- Micimackó! Mi van, ha egyszer elkövetkezik egy olyan nap, amikor el kell válnunk?
- Ha együtt válhatunk el, akkor semmi kifogásom ellene.
- Na igen-igen, úgy könnyű. De... ha nem lennénk együtt? Hogyha én máshol lennék?
- Jajj... de nem lehetsz máshol, hiszen nélküled egészen elvesznék. Kinek szólnék egy olyan bizonyos holnapon, amikor épp nem vagyok elég erős, vagy elég bátor?
- Hát tulajdonképpen...
- És kitől kérnék tanácsot, amikor nem tudnám, hogy merre tovább?
- Micimackó, mi van, ha mégis?
- Mégsem, az nem fordulhat elő... Ha mégis eljön az idő, amikor nem leszünk együtt, akkor nagyon fontos, hogy megjegyezz valamit!
- Mi az a fontos megjegyeznivaló?
- Hogy bátrabb vagy, mint hiszed, erősebb vagy, mint sejted és okosabb, mint véled. De a legfontosabb az, hogy ha el kell válnunk, én akkor is mindig veled leszek... veled leszek. 

Tegnap azon gondolkodtam, hogy mennyi olyan ember van az ember életében – gyakorlatilag abból van több – aki az életnek csak egy bizonyos szakaszában van jelen. Óvodatársak, iskolatársak, barátok, szerelmek, kollégák, satöbbi… Vannak köztük, akik csak futólag ismerősök, és nem hatnak ránk különösebben, de olyanok is vannak, akik akkor, abban az időszakban, amikor jelen voltak, nagyon is fontosak voltak nekünk. Aztán mégis valahogy süllyesztőbe kerülnek, normális dolog ez? Persze nem a szerelmekre (vagy épp nem szerelmekre) gondolok, mert abban az esetben normális. Hanem azokra, akikkel nem volt párkapcsolatunk, de számítottak nekünk, megfontoltuk a véleményüket dolgokban, akikről azt gondoltuk, hogy az élethelyzet változásával biztosan nem fognak eltűnni… aztán mégis. Akik néha eszünkbe jutnak, hogy vajon mi lehet velük, hogy vannak most, olyankor legszívesebben megkérdeznénk, de nem kérdezzük meg, maximum megnézzük valamelyik közösségi portálon, és abból levonunk egy következtetést. Nyilván normális dolog ez is, persze. Aki fontos, az úgy is megmarad, szokták mondani. Persze, csak ha teszünk érte mi is. Aki meg nem fontos… sokszor van úgy, hogy találkozunk valakivel, akivel régen párkapcsolatban voltunk évekig is akár, vagy csak nagyon jó viszonyban, és amikor később látjuk, olyan, mint egy idegen, mintha soha nem is ismertük volna. Volt házastársaknál is van ilyen, hallottam már. Az mindig nagyon furcsa érzés. Mintha a régi dolgok soha nem is történtek volna meg, csak valami álom lett volna, vagy egy felderengő emlék egy másik életből. És végül is úgy is van.

Utóirat: ez most arról jutott eszembe, hogy egy régi barátommal hallgattuk az autójában a My way című számot.

I've loved, I've laughed and cried

I've had my fill, my share of losing

And now as tears subside

I find it all so amusing...

Egy újabb verziója itt most Nektek, akik időnként eszembe jutnak. :)

"- A lidérceket messze elkerüld! - intette az asszony. - Kiszabadultak! Megszöktek a lápról! Róluk majd beszélünk. Gyere el hozzám a lápra, most oda kell sietnem, mert mindig szükség van rám; gyere el, majd elmondok neked mindent. De siess, oda kell érned, amíg frissek és zöldek a négylevelű lóheréid, amíg az égen jár a hold.

Azzal eltűnt, mintha ott se lett volna.

A toronyban tizenkettőt vert az óra. Még el se kondult a tizenkettedik, az ember, aki a mesét kereste, átsietett az udvaron, a kerten, s megállt a tocsogós rét szélén. A köd már felszakadt, nem kotyvasztott már a láp asszonya.

- Ugyan soká értél ide! - fogadta a láp asszonya. - A boszorkányféle sebesebben jár, mint az ember, s én nagyon örülök, hogy boszorkányfélének születtem.

- Miről akarsz beszélni? - sürgette az ember. - Talán a meséről tudsz valamit?

- Még mindig arról faggatsz?! - kiáltott rá az asszony. - Vagy talán a jövő költészetéről tudsz valamit?

- Ne kívánj olyan sokat, mert akkor nem mondok semmit! - utasította rendre a láp asszonya. - Másra se gondolsz, mint a mesére, mintha bizony egyéb nem is volna a világon.
A láp asszonya végül mégiscsak mesélni kezdett:

- Nagy nap volt tegnap itt kinn a lápon. Keresztelőt tartottak. Lidércgyerekek születtek, méghozzá tizenkettő, abból a fajtából, amelyik, ha akarja, ember képében is megjelenhet, és úgy jöhet-mehet, parancsolhat az emberek között, mint az igazi ember. Nagy esemény ez a lápon, táncra kerekedik valamennyi lidérc úrfi meg lidérc kisasszony, mint kicsiny lámpások imbolyognak a láp meg a rét fölött. Mert kisasszonyok is vannak köztük, csak nem beszélünk róla. Én itt ültem a szekrényemen, s rengettem az ölemben a tizenkét kis újszülött lidércgyereket. Úgy világítottak, mint a szentjánosbogarak, már ugrándozni kezdtek és nőttön-nőttek; fertályóra múlva már akkora volt mindegyik, mint az apja vagy a nagybátyja. A lidércek népének ősi joga és kiváltsága, hogy amikor olyan a hold állása, mint tegnap volt, és úgy fúj a szél, mint tegnap fújt, minden lidérc, aki abban az órában születik, emberré lehet, és egy álló esztendeig élhet ezzel a kiváltságával. Bejárhatja az országot, még a világot is, ha ugyan nem fél, hogy a tengerbe esik, vagy eloltja egy erős szélvihar. Belebújhat egy igazi emberbe is, beszélhet, mozoghat benne ahogy kedve tartja. Felölthet akármilyen alakot, férfiét vagy nőét, és annak természete szerint cselekedhet, de a tulajdon lényéhez hívnek kell maradnia, mert csak úgy hajthatja végre azt, amit akar. Egy esztendő alatt háromszázhatvanöt embert kell a rossz útra vezetnie, eltérítenie a jó és igaz útról, s mindezt nagy hozzáértéssel. Ha ez sikerül neki, olyan sokra viszi, amilyenre lidérc viheti: kengyelfutó lehet az ördög hintaja előtt, izzópiros lángruhát viselhet, és tüzet okádhat, amikor kedve tartja. Egyszerű lidérc hiába áhítozik ilyen kiváltságra. De sok veszedelem és megpróbáltatás vár ám a nagyravágyó lidércre, aki vállalja ezt a küldetést! Mert ha egy embernek kinyílik a szeme, és észreveszi, hogy lidérccel van dolga, ráfújhat és kiolthatja, s akkor vége a kalandozásnak, mehet vissza a lidérc az ingoványba. Megesik az is, hogy az esztendő letelte előtt honvágya támad az emberek közt járó lidércnek, visszakívánkozik családja körébe, s maga leplezi le magát. Az ilyennek az a büntetése, hogy zavaros lesz a fénye, csak pislákol, soha többé nem éghet tiszta fénnyel. Ha pedig az esztendő leteltéig nem tud háromszázhatvanöt embert letéríteni az igaz útról, elfordítani mindentől, ami jó és igaz, vezeklésül korhadt fába kell bújnia, s ott világítania mozdulatlanul; egy izgő-mozgó lidércet aligha érhet nagyobb büntetés. Én mindezt tudom, meg is mondtam a tizenkét újszülött lídércnek, akiket az ölemben ringattam, s azok majd kiugrottak a bőrükből örömükben. Figyelmeztettem őket, hogy okosabban tennék, ha lemondanának a ritka kiváltságról, és veszteg maradnának, de az ifjú lidércek hallani se akartak erről; már látták magukat izzópiros ruhában az ördög hintaja előtt, amint lángot okádnak.

- Maradjatok köztünk! - intette őket néhány öregebb lidérc.

- Törjetek csak borsot az emberek orra alá! - biztatták őket mások. - Gonoszak az emberek: lecsapolják és kiszárítják a rétjeinket! Nem lesz, ahová az utódaink lehajtsák a fejüket.

- Égni akarunk! Égni! Égni! - lelkesedtek az ifjak, s azzal véget ért a vita. Aztán kezdődött a bál, amely egy percig tartott - ki hallott már rövidebb bálról? A tündérlányok mindenkivel fordultak hármat, nehogy gőgösnek tartsák őket; különben a legszívesebben egymással táncoltak. Utána ki-ki odaadta a maga keresztelői ajándékát. Úgy röpködtek az ajándékok a láp fölött, mint az elhajított kavicsok. A tündérlányok letéptek egy-egy darabkát a fátylukból. - Viseljétek! - mondták. - Ha felveszitek, már tudjátok is a legszebb táncot, a legnehezebb forgásokat és hajlásokat. Szükségetek lehet még erre a tudományra! Megtanuljátok a helyes tartást, s megjelenhettek a legelőkelőbb társaságban is!

A holló éljenezni tanította meg a kis lidérceket, "bra-bra-bravó"-t kiáltani a kellő pillanatban, amely hasznos tudomány, és önmagát jutalmazza.

A bagoly meg a gólya is leejtettek valami ajándékot, de azt mondták, csekélység, szóra sem érdemes, ne beszéljünk hát róla mi se. Valdemar király éppen vadászatot rendezett a láp környékén kíséretével, s amikor a rangos uraságok meghallották az ünnepség hírét, mindjárt küldtek néhány pompás kutyát ajándékba; szélsebes járásúakat, amelyek olyan erősek, hogy akár három lidércet is elbírnak. Két öreg álomlidérc, aki lovaglással kereste meg a mindennapit, arra tanította meg az ifjakat, hogyan kell a kulcslyukon besurranni a szobába olyan könnyedén, mintha tárva-nyitva volna az ajtó. Arra is ajánlkoztak, hogy a tizenkét ifjú lidércet elvezetik a városba, amit úgy ismertek, mint a tenyerüket. Ők a levegőben szoktak lovagolni tulajdon hosszú hajukon, amit csomóba kötnek, hogy jobban essék rajta, az ülés. De most a gyors vadászebeket nyergelték meg, ölükbe vették a kis lidérceket, akik majd félrevezetik és megbolondítják az embereket, s azzal - hopp! - már nyargaltak is. Mindez tegnap éjszaka történt. Azóta már a városban sürögnek-forognak a lidércek, már munkához láttak; hol és hogyan - ezt már te add hírül nekem!

- A lidércek a városban vannak! Hallottam és megértettem! - felelte az ember. - De mondd meg, mit tehetek ellenük? Csak bajom lesz belőle, ha felismerem őket, és rájuk mutatok: "Nézzétek, ott megy egy lidérc abban a pompás kabátban!"

- Ingben is járnak! - mondta a láp asszonya. - Minden alakot felölthetnek, és mindenütt megjelenhetnek. Még a templomba is eljárnak, persze nem a jóisten kedvéért, talán azért, hogy belebújjanak a papba. Másutt választási beszédet mondanak, nem az ország érdekében, hanem a maguk javára. Ügyesen bánnak a festékkel a műteremben meg a színpadon, de ha egyszer szabadjára engedik őket, egykettőre szétmázolnak minden festéket. Látod, fecsegek, fecsegek, mert kikívánkozik belőlem, ami a szívemen fekszik, azt se bánom, ha a családom látja kárát a fecsegésemnek. Nem bánom, mert meg kell mentenem az embereket! Nem jószívűségből, nem is azért, hogy kitüntessenek, elhiheted! Tudom, hogy a legnagyobb bolondságot cselekszem; költőnek mondom el a hírt, így hamarosan megtudja az egész város!

- Ne félj, a város nem veszi a szívére - nyugtatta meg az ember, aki a mesét kereste. - Senkinek se űzöm el az álmát a hírrel; azt hiszik, mesét mondok, amikor komoly hangon figyelmeztetem őket: "A lidércek a városban vannak, őrizkedjetek tőlük, azt üzeni a láp asszonya!"

Hans Christian Andersen

Vettem ma egy fülbevalót egy idősebb néninél. Az utcán árulta, tartotta kézben a táblát, amire fel voltak akasztva a fülbevalók. Több szép is volt, de azt mondta, azt vegyem, ami elsőre megtetszett, mert mindig az a jó választás. Az vagyok én. Aztán búcsúzott: viszlát, köszönöm! Hódítson sok szép fiút!

Nem írtam egy ideje, mert lusta voltam… Meg nem is voltam itthon.

Nagykőrösön voltam egy gyerektáborban segíteni, sátortábor az erdőben. Sokat sétáltunk, lovas kocsikáztunk, tábortüzeztünk… a gyerekek vödörnyi vizeket borogattak egymásra a vízi csatákban. Jó volt (leszámítva a szúnyogokat). Sokat ettünk, naponta ötször! Az égen minden este ezer csillag, madárcsiripelésre ébredtünk. Éppen mire véget ért az öt nap, akkor csiszolódott össze a kis csapat. Aki nem illeszkedik be, azt megleckéztetik a gyerekek… aki rendetlenséget tartott a sátrában, és hisztizett mindenért, annak telerakták a sátrát bogarakkal. Persze aztán kiszedték később, de a móka kedvéért benne hagyták egy kicsit. Aztán utolsó nap kifestették egymás arcát szemceruzával, mármint azét, aki előbb elaludt.

Néhány aranyköpés, amire emlékszem…

Miközben sétáltunk éjjel az erdőben, egyik gyerek megbotlott egy gyökérben, aztán valaki megszólalt: „Hát igen! Mindenkinek kell, hogy legyenek gyökerei.”

„Hiába, minden bűnnek a pénz az alapja”

De a top: „szívesen elmosogatok, csak ne mondd el az anyukámnak” :))

Kissé számítógépfüggők a mai gyerekek, mindenki reggeltől estig a szerepjátékokon lóg. WOW és társai… én nem ismerem egyiket sem, mert mindig is utáltam az ilyeneket, vagyis nem volt hozzájuk türelmem. Inkább szalvétás képeket gyártok, vagy agyagszobrot, vagy bármit… mert ahhoz van.:) De szerencsére ők kívülről fújják az összes szereplőt, és hogy melyiknek milyen különleges képessége van, a hatévestől a tinédzserig, mindegyik ezt nyomja. Amíg a szülők meg nem unják, eltiltják a géptől, és bevágják egy környezeti táborba, ahol játszani kell a szabadban, sétálni kell, lovas kocsikázni, vízi csatázni, meg tábortüzezni.

Hát ezek vannak. Meg baromi meleg.

…Az, aki mindig igazat mond, fehér falú házban lakott. A ház körül négy fenyőfa, mindegyik valamivel kisebb a másiknál. A kerítés mentén jázminbokrok, telis-tele hófehér virágokkal, és az orgonák is fehérek voltak a kertben, meg a rózsák is.

- Nagyon rosszkor jöttél – mondta Andinak. De azért kinyitotta a kaput. – Fáradj beljebb… - Kelletlenül intett, majd a ház irányába mutatott. – No, menj csak előre!

Most már barátságosabban biztatta, Andi mégsem mozdult. Zavartan billegett a sarkán, és a torkát köszörülte.

- Andi vagyok… mondta kissé elfogódottan. – Ez meg itt a kutyám, Flepi.

Az, aki mindig igazat mond, hátrakapta a fejét. Éles kék szeme bíráló pillantást vetett Andira, majd Flepit vette szemügyre.

- Így mondtad, Andi? – Bólintott. – Nos, jó. Elhiszem. Miért ne lehetnél Andi éppenséggel?! De – és itt jelentősen Flepire mutatott – azt már ne állítsd nekem, hogy az a valami, amit a karodban szorongatsz, kutya! Inkább holmi gyűrött, piszkos pamutcsomónak vélem.

- Talán azért, mert pamutból készült… Andi keze magyarázkodáshoz lendült, de az, aki mindig igazat mond, váratlanul elnevette magát. Megértően hunyorgott és legyintett.

- Aha! Szóval afféle agyonhasznált játékszer. Limlom. Kacat. Amelyhez, már elfelejtettem miért, a gyerekek olyannyira ragaszkodnak.

Andi nagyon szerette volna kikérni magának, hogy Flepit limlomnak, vagy kacatnak nevezze bárki is, de még idejében lenyelte a mérgét. Pedig nem volt könnyű! Egyre a nyelve hegyét birizgálta az, ami kikívánkozott belőle; csakhogy közben Flepire nézett ő is.

És amíg nézte, ott motoszkált a fejében, hogy: hiszen igaz! És helytálló. Mármint mindaz, ami Flepivel kapcsolatos.

Természetesen Andi eddig is tudta ezt, most mégsem hallotta mástól szívesen. És megsajdult a szíve. És csak nézte, nézte Flepit, aki gyűrött volt és piszkos, és Andi maga sem tudta volna megmondani, miért ragaszkodik hozzá olyan nagyon.  

És akkor – bár magában tudta, hogy igaza van – megharagudott arra, aki mindig igazat mond; és ezt most nevetve és könnyedén, nagyon biztosan és nagyon kereken odavágta neki.

Magához ölelte Flepit. Mutatóujjával titokban végigsimított foszlányos, lelógó fülén, és csak azért is megemelte a fejét. Büszkén. És ezt gondolta: „Hogyhogy mért ragaszkodom?! Csak. Mert az enyém. És mert szeretem. És mert Flepi.”

Ez a gondolat megvigasztalta.

Egyenest az éles, kék, vizsgálódó szempárba nézett. Végtére is azért jött ide, hogy megismerje őt. Az igazmondót. S hogy szerezzen valami nagyon fontos dolgot: tapasztalatot. Akkor hát most ez is egy. Ez a Flepi-ügy. Sajnos kissé fájó, de az. Tapasztalat.

És míg szembenézett azzal, aki mindig igazat mond, arra gondolt, hogy amit eddig mondott – igazság ide, igazság oda -, valahogyan szebben és kevésbé fájóan is mondhatta volna. …

…Szzzzz! A lábam! – szisszent fel váratlanul a vendéglátó. – A térdem! Ó! Valósággal megmerevedett. Persze. A hosszas álldogálás. Kerüljünk most már beljebb!

Andi vonakodva nézett rá.

- De… hiszen az imént mondtad, hogy nagyon rosszkor jöttem…

Az igazmondó halkan, finoman felnevetett.

- Ugyan kérlek! Hisz mindig rosszkor jönnél. Ki nem állhatom a váratlan vendégeket. Szerintem lehetne annyi tapintat a vendégben, hogy előre jelezze a látogatást. Nem gondolod?

- De igen – ismerte el Andi, és legszívesebben hozzátette volna, hogy ha már arról van szó, nemcsak a vendégtől kell elvárni a tapintatot, hanem éppúgy a házigazdától is. Mert nagy kíméletlenség ám ilyeneket a szemébe vágni valakinek.

Aztán mégis inkább ezt mondta: - Ne haragudj! Akkor talán én is inkább máskor jövök… Mondjuk holnap. Ha nem vagyok alkalmatlan.

Az igazmondó legyintett.

- Most már maradj! Most már mindegy. Már úgyis megzavartál. …

… - Végül is örülök, hogy felkerestél – mondta. Amióta a Völgyben élek, még nem akadt látogatóm. Nem mintha ez bántana! Az alkalmazkodás roppant fárasztó, a világban élni pedig roppant körülményes. Valaha úgy véltem, a világot egyedül az igazság viheti előbbre, s megfogadtam: én leszek az, aki mindig igazat mond. De sajnos kevesen viselték el az igazságot. Napról napra éreznem kellett, hogy csalódtam.

Andi alatt megnyisszant a szék. Feszengve nézte azt, aki mindig igazat mond. Most igazán szánni való volt. Andi szánta is.

- Barátom, barátom! – mondta halkan, s úgy érezte, vigasztaló is a hangja. S abban a pillanatban megtalálta a szavakat is, amelyekkel a völgylakón segíthetne.

- Szívből sajnállak, mert csalódtál, de szikrányit sem csodálkozom ezen.

Az igazmondó megdöbbent.

- Ezt hogy érted?!

- Abban igazad van, hogy az igazság előbbre viszi a világot. De azon kívül más is még!

- Hah! – villant fel az igazmondó szeme. – Minden más mellékes!

- No, látod? Ezért csalódtál – mondta nagyon biztosan Andi. – Mert csak azért élni, hogy mindig kíméletlenül odamondhassad másoknak, amit róluk gondolsz vagy érzel, siralmasan egyhangú élet, még ha büszke is vagy rá. És Te, aki annyira szereted a szépet, a tisztát, miért nem válogatod meg a szavakat, s miért nem mondod mások szemébe szépen az igazságot?

Az, aki mindig igazat mond, valósággal megdermedt.

- Arra kényszerítenél, hogy alakoskodjak? – és fagyos szemmel, mozdulatlanul nézett Andira.

- Dehogyis! – ugrott fel Andi. Nem kell mást mondanod, csak másként! Szelídebben. Nekem például ezt mondhattad volna: „Flepinek hívják a kiskutyádat? Látom, nagyon szereted. Egészen gyűrött már. Biztosan sokat játszol vele.” Vagy: „Megkínállak egy kis harapnivalóval. Sajnos, nem számítottam vendégre, de amim van, szívesen megosztom veled”, és akkor nem kívánkozott volna vissza belőlem a falat.

- Képtelenség! – Az igazmondó felpattant a lócáról. – Kép-te-len-ség! – kiáltozta. Fárasztó volna azon mesterkednem, hogyan fejezzem ki magamat mások szája íze szerint, mikor egyszerűen kimondhatom a puszta igazságot is.

- Akkor meg ne csodálkozz azon, hogy csalódtál. Én azt hiszem, ezzel haragítottál magadra mindenkit. Pedig ha úgy mondanál meg valamit, hogy másnak ne fájjon, elviselné az igazságot, hidd el.

- Ez nekem már aligha sikerülne… - mondta tűnődve az, aki mindig igazat mond.

- Akkor pedig megnézheted magad! – szólt Andi kis sajnálattal, mert a szíve mélyén, ha szánta is, csak kicsi szánalom volt, és sok-sok csudálkozás. – Én nem tudnék ilyen magányosan élni – mondta. A te életed nagyon sivár lehet. Fontold meg kérlek, amit mondtam.

- Megfontolhatom.

Andi felállt.

- Köszönöm a vendéglátást.

Illedelmesen kezet nyújtott, majd karjába kapta Flepit. Leszaladt a három lépcsőn, át az egyenes ösvényen, ki a kapun és le a Völgybe. Kacagva futott mind tovább.

Az igazmondó sokáig merengve nézett utána. …

Bakó Ágnes: Andi és a világ

„Kedves Tiszavirágzásra Vágyók! Rendkívüli idõjárás az egész országot sújtja. Soha nem tapasztalt esõkrõl, viharokról nap, mint nap kapjuk a híreket. Normál esetben itt lenne a tiszavirágzás ideje, de ilyen magas vizet még soha nem tapasztalhattunk nyár közepén. Ehhez hasonló év volt a 2006-os, de nem volt ekkora árvízi helyzet. Jelenleg meg sem tudjuk közelíteni a medret, hogy megfigyelhessük a virágzás dinamikáját. Az árvízi helyzetre való tekintettel a Vízügyi Hatóságok a Tisza teljes hosszán hajózási tilalmat rendeltek el. Az Önök biztonságos mozgása a terepen egyelõre nem garantálható és a tilalom miatt nem is kivitelezhetõ legálisan. Az apadás már elindult, de ilyen helyzetben eddig még nem voltunk, nincs tapasztalatunk. E páratlan természeti jelenség 2006-ban késett a magas víz miatt és a repülõ egyedek száma is kevesebb volt, de a következõ évben hatalmas rajzást tapasztalhattunk. Mindent megtettünk eddig is, hogy Önök tiszavirágot láthassanak, ide tudjanak érni. Most rajtunk kívül álló okok miatt mi maguk is bizonytalanok vagyunk. Nem mondtunk le végleg az esemény lehetõségérõl, ha annyit késik, hogy biztonságos körülmények lesznek, akkor kiküldjük az értesítéseket. Üdvözli Önöket a Tiszazugi Turizmus Szövetség”

Hát így állunk… nem elég, hogy én nem virágzom ki valaki mellett, még a Tiszák sem virágoznak, pontosabban a kérészek sem táncolnak időben, a nagy árvíz miatt. Tudom, hogy az árvízzel kapcsolatban a kisebb gond is nagyobb ennél, de én annyira szerettem volna már egyszer látni!

Minden év júniusában a szőke folyó világraszóló csodával örvendezteti meg a Tisza-parti embereket és a természetbarátokat. Nyár elején, amikor a világ legnagyobb kérészeinek lárvái optimálisnak találják a feltételeket, három évig tartó növekedés és készülődés után a felszínre jönnek, hogy eleget tegyenek a természet törvényének, és párt keressenek maguknak.

A naplementét megelőző násztáncot, majd a vízre hulló tetemek millióit varázslatos, rövidke életű virágzáshoz hasonlították a régi öregek, ezért lett e csodás és semmihez sem hasonlítható eseménynek tiszavirágzás a neve.

A tiszavirág az álrecésszárnyú rovarok rendjébe, a kérészek családjába tartozó rovarfaj (Palingenia longicauda). Két pár szárnya egyenlő alkotású, hártyás, gyengén recézett, világosbarna színű. Nemcsak a Tisza, hanem a tiszta víz szimbóluma is e kis rovar, hiszen rendkívüli érzékenysége csak a kevéssé szennyezett helyeken fordul elő a Tiszán. A számos kérészfaj közül az általunk ismert legnagyobb termetű, így a leglátványosabb e kérész rajzása is. A hímek hamarabb és sokkal nagyobb számban jönnek fel a felszínre, mint a nőstények, így jóllakatják a rájuk váró halakat és madarakat addigra, amikorra a kisebb termetű, de fajfenntartás szempontjából fontos nőstények előbukkannak. A párosodás után a nőstények a vízfelszínre rakják a petéiket, hét-nyolcezret, amelyek hosszú és ragadozókkal teli utat tesznek meg a mederfenékig. Amelyek túlélik a viszontagságokat, beágyazódnak a márgás agyagba, majd kezdetét veszi a három évig tartó lárvaélet. Három év elteltével, megközelítőleg ugyanazon a napon, ugyanazon az órában a lárvák ismét repülésre vágynak: szárnyas rovarrá, imágóvá válnak vedlés után, s kezdetét vesz a násztánc.

/ www.itthonotthonvan.hu/

 Sajnos ez idén elmaradt... írtak, hogy nem lesz nagy rajzás ebben az évben... majd jövőre.

...bocsi, baromira untam már ezt a "My Pink Life" nevezetű rózsaszín hátteret... milyen hülye neve van, nem is tudom eddig hogy lehetett ez a háttérszín... Kiki's pink life, oh my God:)

Hétfőn Bikini koncerten voltam. Egy jó kis Bikini koncert mindig feldob, hatéves korom óta.:) Bár lassan már nyugdíjba mennek. Aztán kedd-szerda tréning a Balatonon, esti bulizással, jakuzzival, éjszakai fürdőzéssel a tóban... és még csak szerda van. Holnap reggel megyek úszni, aztán pénteken munka után próbálok pihenni, mert szombaton egész nap dráma, utána Múzeumok Éjszakája. vasárnap még nem tudom, de lehetne már tényleg Tiszavirágzás (vagyis a kérészek tánca), mivel a rossz idő és a magas vízállás miatt eddig még nem volt. Ha lesz, akkor kirándulás, aztán végkimerülés... és aztán hétfőn megint hétfő lesz. Meddig bírja az ember fizikailag ezt az állandó jövésmenést? De hát muszáj, mert másképp dögunalom az élet. Majd pihenek a sírban.:)

Február közepén írtam ide, hogy okos fiút szeretnék. Aztán úgy lett, méghozzá pont az után az írás után. Vicces. Mégis lehet valami a vonzás törvényében, hogy ha az ember kimondja, vagy leírja, amit szeretne, akkor a világegyetem odaküldi neki. Viszont mégsem sikerült, mert hogy valaki okos, az nem elég. Arra jutottam, hogy lehet, hogy pontatlanul fogalmaztam meg az igényeimet. Szóval most helyesbítenék: okos fiút szeretnék, akinek gazdag az érzelmi világa, főleg az irányomban.:) Magyarul szeressen, és legyen kicsit romantikus.

Vajon mennyire kell ezt pontosítani? Egy kb. 180 cm magas, cappuccino fiú, olyan helyes, mint a Gyilkos elmékben a srác, pont jó lesz.  Mondjuk így? Na jó ez csak vicc volt, mert a végén még összeakadok egy Otelloval, aki zokogva belém vágja a nagykést.

Leírtam, hajrá Univerzum! :)

Tegnap bővebben akartam írni, de karbantartották a blog.hu-t, nem lehetett elmenteni, most meg már mindegy. Az volt a sors akarata, hogy ne kerüljön fel, mert eléggé befordult volt.

Nusziék azt mondták, olyan vagyok, mint akin folyamatosan rajta van a lelki mackófelső. Szép hasonlat. Ez volt a lényeg.

Majd leveszem, ha melegem lesz benne.:)

Isten úgy került a címbe, hogy utána találkoztunk három sráccal, akik megpróbáltak minket megtéríteni. Meggyőzni abban, hogy nincs más teendő, mint hinni Istenben, és kérni a segítségét, amikor szükség van rá, és akkor minden jó lesz. Mostanában mindig megtalálnak ezek a hittérítők, kb. két hete a Nyugatiban is elkapott egy pali. Úgy látszik, Isten nagyon szeretne engem a hívei között látni:)

Ezt újra ideteszem, mert szeretjük:)

“Tavasz volt, de én a nyarat vártam;
a meleget, a patakok hűs vizét.
Nyár volt, de én az őszt vártam;
a színes leveleket, és a hűvös, száraz levegőt.
Ősz volt, de én a telet vártam;
a ropogós havat, és a karácsony örömét.
Eljött a tél, de én a tavaszt vártam,
a rügyfakadást, a nap melegét.
Gyermek voltam, de felnőtt akartam lenni;
szabad és önálló.
Húsz éves voltam, de harminc akartam lenni,
érett és sokat ismerő.
Középkorú voltam, de húszéves akartam lenni;
ifjú és szabadlelkű.
Nyugdíjas lettem, de középkorú akartam lenni;
tevékeny élettel.
Életem elmúlt, és sohasem kaptam meg, amit akartam.”

-          idézve Linda Dillow: Akinél a szív lecsendesül c. könyvében

Dsida Jenő: A gyöngék imája

Jó Uram, aki egyként letekintesz
bogárra, hegyre, völgyre,
virágra, főre, szétmáló göröngyre, -
Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz
csak nagyon-nagyon gyönge.

Mert pókháló és köd a szív,
selyemszőttes az álom,
pehelykönnyű és szinte-szinte semmi,
s én erőtlen kezem
még azt sem tudja Hozzádig emelni.

De azért vágyaim ne dobáld a sárba,
ami az Óceánnak
legdrágább, legkönnyesebb gyöngye!
Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz
csak gyönge, nagyon gyönge.

Úgy mesélte valaki, hogy van egy házaspár a faluban, akik közül, amikor odaköltöztek, már csak a férfi dolgozott. Minden nap 4-kor indult a munkába. A felesége pedig minden nap felkelt vele 3-kor, és készített neki ételt, amit elvihet. Aztán kézen fogva lekísérte a buszhoz, amivel dolgozni ment. A munkaidő végén pedig lesétált elé, és megvárta, aztán kézen fogva hazamentek. Ez a szeretet, gondoltam, megosztom Veletek, mert egész meghatódtam, amikor hallottam.

Talán ők is elolvassák ezt, magukra ismernek, és meghatódnak.:)

József Attila: Nagy ajándékok tora

Ökölnyi nagy rubinkövet adok,
akaszd nyakadba, s nézd hogyan ragyog.
Szived fölött, a melled közepén,
csudáld, hogy ízzik, mint parázs, a fény.

Szememből fődre koszorút szövök,
mint istennőhöz, hozzád úgy jövök,
utad selyemmel, rímekkel verem,
de rajt’ ne járj, mert ott sohaj terem.

Ha szomjazol, hát asszubort adok,
de pár sötétlő könnyet benn hagyok,
s ha érzed, hogy az íze keserű -,
azért csak idd, nincs édesebb nedű.

Ha tested fázik, lelkem Rád adom,
két vállad bársonnyal betakarom.
És reszkető agyam, ha éhezel -,
szükségbe nálam soha nem leszel.

S ha fáradt tested megpihenni vágy,
nyugodj karomba, – nincs puhább faágy
s mert kell majd egyszer mégis oltalom:
fogadd, fogadd el, kérlek, a karom.

Fogadd el, vélük bármit is tehetsz,
azért hozzám kegyetlen nem lehetsz.
Ha nem jönnél is, mind Tiéd marad,
nem kéri vissza gyönge pillanat.

2011 az európai önkéntesség éve lehet (http://www.uzletietika.hu/20090605/2011_az_europai_onkentesseg_eve_lesz).

Szóval most megelőztem a trendet 1 évvel:)

A Rex-en kívül a WWF-hez és az MME-hez is jelentkeztünk. És ma az utóbbinak a tagjaival töltöttük a napot. Ki lettünk ám okosítva madár-ügyileg... és szerveznek túrákat és előadásokat is, így ez még csak a kezdet:) Bár nem tudunk többet, mint egy ötödikes, mert a gyerekek, akik odajöttek, hihetetlenül vágták a madárfajokat, és mindent róluk. Elég ciki. Biztos én is tudtam mindent tízéves koromban, mert én is imádtam a környezet órákat, és a természetet. De aztán...

"Mert előbb minden fölnőtt gyerek volt. (De csak kevesen emlékeznek rá.)"

Így valahogy :-D

Hát marad minden a saját magammal megbeszéltek szerint, hétvége, koncert, cigi. Hétköznap nyugalom, vasárnap 3 óta megint nem gyújtottam rá. De már elég uncsi ez a téma, saját magam számára is… mást akartam leírni.

Vasárnap voltunk először a Rexnél segíteni, 3 órát aludtam előtte az kemény volt, ¾ 8-ra kellett ott lenni a menhelyen, és a 122-es busszal közelíthető meg. Ami kiderült, hogy hétvégén nem jár, így elakadtunk. Kerestünk egy másik buszt, ami arra jár, és ott ácsorogtunk, amikor megállt mellettünk egy taxis. Mondta, hogy most végzett a műszakjával, és épp arra megy, elvisz minket egy buszjegy áráért. Kérdezte, hová megyünk pontosan, mondtuk, hogy a Rex Állatszigetre, azt mondja, akkor nem kér semmit, jó munkát, szép napot.

Így vonzzák egymást a jó dolgok:)

Na... úgy tűnik, ezt a munkáidős dolgot legalább sikerül tartani. Félsiker.De inkább csak negyed.:)

Jelentem, szánalmasan gyenge vagyok! 

Ugyanis ma rágyújtottam délután. Nem törtem le a kezemet, és nagyon jó volt! Most úgy érzem magamat, mint egy rossz kisgyerek. Mint aki lógott a suliból. Én régen lógtam egyszer-kétszer.:)

Ezért annyi kedvezményt adtam magamnak, hogy munkaidőben nem gyújtok rá, és hétköznap is keveset, csökkenteni kell a mennyiséget drasztikusan, de nincs teljes tilalom. Amióta ezt kitaláltam, azóta nem is vágyom rá, hogy rágyújtsak. Máskor simán nem cigizek egy napig, hiába, a tiltott gyümölcs vonzó.

Még szerencse, hogy ez ember saját magával ilyen könnyen kompromisszumot köt.:)

Mikor mentem ma munkába, nézegettem a plakáton Miss Triumph képét, az egy nagyon szép lány, és arra gondoltam, ez a csajszi biztosan nem dohányzik. Azért ilyen friss és üde. Persze lehet, hogy csak a Photoshop miatt. És hogy a cigizés öregíti a bőrt. És hogy állítólag, aki nem dohányzik, az jobban érzi az ízeket, és intenzívebben éli meg az érzelmeket, mert a dohányzás tompítja az érzéseket. Persze, nem biztos, hogy az én esetemben jó lenne tovább fokozni az érzelgősséget.

Ez most szarul hangzik, de baromira rosszul éreztem magam az elmúlt néhány napban, és rájöttem, hogy nem akarom rosszul érezni magamat, hanem jól akarom érezni magamat. Vállalom a gyengeségeimet is.:) És arra is rájöttem, hogy hajlamos vagyok rá, hogy olyan akarjak lenni, amilyen nem is vagyok, és attól érzem magamat rosszul.

Annyira próbálok jó lány lenni, és aannyira nem megy! :) De mi a fenének próbálom egyáltalán, ha senki sem kényszerít rá, és így érzem jól magamat:))

A cigiről leszokás még érvényes, viszont eléggé rossz, tegnap kicsit szenvedtem. Főleg, mert amúgy is a szokások rabja vagyok.:)

De nem adom fel!

Amikor boldognak kellene lennem, szomorú vagyok, és amikor szomorúnak kellene lennem, akkor vidám vagyok. Tegnap rájöttem… hogy szarok az alkotmányra. :) Most teljesen aktuális lenne idehányni a lelkivilágomat, de egyáltalán nincsen hozzá kedvem.

Viszont vettem ma uszodabérletet, vééégre újra. És eldöntöttem, hogy leszokom a dohányzásról, pünkösd utáni keddtől. Társam is van az elhatározásban. Azért csak akkor, mert hétvégén még elutazom, és szeretnék még lazulni egyet. Plusz jó sokat cigizni, hogy hétfőre totál megundorodjak tőle.

Szükségem van valami sikerélményre, meg azért is, mert apu beteg és amióta tudom ezt, utálom, hogy én meg ennek ellenére dohányzom.

Nem akarom elkiabálni, de leírom, mert az írás megmarad, így mindenki el tudja olvasni, és ha valaki a jövő hét után cigivel a kezemben lát, légyszi, jöjjön oda, és mondja a szemembe, hogy olvastam a blogodat, fújj, de szánalmasan gyenge vagy, hogy nem tartottad be. Köszi, dear friends, tudom, hogy Rátok mindig mindiiig számíthatok.

Bár ilyen nem fog előfordulni, mert valójában iszonyú szigorú vagyok, és inkább letöröm a saját kezemet, mint hogy megszegjem, amit egyszer eldöntöttem. :)

Csak eddig el sem döntöttem. Szerettem cigizni, de most már nem tudok nyugodt lélekkel rágyújtani a betegség tudata miatt.

Na, de téma lezárva.

Elég régen írtam már ide, egyrészt, mert nem volt hozzá türelmem, másrészt, mert nem jutott semmi mélyreható dolog az eszembe, vagyis igen, folyton agyalok valamin, de mire hazaérek a munkából a géphez, már elszáll. És próbálok a beszédre koncentrálni, merthogy lehet, hogy a sok írogatás háttérbe szorította a szóbeli kommunikációmat.:) Amit egyszer leírok, azt már nincs kedvem szóban is elmesélni, az biztos. Itt megbeszélem magammal, aztán aki akarja, elolvassa, aki nem akarja, az meg nem.

Kissé szét is vagyok esve, ma például késtem a munkából fél órát, szoktam késni, de nem ennyit, ki akartam venni pénzt egy automatából, de nem működött, elmentem egy másikhoz, közben elkezdett szakadni az eső és természetesen nem volt ernyőm, aztán a villamoson eszembe jutott, hogy egy dolgot elfelejtettem megcsinálni vagy három napja – na ilyen viszont nem nagyon szokott előfordulni, a belső szabályrendszerem nem engedélyezi ilyen mulasztásokat…:) Napok óta esik és azzal egy időben egyre kevésbé van kedvem bármit is csinálni. Bár gondolom, mindenkire ilyen hatással van a rossz idő, álmos, morcos, nyomott, stb.

Szóval...

I love the rain the most when it stops

Azért próbálok úrrá lenni magamon... :)

"Az én szomorúságom nem a tudós szomorúsága, amely vetélkedésből fakad; nem a muzsikusé, aki fantáziál; nem is az udvaroncé, amely csak gőg; nem a katonáé, amely csupa becsvágy; nem az ügyvédé, amely ravaszkodás; nem a szépasszonyé, amely csak kényeskedés; sem nem a szerelmes emberé, amely mindez együtt – ez az én saját külön melankóliám, sok alkatrészből összekeverve, sokféle anyagból leszűrve, és az egész tulajdonképpen nem más, mint sok-sok tűnődés az utazásaimon: folyton a világon kérődzöm és ez vesz körül ilyen szeszélyes szomorúsággal."

Shakespeare: Ahogy tetszik  IV.1.

Akartam hozzáfűzni dolgokat, amiken hazafelé úton gondolkodtam, meg délután miközben ücsörögtem egy kicsit a Margitszigeten a vízparton, de most már mégsincs kedvem.:)

Azt a kritikát kaptam a blogok gurujától, hogy az írások az eleje mindig csak általánosságokról szól, ami gyengébb, mint a többi része, ami utána következik. Biztos így van, mert én itt nem gondolom át a mondanivalómat, csak úgy leírom. Nem veszem olyan komolyan, hogy ötször átrágjam mit írok le, van-e benne bevezetés, tárgyalás és befejezés, tanulság, meg minden. Ez csak egy játék. Bár a játékot is komolyan kell venni.

Az eleje olyan átlagos. Pedig annak kéne a legjobbnak lennie. Hogy legyen kedv a folytatáshoz. Majd mepróbálom így csinálni.

Az eleje átlagos. A közepe erős. A vége meg hirtelen. Hiába, nem tudom megtagadni magamat. :)

No, itt a tavasz végre, ma 22 fok volt, én meg csizmát vettem fel, mert esőt mondtak és nem mertem még kiscipőben menni. Van aki még csizmában, van aki cipőben, és a bátrak már papucsban nyomulnak. Tavasz, napsütés, választási láz, az emberek kimennek a térre, a lomtalanítás megkezdődött, és a kidobált cuccokat elárasztották a gyűjtögető romák. És ha az ember arra sétál a kutyával, és véletlenül rájuk néz, ahogy dekkolnak ott valami kidobott karosszékben, megszólalnak egymásnak "figyeld már, hogy bámulnak minket a magyarok". Akkor ki az előítéletes? Ők nem magyarok? És beszólhatnak, a "magyar" meg már azért kérjen bocsánatot, mert oda mert nézni? Na de mindegy, a "magyar", főleg a gyengébbik nemből, úgy tesz, mint ha nem is hallotta volna a gúnyos megjegyzést, és kutyástul megszaporítja a lépteit, hogy mielőbb távolabb kerüljön. De persze ez csak egy kisvágány volt a gondolatokban.

Amúgy mi történt... Megismerkedtem valakivel. Végre. Vivá, lelkesedtek a barátaim, kissé már idegesítő módon, mintha egy régi, hosszan beteg ismerős végre felébredt volna a kómából, kimozdult a maga köré alkotott burokból, persze nem ezekkel a szavakkal. Az ember néha feladja az elveit, aztán meg kiderül, hogy amúgy is hülye általánosítások voltak, itt szidtam az internetes ismerkedést hosszasan, aztán tessék.

Meg betöltöttem a 30-at. Ééés milyen érzés? Semmilyen. Ugyanolyan vagyok, mint előtte, és nem sírtam át az éjszakát, hogy a biológiai órámmal majd mi lesz. Közben voltam Rómában. Ott ért a születésnap. 30 az nem is tűnik olyan soknak, ha az ember 2000 éves épületek között sétálgat. Ott inkább olyan picinek és kevésnek tűnik az ember, tudásban főleg.:)

Szép a város, de most meg már inkább természetbe vágyom (hiszen tavasz van). Fű, fa, virág, réten, vagy vízparton ücsörgés kell.

Nagyjából ennyi. Azért írok, mert már kezdtem úgy érezni, hogy hanyagolom a blogot, pedig szeretek ide írogatni. Mikor nincs dráma, akkor az a baj. Blog elfelejtve, lelkizés befejezve. Na jó, azért van dráma, csak más formában. Havonta egyszer.:)  

Okos fiút szeretnék társnak. De ha valaki nagyon okos, akkor kisebbségi érzésem támad, nehogy hülyeséget mondjak, vagy hülyének érezzem magamat mellette. De ha kevésbé értelmes, mint én, akkor az nem jó, mert nem lehet rá felnézni. Minden lány helyes fiúra vágyik, de ha "túl jóképű", akkor aggódhat, hogy ragadnak rá a nők, és majd megcsalja.

A fiúk szép barátnőt szeretnének, amit lehet mutogatni a barátaiknak, akivel meg lehet jelenni. De ha túl szép, folyton csak féltékenykednek. Ugyanaz a szitu. Ne legyen buta, de ha túl értelmes és határozott, akkor nem érzik magukat igazán férfinak a kapcsolatban.

Akkor meg mi a jó?!

Hasonló a hasonlóhoz. az jó. Talán:) De ezt persze nem lehet ilyen leszűkítve nézni. Na mindegy, csak elgondolkodtam ma ezen egy perc erejéig.

Kicsit belassultam az írogatással. De zajlik az élet, valahogy úgy érzem, 2010 jó év lesz. A Tigris éve, a kínai horoszkóp szerint (bár én aszerint Majom évében születtem:)).

"A Tigris éve drámai fordulatokat hozhat. Ez az év az intenzív aktivitás, a változások, ám sajnos a konfliktusok és a katasztrófák éve is lehet. A Tigris-években az események váratlan hirtelenséggel követik egymást és hatásuk is gyakran mélyreható.

Mozgalmas év következik!

Az évet jelentős nemzetközi tevékenység jellemzi, ugyanakkor egyes országokban komoly belső változások is bekövetkezhetnek. Politikai értelemben az év nem fog szűkölködni eseményekben! A gazdaság ügyei kiemelt szerepet kapnak, mivel egyes régiók gazdasági válsággal, illetve komoly piaci gondokkal küzdenek. Egyes iparágakra nehéz idők köszöntenek, de a Tigris évei mindig meghozzák a szükséges megújulást, és az ezzel járó néha fájdalmas, ám szükséges változásokat.

Tudtad? Csupán 12 éve történt, hogy a legutóbbi Tigris évében a Google létrehozta keresőprogramját, elkezdődött az internet kereskedelmi felhasználása, és elindult az első földi sugárzású digitális televízióadás."

/http://www.freespirit.hu/hu/magazin/asztrologia/2010_kinai/

Utazások, vidámság, és a terveim... jól fognak sikerülni ebben az évben, úgy érzem:) És 30 éves is leszek. De nem bánom, nem vagyok ettől kiborulva, ahogy azt elvárnák az emberek:-)

Hosszú, hideg, havas ez a tél. A kutyával jókat játszottunk a hóban, a szomszédok pedig szóba elegyednek egymással, miközben körbelapátolják az autójukat. Mára virradóan elleptek minket a madarak., akik bejöttek a városba eleséget keresni. Rengeteg madár szállt le a környező fákra, szinte, mint a Hitchcock filmben.

Szeretem a madarakat, valamiért vonzódom hozzájuk (még a tetoválásom is madarat ábrázol), talán a szabadságuk miatt. Ezért aztán a lakás összes prézlinek szánt száraz kenyér és zsemle készletét kidobáltam rövid időn belül az ablakon, de rájöttem, hogy nagyon kevés volt, mert sokan vannak. Fogtam hát magamat, és leballagtam a Freshnapf-ba, vettem egy csomag madáretetőbe való magot, és kiszórtam nekik a fű száraz részére (van egy rész, ami alatt meleg vizes vezetékek mennek, és ott mindig elolvad a hó). Aztán már csak várni kellett. Nem sokat, mert már jöttek is.

Először a varjak, mert okosak – 100 évig is élnek, az alatt hozzászoknak mindenhez – kétféle varjú is jött, vetési (a sima fekete) és dolmányos (szürke fekete). Aztán a galambok, és a sok madár, ami csoportosan érkezett. Azt hittem seregélyek, de az interneten rákeresve kiderült, hogy fenyőrigó csapat.

Ő az:

Az alsó az én mai képem, kétségtelenül ugyanaz:)

Egész nap itt eszegettek az ablak előtt, én meg néha rájuk néztem, megvannak-e még. Vetési varjak, dolmányos varjak, verebek, fekete rigók, fenyőrigók, sirályok, cinkék, galambok színes kis társasága... Én meg amilyen holdkóros vagyok, ez hosszú időn keresztül elszórakoztatott. Lehet, hogy a sok Gerald Durrell könyv (most éppen a Vadászat felvevőgéppel címűt olvasom) már teljesen megfertőzött:)

:)

Ma egyéves a blog.

Tavaly pont ugyanilyenkor szerkesztgettük az első varjús bejegyzéssel. Úgyhogy ma, ennek örömére akartam valami iszonyú frappánsat és vicceset írni, de semmi nem jutott eszembe. Így a végén mostanáig elodáztam, és inkább mással foglalkoztam. Persze most sem sokkal jobb, nincs ihlet, de szerencsére ígéretet kaptam, hogy egy tercina formátumú verset azért kap a blog a szülinapjára (A tercina ("terzina"): a középkori itáliai-olasz irodalomban kialakult háromsoros egység (ill. üres sorral elválasztva: szakasz. Rímképlete 3-as periódusú: a b a  b c b   c d c. Eredetileg 11 szótagú ("hendekaszillabus"), és a sorritmusa hatodfeles jambus).

Írhatnék például ilyeneket új év, új élet, nagy fogadalmakat tettem, és a blogot is átalakítom, mostantól sokkal színesebb lesz és tartalmasabb. Mint a Metró újság, azzal is pont ez történt, örömmel láttam hétfőn - miközben fél órát utaztam a tízperces útvonalon, mert megint gond volt - hogy már tudok úgy lapozni, hogy közben nem vágom arcon meg a mellettem ülő utast. Szóval, írhatnék ilyeneket is, de nem teszem, mert nem igaz. Kihagyom ezt az újévi számvetést, mit tettem az előző évben, mit nem, satöbbi, hülyeség.

Valójában csak körülbelül napi 10-15 ember nézi jobb napokon a blogot. Egy része nyilván ismerős, másik fele meg véletlenül megtalálja. Nekik üzenem: adjatok valami életjelet magatokról! Mondjuk, ha ezt olvastátok, küldjenek pénzt. A számlaszámom 12345678-,,,,…. …aztán ha már egy jó ideje nincs bejegyzés, akkor nyilván megkaptam az adományokat és elhúztam, úgyhogy ne keressetek többet. Köszi.

Amennyiben a fenti ötlet nem nyeri el a tetszéseteket, akkor szóljatok hozzá. Nem tartom túl megerőltetőnek az Indapass oldalon készíteni egy usert, aminek segítségével utána commentet lehet írni.  Persze, senkinek sem szeretnék szemrehányást tenni, csak úgy megjegyeztem, hogy nem túl bonyolult. Aki szeret az ír legalább egy mondatot (nincs is jobb, mint a lelki zsarolás)!

Aki továbbküldi a blog címét legalább 15 ismerősének, az minden elküldött levél után kap Gyurcsány Ferenctől 0,4 Ft-ot (0,5 alatt lefelé kerekítünk, de ne felejtsd el, hogy ha 30 ismerősnek elküldöd, az már egy forint). Viszont ha nem küldöd tovább, és nem írsz ide semmit, annak beláthatatlan következményei lehetnek. Egy barátom elolvasta az egyik bejegyzést, nem írt hozzá semmit, és másnap elesett a bringával. :)

Szóval kommentre fel!

Igazából többször is elkezdtem gyerekkoromban naplót írni, de néhány napon belül meguntam, és most baromira örülök magamnak, hogy így kitartottam.

Úgyhogy boldog szülinapot Vetési Varjú!