Ma nem volt jó napom. Már reggel ingerülten ébredtem, van ilyen. Nem tudtam odafigyelni a munkára, amit persze akkor is meg kell csinálni, számolva a perceket a munkaidő lejártáig.

Arra gondoltam, - lehet, hogy elküldöm a Miniszterelnöki Hivatalba, - fontolják meg, hogy az éves szabadság mellé be kellene iktatni egy évben egy „f@sz kivan” napot (azoknak, akik rendes munkaidőben dolgoznak, persze). Érzékenyebb lelkűek nevezhetnék „tele van a hócipőm” napnak. Az ilyen napokon, amikor az ember agya szétesik, ez lenne a kódszó. Hangosan kimondani „f@sz kivan” („Tele van a hócipőm”). Ennyit, nem többet, aztán felállni, és kisétálni, minden következmény nélkül. A környezetünkben ülők pedig némán dolgoznának tovább, senki sem kérdezné, hogy mi a baj, vagy hová mész. Csak tudomásul vennék, és kész, beírnák a naptárba, ez az a nap. Aztán kisétálnánk a Duna-partra (vagy máshová, aki ahol éppen lakik), leülnénk a lépcsőre, vagy egy stégre ringadozni a napsütésben, kikapcsolnánk az agyunkat, és órákig csak néznénk, ahogy folyik a folyó, kavicsokat dobálnánk, vagy etetnénk a kacsákat. Néma tompulásban, ahogy Tatjana írta Anyeginnek a levelében. Egy-két-három óra ücsörgés és elmélkedés elteltével rájönnénk, hogy a folyók nem állnak meg, és megnyugodva visszamennénk folytatni a dolgunkat. Szépen hangzik… csak egy hiba van, hogy valószínűleg az évi egy napot túl hamar elpazarolnánk, azt gondolván, hogy az lesz a legrosszabb nap az évben (jó esetben pedig úgy is lenne).

Régen gyakran kijártam a kutyával egyedül a Szúnyog-szigetre. Hazaértem délután, elvittem sétálni, leültem egy kőre a parton, és botot dobáltam neki, meg néztem, ahogy a faágakat és szemeteket viszi a víz. Azért szoktam le róla, mert mostanában mindenhol sok a sötét alak, ott aztán főleg, és már félek egyedül sétálgatni erdőben, az uszkárom meg nem hiszem, hogy megvédene. De ez szörnyű, hogy manapság az ember nem vonulhat el egy kicsit a természetbe sem, mert nem lehet tudni, mikor sétál arra egy kattanat figura, vagy ugrik elő a bokorból, aki megerőszakol, kirabol, más egyéb. A városlakók élete egyébként is folytonos nyüzsgésben telik, zaj, fények, embertömegek… a mobilunk csörög, csipog, ha ne adj’ Isten kikapcsoljuk egy időre, mindenki azt hiszi bajunk történt.

Szerencsére eljött ennek a napnak is a vége, és megint szembenéztem magammal. Két fontos tanulsága volt:

1.Mindenkit kritizálok (magamat is beleértve), és folyton megjegyzéseket teszek (bár sokszor szótlanul, belül) másokra. Ez azért van, mert akik fontosak voltak nekem, engem sem fogadtak el olyannak, amilyen vagyok, és ugyanezt vetítem rá másokra. Tehát 1. számú  cél ezen változtatni.

2. Nehezen (vagy későn) jövök rá, hogy mi a lényeg. Ezt nem részletezem. De jobb későn, mint soha!

Levezetésképpen azért találkoztam Nuszival, és ittunk egy bambit. Bár ő azt mondta, ne említsem itt a nevét, mert ha valaki olvassa is az írásaimat (feltehetően hatalmas tömegeket mozgatok meg, és bírok gondolkodásra), az úgysem tudja, hogy ki ő. De én most juszt is ideírom, csak azért, hogy ne legyen igaza.

Ennyi elég is mára. Leviszem a kutyám és kikapcsolom az agyam.

Ui: ez a szövegformázgatás kikészít! Látszólag teljesen logikátlanul módosítgatja a blog a betűimet és a sorközeimet. A számítástechnika ördöge még ilyenkor is játszik az emberrel:)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.