaz? :))
McWatt 2009.01.29. 12:00:28
"De hát okoskodhatunk itt napestig, úgy is a kémia határoz meg mindent, úgyhogy nem tehetünk semmit."
Ez egy nagyon jó post volt. Élvezettel olvastam. A kémia adja a belépőt a buliba, de ő csak a portás... táncba más viszi az "ellenfelet". :)
Ezzel együtt azt gondolom, hogy aki elnyomja magában a kémia jelentőségét, és kínosan ügyelve két lábbal a földön állva éli az életét, az sokkal rosszabbul jár, mint aki naponta esik orra, de legalább meglátja, hogy "jé! az út szélén ott egy ibolya".
Ez egy nagyon jó post volt. Élvezettel olvastam. A kémia adja a belépőt a buliba, de ő csak a portás... táncba más viszi az "ellenfelet". :)
Ezzel együtt azt gondolom, hogy aki elnyomja magában a kémia jelentőségét, és kínosan ügyelve két lábbal a földön állva éli az életét, az sokkal rosszabbul jár, mint aki naponta esik orra, de legalább meglátja, hogy "jé! az út szélén ott egy ibolya".
kovacskri 2009.01.29. 17:36:47
Kémiából van a felvételi:)
It's a question of lust...:)
Csak a vágy kérdése,
Csak a bizalom kérdése,
...
Mert az ilyen és az ehhez hasonló dolgok
Tartanak össze bennünket… hiába, alig várom már ezt a koncertet:)
www.youtube.com/watch?v=lbAZm0jMLrs&feature=related
It's a question of lust...:)
Csak a vágy kérdése,
Csak a bizalom kérdése,
...
Mert az ilyen és az ehhez hasonló dolgok
Tartanak össze bennünket… hiába, alig várom már ezt a koncertet:)
www.youtube.com/watch?v=lbAZm0jMLrs&feature=related
McWatt 2009.01.29. 22:09:06
@kovacskri: csak vágy és bizalom. Az együttállás ritka...
kovacskri 2009.01.30. 08:12:08
@McWatt:
Ezért vagyok egyedül. Lehet, hogy már fel is adtam. Hiszen nem próbálkozom, egyszerűen egyedül vagyok, és kész. Helyette blogot írok, amiben osztom az észt, hogy semmibe nem szabad tétlenül belenyugodni:) Mondjuk ez jó, mert időnként elolvasom a saját magam által írtakat, és azt mondom: Igen! Ez így van! :)
Együttállás nincs, alapból. Csak vágy van. A bizalomért meg kell dolgozni, és nem adja senki óccsóért:)Bizonyítani, vagy nem is tudom, mi a helyes szó.
Kicsit olyan ez, mint amikor szeretnél egy kutyát. Elmész egy menhelyre, ahol kutyák vannak, akik pedig gazdira vágynak. Megnézel több menhelyet, de nem találsz magadhoz illőt. Aztán az egyik kutya ad valami jelet, és magad sem tudod, hogy miért, de azt mondod, ez a kutya kell nekem. Hazaviszed, és mindenkinek teljesült a vágya. Van kutyád, amit bármikor megsimogathatsz, ő pedig kap enni, és meleg helyen van. De még nyugtalanul járkál és alszik, nem engedi el magát, a bizalomhoz sokkal több kell ennél, foglalkozni vele, napi 3 séta esőben, fagyban...aztán egyszer csak kiengedi a hangját, felszabadultan kezd játszani, háton fekve alszik, elfogad gazdájának. És jön a bosszúság, megszeretett, te meg magára hagyod és elmész dolgozni, hát bosszúból miszlikbe tép valamit:) Aztán megszokja a napirendet, és már nem fél attól, hogy nem jössz vissza, nem dühöng már, ha kicsit egyedül van:))
Kicsit fura hasonlat, de nekem tetszik:)
Ezért vagyok egyedül. Lehet, hogy már fel is adtam. Hiszen nem próbálkozom, egyszerűen egyedül vagyok, és kész. Helyette blogot írok, amiben osztom az észt, hogy semmibe nem szabad tétlenül belenyugodni:) Mondjuk ez jó, mert időnként elolvasom a saját magam által írtakat, és azt mondom: Igen! Ez így van! :)
Együttállás nincs, alapból. Csak vágy van. A bizalomért meg kell dolgozni, és nem adja senki óccsóért:)Bizonyítani, vagy nem is tudom, mi a helyes szó.
Kicsit olyan ez, mint amikor szeretnél egy kutyát. Elmész egy menhelyre, ahol kutyák vannak, akik pedig gazdira vágynak. Megnézel több menhelyet, de nem találsz magadhoz illőt. Aztán az egyik kutya ad valami jelet, és magad sem tudod, hogy miért, de azt mondod, ez a kutya kell nekem. Hazaviszed, és mindenkinek teljesült a vágya. Van kutyád, amit bármikor megsimogathatsz, ő pedig kap enni, és meleg helyen van. De még nyugtalanul járkál és alszik, nem engedi el magát, a bizalomhoz sokkal több kell ennél, foglalkozni vele, napi 3 séta esőben, fagyban...aztán egyszer csak kiengedi a hangját, felszabadultan kezd játszani, háton fekve alszik, elfogad gazdájának. És jön a bosszúság, megszeretett, te meg magára hagyod és elmész dolgozni, hát bosszúból miszlikbe tép valamit:) Aztán megszokja a napirendet, és már nem fél attól, hogy nem jössz vissza, nem dühöng már, ha kicsit egyedül van:))
Kicsit fura hasonlat, de nekem tetszik:)