Viharok vándora: az albatrosz

Írta: Carl Safina/Nat. Geographic   

2007. december 17.

Hús-vér repülőgépként siklik. Odafönt, a levegőégben tölti mindennapjait. Csak akkor ereszkedik le közénk, földhöz ragadtak közé, ha eljön a nász ideje. Ám elveiből akkor sem enged – szigorú monogámiában él.

Bolygónk legtökéletesebb és legelegánsabb eleven repülőgépe. Csupa csont, izom és toll teste, akár a felajzott íj, húrként pendül meg a szélben. Küllemre mintha az art deco stílusában fogant volna: színei feltűnő kontrasztban állnak egymással, teste formái a végsőkig letisztultak. Vándorútjai világrészeket ívelnek át, kitartása, hűsége megingathatatlan. Szülőként 15 ezer kilométert is átrepül, csak hogy fiókáját egyszer megetesse. Kiterjesztett szárnyainak fesztávolsága minden repülő élőlényé közül a legnagyobb: a három és fél métert is elérheti. Egyetlen szárnycsapás nélkül siklik száz meg száz kilométert, óceánokat szel át, akár az egész földtekét megkerüli. Ötven esztendő alatt legalább hatmillió kilométert tesz meg a levegőben.

Amikor aktívan, szárnyait mozgatva repül, az albatrosz csak közepes teljesítményre képes. A siklórepülés műfajában azonban utolérhetetlen. Szárnyát úgy rögzíti kitárt helyzetében, mint a nyitott pengét a zsebkés biztonsági zárja. Testét ettől kezdve vitorlázó repülőgépként használja: megnyergeli a felszálló légáramlatokat, a magasba emelkedik, majd a gravitációnak fittyet hányva siklik, egyre csak siklik a levegőben végtelen kígyót rajzoló röppályáján. Képes rá, hogy megzabolázza a szelet, amellyel a többi madár csak viaskodik.

Az albatroszt nemcsak felépítése, de természete és készségei is jócskán megkülönböztetik a többi madártól, még a szegről-végről rokon sirályoktól is. Utóbbiak mindig partközelben maradnak, gyakran leszállnak a szárazon, kikötői cölöpök magasából szemlélik a világot. Az albatrosz viszont tengereket szel át, csak hogy fiókája éhségét csillapítsa, és legfeljebb akkor lép partra, ha eljön a párosodás ideje. Számára a szárazföld nem több mint a fajfenntartás kényszerű színtere. Ott mókásan kacsázva, fejét lóbálva totyog. Szilárd talajon járni – látnivaló, hogy nem az erőssége. Ám ha kiterjeszti szárnyát, ha megszabadul a gravitáció nyűgétől, a levegőben már utolérhetetlen eleganciával mozog.

Az albatrosz (vagy kéttucatnyi fajára ez egyaránt igaz) hónapokig, sőt olykor évekig nem lát szárazföldet, de nincs is rá szüksége: a tengerek fölött a legpokolibb időjárást is elviseli. Kopár, zord szigeteket keres fel, túl az emberlakta vidékeken, ahol már mindenütt csak víz veszi körül. Ám az ember mindenütt utoléri.