Selma Lagerlöf

A BÖLCSEK KÚTJA

A régi Júdeában beesett szemmel, keserű arccal vándorolt Aszály a sovány bogáncskórók között a sárga füvön Nyár volt. A nap hevesen tűzött le az árnyéktalan hegyhátakra, a legkisebb szellő sűrű,  mészporos felhőket kavart fel a szürkésfehér földről, a nyájak a völgyekbe húzódtak, a kiszáradt patakokhoz.

Aszály csak ment, ment tovább és felszikkasztotta a tartalék vizeket. Elment egészen Salamon tavaihoz és sóhajtva látta, hogy még mennyi víz van a szilamedencében. Aztán lement Betlehembe, a híres Dávid kútjához és még ott is talált vizet. Aztán vontatott léptekkel indult neki a nagy országútnak, mely Betlehemtől Jeruzsálembe vezetett.

Mikor a fele útjához ért meglátta a Bölcsek kútját, mely közvetlen az út szélén feküdt és észrevette, hogy az már majdnem kiszáradt. Aszály odaült a kút kávájára, mely egy hatalmas kivájt kőből állott és lenézett a kútba. A fényes víztükör mely máskor a kút nyílásáig ért, most egészen mélyre süllyedt és az iszap meg a sár egészen zavarossá és tisztátalanná tették

Midőn a kút meglátta Aszály barnára éget  arcát saját homályos tükrében, a félelemtől borzongani kezdett.

- Kíváncsi vagyok mikor lesz már véged. – mondta Aszály. – Aligha akadsz rá ott a mélyben valamilyen érre ami új életet adhatna Néked. És esőről, hála Istennek szó sem lehet három-négy hónapon belül.

- Légy csak nyugodt. – sóhajtotta a kút. – Már rajtam semmi sem segít. Ha csak egy új forrás nem akad magából a paradicsomból.

- Úgy hát nem hagylak el addig, míg véged nem lesz. – mondta  Aszály. Jól látta, hogy az öreg  kút már a végét járja és  most azt az örömet akarta megszerezni önmagának, hogy meglássa, hogyan szikkad ki cseppről cseppre.

Kényelmesen elhelyezkedett a  kút szélén és úgy örült amikor hallotta a mélységből a kút gyakori  sóhajtozását. Abban is gyönyörködött, mikor a szomjas vándorok elhaladva a kút mellet, vedreiket lebocsátották és néhány csepp iszappal kevert vizet merítettek annak mélyéből.

Így ment el az egész nap és mikor az éj leszállt, Aszály ismét lenézett a  kútba. Még mindig fénylett lent egy kis víz. Itt maradok egész éjszakán át. - kiáltott le. – Csak siess. Ha ismét világos lesz, hogy megint letekinthetek hozzád, biztos, hogy akkorra már véged lesz.

 Aszály összehúzta magát a kút tetején míg a forró éj mely borzasztóbb és kegyetlenebb volt mint a nappal, ránehezedett egész Júdeára. A kutyák és sakálok megszakítás nélkül üvöltöttek, szomjas tehenek és öszvérek panaszosan felelgettek meleg istállóikból. Midőn a szél felkerekedett, nem hozott semmi hűsölést, hanem forró és fojtó volt, mint valami alvó szörnyeteg lihegő lélegzete.

A csillagok azonban szokatlan fénnyel ragyogtak és a kezdődő újhold kellemes zöldessárga fényt vetett a szürke halmokra. És ebben a fényben  Aszály nagy karavánt vett észre, amint a dombon át haladt, a Bölcsek  kútja felé közeledve.

 Aszály végignézte a hosszú menetet és előre örült annak a nagy szomjúságnak, mely mos a kúthoz érkezik és amely egy csöpp vizet sem fog benne találni. Annyi állt és vezető jött, hogy még akkor is ki tudták volna meríteni a  kutat, ha az egészen teli lett volna, Egy szerre csak úgy tetszett, mintha valami különös kísértetszerű volna ezzel az egész karavánnal, mely felvonult az éjszakában. Először a tevék tűntek fel a dombtetőn: mintha csak az égből jöttek volna. Nagyobbaknak is látszottak a közönséges tevéknél és könnyedén vitték a rájuk rakott hatalmas terheket. De mégis nem gondolhatott mást minthogy azok igaziak, hiszen annyira világosan látta. Még azt is észrevette, hogy a három első állt dromedár volt, szürke fényes szőrűek és gazdagon voltak megnyergelve, rojtos szőnyegekkel beborítva, melyeken szép előkelő utasok ültek.

A karaván megállott a kútnál a dromedárok leheveredtek a földre és az utasok leszállhattak púpjaikról. A teherhordó tevék állva maradtak és amint így összetorlódtak, úgy látszott mintha valóságos bozótot alkotnának a hosszú nyakukkal és púpjaikkal, valamint a csodálatosan felrakott poggyászokkal.  A három utas azonnal Aszály elé lépett és mellükön keresztbefont karokkal üdvözölték. Látta, hogy fehér öltönyt viselnek és hatalmas turbánt, melyek mindegyikébe egy ragyogó csillag volt betűzve , mely úgy fénylett mintha egyenesen az ég széléről szedték volna le.

- Mi messzi földről érkeztünk mondta az idegenek egyike – és arra kérünk mondanád meg nekünk vajon igazán ez é a bölcsek kútja?

Ezt ma még így hívják.  - felelt aszály – de holnap már nem lesz itt semmiféle kút. Ma éjjel ki fog száradni.  – Megértem miután téged itt látlak mondta az idegen. – De vajon ez nem szintén egyike e azoknak a szent kutaknak, melyek soha nem apadnak el? De hát honnét kapta a nevét?

- Tudom, tudom, hogy szent –mondta  Aszály –de mit használ az? A három bölcs a paradicsomban van. A három utas most egymásra nézett.

- Ismered Te ennek a régi kútnak történetét? – kérdezték. Én minden kútnak és forrásnak, minden pataknak és érnek ismerem a történetét mondta a Aszály nem kis büszkeséggel.

- Légy szíves meséld el nekünk! – kérlelték az idegenek. És letelepedtek a minden növekedés ősi ellensége köré és hallgatták.

Az  Aszály krákogott egyet és felmászott a kút tetejére onnan mint valami szószékről elkezdte az elbeszélését.

Gabes városában , Medinában mely a sivatag szélén fekszik és így nekem különösen kedves tartózkodási helyem, élt sok-sok évvel ezelőtt három ember kik messzi földön híresek voltak bölcsességükről. De azok nagyon szegények voltak, ami csodálatos volt, mert Gabesben a bölcsességet megbecsülték és jól megfizették. De hát ezzel a három emberrel nem is lehetet másképp,  mert az egyik már nagyon öreg volt a másik meg bélpoklos a harmadik pedig fekete, vastagajkú néger volt.

 Az emberek úgy vélték, hogy az egyik  nagyon is öreg már, hogy valami  bölcsességre tudná őket tanítani a másodikat pedig azért küldték el, nehogy megfertőztessék a magokat , a harmadikra pedig azért nem akartak hallgatni, mert úgy tudták eddig még nem igen jött valami bölcsesség Etiópiából.

A három bölcs tehát közösen viselte el a balsorsot. Nappal ugyanegy templomkapu előtt koldultak, éjjel pedig egy előtt koldultak, éjjel pedig egy födél alatt háltak. Így  legalább alkalmuk volt  megrövidíteni az időt azzal, milyen csodálatos dolgokat vettek észre embereknél és állatoknál. Egy éjszaka amint egymás mellett aludtak a kertben, hol kábító vörös mákvirág volt beültetve, a legidősebb felébredt és alig nézett körül, midőn felkeltette a másik kettőt is.

- Áldott legyen a mi szegénységünk, mely arra kényszerít, hogy szabadban aludjunk! – szólt a másik kettőhöz. - Ébredjetek fel és emeljétek szemeiteket az ég felé!

- Na – mondta az  Aszály kissé szelídebb hangon ez olyan éjszaka volt, melyet senki aki látta nem fog soha elfelejteni. A levegő oly tiszta volt, hogy az ég, mely legtöbbször szilárd boltozatnak látszik, mély és áttetsző volt, tele szántva hullámokkal mint a tenger. A fény végigsiklott rajta és a csillagok különböző távolságra látszottak, némelyek fényhullámokon, némelyek pedig azokon kívül. De fent a magasságos égben a három ember valami sötétséget látott. és az a sötétség úgy futott   át a mindenségen, mint valami labda és mind közelebb és közelebb jött s amint közeledett, egyszerre fényleni kezdett, fénylett mint a rózsa – hogy az Úristen hervassza el valamennyit - mely a bimbóból kibontakozik. Mind nagyobb lett és a sötét burok lassanként szétpattant és a fény négy  fényes levélben  bontakozott ki. Végre midőn oly közel jutott, mint a legközelebbi csillag, megállott. Ekkor a sötét burok összezsugorodott és levelenkint kibontakozott a ragyogó rózsaszínű fényesség, míg végre úgy fénylett mint a csillagok csillaga.

Midőn a szegény emberek ezt látták, a bölcsességük megmondta nekik, hogy ebben az órában született a földön az a hatalmas király, akinek a hatalma nagyobb lesz mint egykor Cyrusé vagy Nagy Sándoré volt. És ezt mondták egymásnak: Hadd menjünk el az újszülött anyjához és apjához és mondjuk el nékik, hogy mit láttunk! Talán megjutalmaz minket egy erszény arannyal vagy drágaköves karkötővel.

Előszedték hát hosszú vándorbotjukat és útnak indultak. Átmentek a városon ki a kapun, de itt tanácstalanul álltak meg egy pillanatra, mert ott terült el előttük a nagyszáraz gyönyörűséges sivatag, melyet az emberek annyira gyűlölnek. Ekkor azonban meglátták, hogy az új csillag fénynyalábot vetett a sivatag homokjára és megvigasztalva vándoroltak tovább, amerre a csillag mutatta az utat.

Egész éjjel mendegéltek a fehér homokban és az egész úton a fiatal fejedelemről beszéltek, aki aranybölcsőben pihen és drágakövekkel játszadozik. Az éjszaka óráit azzal rövidítették meg, hogy elmondogatták, hogyan is fognak az apja, a király elé lépni és az anyja a királynő elé, hogy fogják majd elmondani, hogy az ég nagyobb dicsőséget, hatalmat szépséget és szerencsét jövendöl az ő fiuknak, mint egykor Salamoné volt.

Dicsekedtek, hogy az Úr őket szemelte ki, hogy meglássák a csillagot. Azt mondták, hogy az újszülött szülei alig jutalmazhatja mag őket kevesebbel, mint húsz font arannyal, de talán még többet is fognak kapni, hogy soha többé nem kell a szegénységgel küszködniük.

- Én, mint az oroszlán, lesben álltam a pusztában – monda az Aszály – és rá akartam vetni magam ezekre a vándorokra a szomjúság gyötrelmével, de elmenekültek előlem. A csillag egész éjjel mutatta nekik az utat  és mikor reggel lett és a többi csillagok elhalványultak, ez makacsul tovább ragyogott a sivatag felett és elvezette őket egy oázishoz, hol forrásra és gyümölcsfára akadtak. Itt kipihenték magukat egész nap és mikor csak a csillag fénye rávilágított a sivatag homokjára, indultak ismét Útnak.

Emberi szempontból gyönyörű vándorút volt. mondta az Aszály. A csillag úgy vezette őket, hogy sohasem kellett éhezni vagy szomjúhozni.

Elvezette őket a szórós bogáncsok mellett, kikerültette velük a mély futóhomokot és sem a napfény sem a vihar nem érte őket. A három bölcs mindig is mondogatta egymásnak.: Az Úr őriz minket és az ő áldása kíséri utunkat. Mi az Ő hírnökei vagyunk.

De végül mégis csak a hatalmamba kerültek. – folytatta az  Aszály. A csillag vezette vándorok szíve olyan sivataggá változott át , mint amilyenen vándoroltak. Megtelt az terméketlen büszkeséggel és kapzsisággal. –

Mi az Úr hírnökei vagyunk – mondogatta a három bölcs és az újszülött király apja még akkor sem jutalmazhat meg minket nagyon, ha egy egész arannyal telt karavánt ajándékoz nekünk.

Végre a csillag elvezette őket a híres Jordán folyóig és fel Júdea dombjai közé. Egy Éjszaka megállott a kis Betlehem városa felett, mely ott terül el ragyogóan egy hegyoldalban zöld olajfák között.

A három bölcs palota, torony, meg várfalak után nézelődött, melyek egy királyi városhoz tartoznak, de ilyesmit nem láttak sehol sem. És ami még rosszabb volt a csillag fénye nem is a városba vezette őket hanem megállott egy barlang felett az út szélén.

Itt rávetődött szelíd fénye a barlang nyílására és megmutatta a három vándornak azt az újszülött gyermeket, mely édes anyja ölében aludt.

Bár a három bölcs jól látta, hogy a csillag fénye mint egy korona öleli át a gyermek fejét mégis megálltak a barlang előtt. Nem mentek be, hogy megjósolják a kisdednek eljövendő dicsőségét és királyi birodalmát. Elfordultak anélkül, hogy elárulnák jelenlétüket, elmenekültek a gyermektől és felmentek a hegyre.

- Hát koldusokhoz jöttünk mi, éppen olyan szegényekhez és alacsonyakhoz mint mi magunk? – mondogatták Hát ezért vezérelt minket ide az úr, hogy gúnyt űzzön velünk és hogy dicsőséget hirdessünk egy juhpásztor fiának? Ez a gyermek sohasem viszi többre, minthogy nyájat fog őrizni a hegyek között.

Aszály itt szünetet tartott és mintegy megerősítésül, a hallgatói felé intett. Nincs igazam? – akarta mondani. – Van valami ami szárazabb a sivatag homokjánál, de az emberi szívnél semmi sem terméketlenebb.

- A három bölcs nem messzire jutott, midőn észrevették, hogy eltévelyedtek és nem követték a csillagot és vele a helyes utat. De a csillag mely idevezette őket, eltűnt az  égről.

A három vándor hirtelen megrázkódott és arcukra mély fájdalom kifejezése ült.

- Az ami most történt emberi szempontból talán örvendetes dolog. Annyi bizonyos, hogy midőn a három bölcs nem  látta többé a csillagot, egyszerre tudatára ébredtek , hogy vétkeztek a Úr ellen.

És ugyanaz történt velük – folytatta  Aszály megborzongva – mint a földdel, midőn eljön az ősi eső. Reszkettek a félelemtől, mint a villámtól és a mennydörgéstől és az alázatosság úgy nőtt ki benne mint a földből a zöld fű.

Három nap és három éjjel vándoroltak az országban, hogy megtalálják azt a gyermeket, akit imádniok kell. A csillag azonban nem mutatkozott és mindjobban eltévelyedtek és rettentő nagy bánat meg félelem szállta meg őket. A harmadik éjjel eljutottak ide a kúthoz, hogy szomjukat eloltsák. És ekkor az Úr megbocsátotta vétkeiket, úgy , hogy amint lehajoltak a víz fölé, meglátták a mélyben annak a csillagnak a tükörképét, mely őket Keletről idevezérelte.

Akkor rögtön észrevették az égen is és az ismét elvezette őket Betlehembe a barlanghoz, hol térdre borulva a kisded előtt, így szóltak: Aranykelyheket hoztunk Neked, telve illatos fűszerrel és drága myrhával. Te lészel a leghatalmasabb király, aki valaha uralkodott ezen a földön annak teremtésétől kezdve, egészen az utolsó ítéletig. Ekkor a gyermek rátette a kezét a fejükre és nagyobb ajándékot nyertek, mint amit egy király adhatott volna. Íme az öreg koldus megfiatalodott, a bélpoklos egészséges lett és a fekete szép fehér emberré lett. És azt mesélik, hogy olyan pompások voltak, hogy mikor hazamentek, mindegyikükből király egy-egy birodalomban.

 Aszály befejezte elbeszélését és a három idegen megdicsérte. Nagyon szépen beszéltél mondták.

- Csak azt csodálom, hogy a három bölcs nem segít ezen a kúton, mely a csillagot megmutatta nekik. Hát elfelejthetnek ilyen jótéteményt?

- Bizony ilyen kútnak örökké kellene léteznie - mondta a másik idegen - és emlékeztetnie az embereket, hogy azt a szerencsét amit elvesztettek a büszkeség magaslatán, feltalálhatják az alázatosság mélyén.

- Hát az eltávozottak rosszabbak az élőknél? – kérdezte a harmadik. Vajon a háládatosság kihalt azokból aki a mennyben élnek?

Amint ezeket elmondták,  Aszály éles sikoltással felugrott. Most ismerte meg az idegeneket, most már tudta, hogy kik ezek az utasok. És futva mint egy őrült, elmenekült, nehogy látnia kelljen, amint a három bölcs előhívta a szolgáit és azok a kúthoz vezették a tevéket, melyek vizes zsákkal voltak megterhelve és teletöltötték a szegény kiszáradó kutat, azzal a vízzel, amit a mennyországból hoztak magukkal.

 (Selma Lagerlöf: Krisztus legendák)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.