"- A lidérceket messze elkerüld! - intette az asszony. - Kiszabadultak! Megszöktek a lápról! Róluk majd beszélünk. Gyere el hozzám a lápra, most oda kell sietnem, mert mindig szükség van rám; gyere el, majd elmondok neked mindent. De siess, oda kell érned, amíg frissek és zöldek a négylevelű lóheréid, amíg az égen jár a hold.

Azzal eltűnt, mintha ott se lett volna.

A toronyban tizenkettőt vert az óra. Még el se kondult a tizenkettedik, az ember, aki a mesét kereste, átsietett az udvaron, a kerten, s megállt a tocsogós rét szélén. A köd már felszakadt, nem kotyvasztott már a láp asszonya.

- Ugyan soká értél ide! - fogadta a láp asszonya. - A boszorkányféle sebesebben jár, mint az ember, s én nagyon örülök, hogy boszorkányfélének születtem.

- Miről akarsz beszélni? - sürgette az ember. - Talán a meséről tudsz valamit?

- Még mindig arról faggatsz?! - kiáltott rá az asszony. - Vagy talán a jövő költészetéről tudsz valamit?

- Ne kívánj olyan sokat, mert akkor nem mondok semmit! - utasította rendre a láp asszonya. - Másra se gondolsz, mint a mesére, mintha bizony egyéb nem is volna a világon.
A láp asszonya végül mégiscsak mesélni kezdett:

- Nagy nap volt tegnap itt kinn a lápon. Keresztelőt tartottak. Lidércgyerekek születtek, méghozzá tizenkettő, abból a fajtából, amelyik, ha akarja, ember képében is megjelenhet, és úgy jöhet-mehet, parancsolhat az emberek között, mint az igazi ember. Nagy esemény ez a lápon, táncra kerekedik valamennyi lidérc úrfi meg lidérc kisasszony, mint kicsiny lámpások imbolyognak a láp meg a rét fölött. Mert kisasszonyok is vannak köztük, csak nem beszélünk róla. Én itt ültem a szekrényemen, s rengettem az ölemben a tizenkét kis újszülött lidércgyereket. Úgy világítottak, mint a szentjánosbogarak, már ugrándozni kezdtek és nőttön-nőttek; fertályóra múlva már akkora volt mindegyik, mint az apja vagy a nagybátyja. A lidércek népének ősi joga és kiváltsága, hogy amikor olyan a hold állása, mint tegnap volt, és úgy fúj a szél, mint tegnap fújt, minden lidérc, aki abban az órában születik, emberré lehet, és egy álló esztendeig élhet ezzel a kiváltságával. Bejárhatja az országot, még a világot is, ha ugyan nem fél, hogy a tengerbe esik, vagy eloltja egy erős szélvihar. Belebújhat egy igazi emberbe is, beszélhet, mozoghat benne ahogy kedve tartja. Felölthet akármilyen alakot, férfiét vagy nőét, és annak természete szerint cselekedhet, de a tulajdon lényéhez hívnek kell maradnia, mert csak úgy hajthatja végre azt, amit akar. Egy esztendő alatt háromszázhatvanöt embert kell a rossz útra vezetnie, eltérítenie a jó és igaz útról, s mindezt nagy hozzáértéssel. Ha ez sikerül neki, olyan sokra viszi, amilyenre lidérc viheti: kengyelfutó lehet az ördög hintaja előtt, izzópiros lángruhát viselhet, és tüzet okádhat, amikor kedve tartja. Egyszerű lidérc hiába áhítozik ilyen kiváltságra. De sok veszedelem és megpróbáltatás vár ám a nagyravágyó lidércre, aki vállalja ezt a küldetést! Mert ha egy embernek kinyílik a szeme, és észreveszi, hogy lidérccel van dolga, ráfújhat és kiolthatja, s akkor vége a kalandozásnak, mehet vissza a lidérc az ingoványba. Megesik az is, hogy az esztendő letelte előtt honvágya támad az emberek közt járó lidércnek, visszakívánkozik családja körébe, s maga leplezi le magát. Az ilyennek az a büntetése, hogy zavaros lesz a fénye, csak pislákol, soha többé nem éghet tiszta fénnyel. Ha pedig az esztendő leteltéig nem tud háromszázhatvanöt embert letéríteni az igaz útról, elfordítani mindentől, ami jó és igaz, vezeklésül korhadt fába kell bújnia, s ott világítania mozdulatlanul; egy izgő-mozgó lidércet aligha érhet nagyobb büntetés. Én mindezt tudom, meg is mondtam a tizenkét újszülött lídércnek, akiket az ölemben ringattam, s azok majd kiugrottak a bőrükből örömükben. Figyelmeztettem őket, hogy okosabban tennék, ha lemondanának a ritka kiváltságról, és veszteg maradnának, de az ifjú lidércek hallani se akartak erről; már látták magukat izzópiros ruhában az ördög hintaja előtt, amint lángot okádnak.

- Maradjatok köztünk! - intette őket néhány öregebb lidérc.

- Törjetek csak borsot az emberek orra alá! - biztatták őket mások. - Gonoszak az emberek: lecsapolják és kiszárítják a rétjeinket! Nem lesz, ahová az utódaink lehajtsák a fejüket.

- Égni akarunk! Égni! Égni! - lelkesedtek az ifjak, s azzal véget ért a vita. Aztán kezdődött a bál, amely egy percig tartott - ki hallott már rövidebb bálról? A tündérlányok mindenkivel fordultak hármat, nehogy gőgösnek tartsák őket; különben a legszívesebben egymással táncoltak. Utána ki-ki odaadta a maga keresztelői ajándékát. Úgy röpködtek az ajándékok a láp fölött, mint az elhajított kavicsok. A tündérlányok letéptek egy-egy darabkát a fátylukból. - Viseljétek! - mondták. - Ha felveszitek, már tudjátok is a legszebb táncot, a legnehezebb forgásokat és hajlásokat. Szükségetek lehet még erre a tudományra! Megtanuljátok a helyes tartást, s megjelenhettek a legelőkelőbb társaságban is!

A holló éljenezni tanította meg a kis lidérceket, "bra-bra-bravó"-t kiáltani a kellő pillanatban, amely hasznos tudomány, és önmagát jutalmazza.

A bagoly meg a gólya is leejtettek valami ajándékot, de azt mondták, csekélység, szóra sem érdemes, ne beszéljünk hát róla mi se. Valdemar király éppen vadászatot rendezett a láp környékén kíséretével, s amikor a rangos uraságok meghallották az ünnepség hírét, mindjárt küldtek néhány pompás kutyát ajándékba; szélsebes járásúakat, amelyek olyan erősek, hogy akár három lidércet is elbírnak. Két öreg álomlidérc, aki lovaglással kereste meg a mindennapit, arra tanította meg az ifjakat, hogyan kell a kulcslyukon besurranni a szobába olyan könnyedén, mintha tárva-nyitva volna az ajtó. Arra is ajánlkoztak, hogy a tizenkét ifjú lidércet elvezetik a városba, amit úgy ismertek, mint a tenyerüket. Ők a levegőben szoktak lovagolni tulajdon hosszú hajukon, amit csomóba kötnek, hogy jobban essék rajta, az ülés. De most a gyors vadászebeket nyergelték meg, ölükbe vették a kis lidérceket, akik majd félrevezetik és megbolondítják az embereket, s azzal - hopp! - már nyargaltak is. Mindez tegnap éjszaka történt. Azóta már a városban sürögnek-forognak a lidércek, már munkához láttak; hol és hogyan - ezt már te add hírül nekem!

- A lidércek a városban vannak! Hallottam és megértettem! - felelte az ember. - De mondd meg, mit tehetek ellenük? Csak bajom lesz belőle, ha felismerem őket, és rájuk mutatok: "Nézzétek, ott megy egy lidérc abban a pompás kabátban!"

- Ingben is járnak! - mondta a láp asszonya. - Minden alakot felölthetnek, és mindenütt megjelenhetnek. Még a templomba is eljárnak, persze nem a jóisten kedvéért, talán azért, hogy belebújjanak a papba. Másutt választási beszédet mondanak, nem az ország érdekében, hanem a maguk javára. Ügyesen bánnak a festékkel a műteremben meg a színpadon, de ha egyszer szabadjára engedik őket, egykettőre szétmázolnak minden festéket. Látod, fecsegek, fecsegek, mert kikívánkozik belőlem, ami a szívemen fekszik, azt se bánom, ha a családom látja kárát a fecsegésemnek. Nem bánom, mert meg kell mentenem az embereket! Nem jószívűségből, nem is azért, hogy kitüntessenek, elhiheted! Tudom, hogy a legnagyobb bolondságot cselekszem; költőnek mondom el a hírt, így hamarosan megtudja az egész város!

- Ne félj, a város nem veszi a szívére - nyugtatta meg az ember, aki a mesét kereste. - Senkinek se űzöm el az álmát a hírrel; azt hiszik, mesét mondok, amikor komoly hangon figyelmeztetem őket: "A lidércek a városban vannak, őrizkedjetek tőlük, azt üzeni a láp asszonya!"

Hans Christian Andersen

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.