2009.01.15. 13:12
Csapongás
“Kétféle beszélgetés van.
Aki a magáét mondja: egyedül van. Olyan világban él, ahol senkinek sincs köze hozzá.
Ennél pontosabban nem lehet elmondani azt a helyzetet, amelyben élünk, s amit úgy is nevezhetünk: a szeretetlenség világa. Aki csak mondja a magáét, annak nincs szüksége barátra, testvérre, feleségre. Csak közönség kell neki.
A másik fajta beszélgetés az, amikor valaki társat keres. Ez nagyon ritka.”
(Müller Péter: Szeretetkönyv)
Tegnap kifakadtam egy barátomnak, hogy társra vágyom, mert megijeszt az egyedüllét. Társra, aki számíthat rám, és akire én is számíthatok. Azt felelte, igazi társa az embernek nem örök, hanem csak addig az, amíg együtt tudnak menni az úton. Valójában mindenki csak önmagára számíthat az életben.
Nos, szerintem ez nem igaz! Bár egy kicsit elbizonytalanodtam, amikor a Google-ban az „igazi társ” kifejezésre rákeresve ilyeneket hozott fel elsőként: „Kedvencek a ház körül – Picúr egy kedves, igazi társ”.
Az emberek mostanában túl keveset foglalkoznak az érzelmeikkel. Pedig az ember egy érzelmi lény! Mindenkit ért már csalódás, ezért inkább begubózunk, nem szeretjük a kényes témát.
De hogy akarunk hozzánk illő társat keresni, ha magunkat sem ismerjük igazán!?
A szeretet, és a biztonság hiánya egy életre ránk nyomhatja pecsétjét. Vajon mosolygós arcokat láttunk-e magunk körül, amikor még tehetetlen csecsemőként nézelődtünk? Elmondhattuk-e a gondolatainkat, az ötleteinket a szüleinknek, és kaptunk-e hozzájuk elegendő biztatást? Kaptunk-e jogot a véleményalkotáshoz, hatással tudtunk-e lenni a környezetünkre? Mi az, ami nagy hatással volt ránk, és mi vajon hogyan cselekedtünk volna hasonló helyzetben?
Felnőttként két út van előttünk: vagy mélyen elgondolkodunk, és megpróbáljuk feldolgozni az életünket befolyásoló környezeti hatásokat, vagy nem teszünk semmit. Ha tudjuk, mi az, ami hiányzott a boldogságunkhoz, akkor már közelebb vagyunk hozzá, hogy változassunk ezen. De ez nagyon nehéz… mert jön vele rengeteg új érzés. Bűntudatunk van, haragszunk a szüleinkre a hibáikért, bizonytalankodunk, hogy sikerül-e leküzdeni az akadályokat; félünk, és fájdalmat érzünk, amikor emlékezünk a rossz dolgokra.
És a fájdalmas dolgok ott kísértenek mindenhol. Azt hiszem, akinek hozzám hasonlóan hiányzik valamelyik, vagy esetleg mindkét szülője, vagy nem hiányzik, de mégsem érzi közel magát a családjához, annak nem kell magyaráznom, hogy minden nagy, boldog, összetartó család látványa kicsit irigységgel tölti el az embert. És most nem a hollywoodi nyálra gondolok, mikor a papa megpuszilja Jennifert, miközben játékosan rácsap egyet a kis Ken baseballsapkájára.
A gyerekkorban látott magatartásmintákat visszük magunkkal az önálló életünkbe. Tudatosan kell hát küzdenünk az ellen, hogy amit negatívnak ítéltünk meg, azt levetkőzzük magunkról, és próbáljunk javítani rajta. Ahogy én fogok ezen a szövegen, miután megírom. Ahogy a munkánkon, amit kiadunk a kezünkből. Ahogy az ételen, amit százszor megkóstolunk, hogy tökéletesítsük az ízét.
Először magunkat kell egésszé gyúrnunk, ahelyett, hogy másik felünket keresgélnénk. Tökéletes ember persze nincs, és tökéletes társ sincs. De igazi társunk igenis lehet, én azt hiszem, hogy akár egy életre is!
Mint a borsó, meg a héja…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://vetesivarju.blog.hu/api/trackback/id/tr23879515
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
adampis 2009.01.16. 14:56:19
Mint a borsó meg a héja..., és mi van ha héja megeszi a borsót? :)
Aki saját magát nem tudja elfogani, annak nagyon nehéz másokat..., ez már csak ilyen...
Aki saját magát nem tudja elfogani, annak nagyon nehéz másokat..., ez már csak ilyen...
Ninlil 2009.01.18. 22:25:32
A szeretetről és a boldogsáról nekem is megvan a saját véleményem.
Valamikor régen, mikor egy másik valóságomban léteztem, más emberekkel tartottam a kapcsolatot, és merengtem a sorsom alakulásán, rájöttem, hogy nem lehetek sosem igazán boldog ezen a világon. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy magam alá roskadva siratom a fájdalmaimat. Ezt a dolgot egyszerűen tényként megállapítottam. Ez így van, ezen változtatni nem tudok. Vannak apró örömök az életben, még akár élvezhetjük is ezeket a tiszta, és ártatlan pillanatokat, melyek kis időre eltakarják előlünk a valóságot. De rá kellett jönnöm, hogy ez nem lehet az igazi boldogság. Márpedig ha ez a pillanatnyi boldogságálca csak úgy jöhet létre, ha szemellenzővel járkálok a nagyvilágban, akkor ebből nem kérek. Nevezhetjük ezt depressziónak? Nem hiszem. Valahol azt olvastam, hogy ha maga valóságában tényként elfogadunk egy dolgot, ami mondjuk rossz, akkor az nem jelenti a feltétlen elfogadást, és belenyugvást. Csak rájövünk, hogy az úgy van. És ez jó, mert akkor elkezdhetünk azon töprengeni, hogyan tudunk változtatni rajta. Ez egyébként szép gondolat, olyan inspiráló. De ahhoz, hogy az ember valódi és hamisítatlan boldogságot éljen át, valahogy ennél több kell. Tudom, most azt gondolja, aki ezt olvassa, hogy de hát valahol el kell kezdeni…és tényleg. Valahol el kell kezdeni…
Valamikor régen, mikor egy másik valóságomban léteztem, más emberekkel tartottam a kapcsolatot, és merengtem a sorsom alakulásán, rájöttem, hogy nem lehetek sosem igazán boldog ezen a világon. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy magam alá roskadva siratom a fájdalmaimat. Ezt a dolgot egyszerűen tényként megállapítottam. Ez így van, ezen változtatni nem tudok. Vannak apró örömök az életben, még akár élvezhetjük is ezeket a tiszta, és ártatlan pillanatokat, melyek kis időre eltakarják előlünk a valóságot. De rá kellett jönnöm, hogy ez nem lehet az igazi boldogság. Márpedig ha ez a pillanatnyi boldogságálca csak úgy jöhet létre, ha szemellenzővel járkálok a nagyvilágban, akkor ebből nem kérek. Nevezhetjük ezt depressziónak? Nem hiszem. Valahol azt olvastam, hogy ha maga valóságában tényként elfogadunk egy dolgot, ami mondjuk rossz, akkor az nem jelenti a feltétlen elfogadást, és belenyugvást. Csak rájövünk, hogy az úgy van. És ez jó, mert akkor elkezdhetünk azon töprengeni, hogyan tudunk változtatni rajta. Ez egyébként szép gondolat, olyan inspiráló. De ahhoz, hogy az ember valódi és hamisítatlan boldogságot éljen át, valahogy ennél több kell. Tudom, most azt gondolja, aki ezt olvassa, hogy de hát valahol el kell kezdeni…és tényleg. Valahol el kell kezdeni…
kovacskri 2009.01.18. 23:44:00
Televannak a boltok, mégse lehetek boldog... Én már annak is örülök, hogy van 2 hozzászólás!:)
Nem tudok rosszabbat elképzelni, mint a tétlen belenyugvás. És mindenen lehet változtatni! Másképp a saját gyengeségemet fogadnám el, ami elfogadhatatlan.
Nem tudok rosszabbat elképzelni, mint a tétlen belenyugvás. És mindenen lehet változtatni! Másképp a saját gyengeségemet fogadnám el, ami elfogadhatatlan.