- Micimackó! Mi van, ha egyszer elkövetkezik egy olyan nap, amikor el kell válnunk?
- Ha együtt válhatunk el, akkor semmi kifogásom ellene.
- Na igen-igen, úgy könnyű. De... ha nem lennénk együtt? Hogyha én máshol lennék?
- Jajj... de nem lehetsz máshol, hiszen nélküled egészen elvesznék. Kinek szólnék egy olyan bizonyos holnapon, amikor épp nem vagyok elég erős, vagy elég bátor?
- Hát tulajdonképpen...
- És kitől kérnék tanácsot, amikor nem tudnám, hogy merre tovább?
- Micimackó, mi van, ha mégis?
- Mégsem, az nem fordulhat elő... Ha mégis eljön az idő, amikor nem leszünk együtt, akkor nagyon fontos, hogy megjegyezz valamit!
- Mi az a fontos megjegyeznivaló?
- Hogy bátrabb vagy, mint hiszed, erősebb vagy, mint sejted és okosabb, mint véled. De a legfontosabb az, hogy ha el kell válnunk, én akkor is mindig veled leszek... veled leszek. 

Tegnap azon gondolkodtam, hogy mennyi olyan ember van az ember életében – gyakorlatilag abból van több – aki az életnek csak egy bizonyos szakaszában van jelen. Óvodatársak, iskolatársak, barátok, szerelmek, kollégák, satöbbi… Vannak köztük, akik csak futólag ismerősök, és nem hatnak ránk különösebben, de olyanok is vannak, akik akkor, abban az időszakban, amikor jelen voltak, nagyon is fontosak voltak nekünk. Aztán mégis valahogy süllyesztőbe kerülnek, normális dolog ez? Persze nem a szerelmekre (vagy épp nem szerelmekre) gondolok, mert abban az esetben normális. Hanem azokra, akikkel nem volt párkapcsolatunk, de számítottak nekünk, megfontoltuk a véleményüket dolgokban, akikről azt gondoltuk, hogy az élethelyzet változásával biztosan nem fognak eltűnni… aztán mégis. Akik néha eszünkbe jutnak, hogy vajon mi lehet velük, hogy vannak most, olyankor legszívesebben megkérdeznénk, de nem kérdezzük meg, maximum megnézzük valamelyik közösségi portálon, és abból levonunk egy következtetést. Nyilván normális dolog ez is, persze. Aki fontos, az úgy is megmarad, szokták mondani. Persze, csak ha teszünk érte mi is. Aki meg nem fontos… sokszor van úgy, hogy találkozunk valakivel, akivel régen párkapcsolatban voltunk évekig is akár, vagy csak nagyon jó viszonyban, és amikor később látjuk, olyan, mint egy idegen, mintha soha nem is ismertük volna. Volt házastársaknál is van ilyen, hallottam már. Az mindig nagyon furcsa érzés. Mintha a régi dolgok soha nem is történtek volna meg, csak valami álom lett volna, vagy egy felderengő emlék egy másik életből. És végül is úgy is van.

Utóirat: ez most arról jutott eszembe, hogy egy régi barátommal hallgattuk az autójában a My way című számot.

I've loved, I've laughed and cried

I've had my fill, my share of losing

And now as tears subside

I find it all so amusing...

Egy újabb verziója itt most Nektek, akik időnként eszembe jutnak. :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.