Néha minden ember újrakezdő. Van, aki a nyelvtanfolyamon, mert a hosszú évek során már elfelejtette, amit korábban tanult. Merthogy ilyenek vagyunk, jönnek az új információk, törlődnek a régiek, kevés a hely. Van, aki párkapcsolatot kezd újra, mert még lát benne reményt, még él benne a szerelem. Van, aki elválik, és egyedül, vagy rögtön új társsal kezdi újra az életét. Van, aki új munkahelyre kerül, ahol a korábbi helyeken töltött hosszú évek után megint betanuló próbaidős. Vagy teljesen pályát változtat, mert megcsömörlött a régitől, másra vágyik. Olyan is akad sok, aki börtönbe kerül, és a kiszabaduláskor új reményekkel tér vissza a szabad életbe. Alkoholisták, és drogosok, akik leszoktak a káros szenvedélyekről, de a kísértés mindig ott lohol a sarkukban. Küzdenek ellene, és tenni akarnak. Olykor az emberi kapcsolatainkon javítunk, új alapokra helyezzük őket. Újrakezdjük, mindenkinek jár egy tiszta lap, saját magunknak is.

Minden vég valami újnak a kezdete. De néha... az élet kegyetlensége, vagy a sors furcsa fintora miatt a szándékunk kevés. 

Nincs már elég idő.

“Tavasz volt, de én a nyarat vártam;

a meleget, a patakok hűs vizét.

Nyár volt, de én az őszt vártam;

a színes leveleket, és a hűvös, száraz levegőt.

Ősz volt, de én a telet vártam;

a ropogós havat, és a karácsony örömét.

Eljött a tél, de én a tavaszt vártam,

a rügyfakadást, a nap melegét.

Gyermek voltam, de felnőtt akartam lenni;

szabad és önálló.

Húsz éves voltam, de harminc akartam lenni,

érett és sokat ismerő.

Középkorú voltam, de húszéves akartam lenni;

ifjú és szabadlelkű.

Nyugdíjas lettem, de középkorú akartam lenni;

tevékeny élettel.

Életem elmúlt, és sohasem kaptam meg, amit akartam.”

Ez egy hatnapos hét lesz, és én már most unom... Érzem, hogy feszült vagyok, és félek, hogy ha ingerült vagyok úgy beszélek az emberekkel, ahogy nem kellene... valamiféle nyers, újpesti, lakótelepi modorban, amit igyekszem elfojtani, de néha előtör, mint a gyerekkori emlékek az álmainkban:)

Feszült vagyok, mert néha azt érzem, hogy nem azt csinálom, amit szeretnék; nem azzal vagyok, akit szeretnék, olyan dolgokat hallgatok meg, amiket nem szeretnék, például pletykákat, amik egy szikrát sem érdekelnek; ilyenkor azt kívánom, a Föld egy másik felén legyek, mondjuk az Északi-sarkon egy jégkunyhóban, ahol csak 1-2 ember van, meg a jegesmedvék és esetleg rénszarvasok:)

Majd kiúszom holnap a feszültséget, aztán elmegyek szaunázni, hogy kiizzadjam a mérgelődést.

Hétvégén voltunk Kétbodonyban szilvafesztiválon (szilvaszombat), inkább a  szilvásgombócról szólt, mint a szilvapálinkáról! Szilvásgombócfőző verseny volt. Sok faluból voltak népviseletben idősek és fiatalok, táncoltak, énekeltek, és, söröztek! 

Az élet habos oldala:)

Beszélgettünk róla nemrégen, és sokan beszélgettek már róla, hogy létezik-e férfi női barátság. Nekem sok fiú barátom van, szóval azt kellene válaszolnom, hogy igen.

Igen. Kisebb-nagyobb bukkanókkal. Mert a férfi férfiből van, a nő nőből van, és előfordul, hogy egy magányos pillanatban, vagy buli közben elragadja valamelyik felet a hév:) Volt, hogy átléptük a barátság határait, kicsit, vagy nagyon. Olyan is volt, hogy csak átléphettük volna, de végül győzött a józanész. Volt, hogy a bepróbálkozásból csak egy hatalmas röhögés lett a végén…

A lényeg, hogy a barátság ezek után is megmaradt. Ezek szerint, a férfi-női barátsághoz csak kellően liberális gondolkodás kell? És jó humor.

És ha van párunk, akkor annak olyannak kell, hogy legyen, aki elviseli, hogy ellenkező nemű barátaink vannak. Mert nem mindenki tolerálja ezt, főleg, hogy mindenki tudja, botlások márpedig vannak. Vagy voltak. Bár ezzel nem kell dicsekedni, de akkor meg fuccs az őszinteségnek! Mert aki féltékeny, az egyből elképzeli, hogy most is ez van. De ha az ember igazán szerelmes, akkor úgysem lép félre (főleg nem a barátjával), az egyedüllét alatt meg mindenki azt csinál, amit akar.

Férfi-női barátság márpedig van. Mondom én, bár kissé bizonytalanul. De hátha valaki megerősít.

És azért is jó, mert ha egy fiú barátnak mesélek el valamit, akkor férfiszemmel, őszintén leugat a női hülyeségek miatt. :)

Ma jöttem haza a munkából, és néztem az embereket a metrón. Sanyarú fejjel üldögéltek, világfájdalommal az arcukon. Ezt utálom. Szemben velem egy fiatal lány, egy fekete pólóban, amin egy idióta rajzolt majom volt, és az volt ráírva: punky-monkey. Rettenetes volt. Aztán elkezdtem gondolkodni rajta, hogy miket utálok. Hát, van egy pár dolog.

Először is a kaja. Utálom a keményre főzött tojássárgáját, meg a májat. Olyan porhanyós az anyaguk. Aztán utálom az erőset. El nem tudom képzelni, mit élveznek mások abban, hogy valami szétmarja a szájukat.

Utálom, hogy az emberek folyton mások dolgával, és magánéletével foglalkoznak, és erről szívesen beszélgetnek. Engem aztán nem érdekel, hogy ki kivel mit csinál, hogy valaki homokos-e vagy nem, és a többi… Ha valaki magától elmeséli, meghallgatom, de nem nagyon szoktam rákérdezni ilyenekre. Mért nem olvasnak inkább könyvet, vagy nézik meg a Híradót.

Utálom a féltékenységet, szerintem az beteges dolog. Én sosem voltam féltékeny senkire. Mert úgy gondolom, hogy ha valakinek más kell, mert nem tetszem neki, vagy kiszeretett belőlem, akkor nyugodtan elmehet. A szeretetet nem lehet kierőszakolni. Persze, olyankor szomorú az ember, de ahogy Pierrot is megénekelte, minden elmúlik az idővel.

Utálom, ha a lányok visítoznak.

Utálom a horkolást, egyszerűen megőrülök tőle!

Utálom, ha egy fiúval először találkozom, és engem kérdez meg, hogy szerintem hová üljünk be meginni valamit.

Utálom az ostoba embereket, pedig tudom, hogy nem tehetnek róla, hogy buták. Az ostoba és rosszindulatú, vagy agresszív embereket meg aztán végképp.

Utálom, ha kóbor állatokat látok az utcán. Van nálunk egy fekete-fehér cica a ház előtt, és mindig annyira sajnálom, ha látom. Vittem is neki konzervet a kutyáméból. Utálom, ha emberek meggondolatlanul beszereznek állatokat aztán rosszul bánnak velük, vagy szélnek eresztik őket.

Utálom, hogy szegénység és éhezés van a világban. Ez egy kissé erőltetetten hangzik, de tényleg szoktam rajta gondolkodni. A világot irányító nagyhatalmak szemet hunynak afelett, hogy a XXI. században még vannak gyerekek, egészen picik, akik éhen, vagy szomjan halnak. Hogy fordulhat ez elő? Már az sem természetes, hogy valaki nem tud írni és olvasni. De hogy nincs áram, nincs fűtés, nincs élelem, nincs innivaló, kicsi gyerekeknek? Ez rémes. Illetve, a rémes az, hogy semmit nem tesznek ellene, csak látszat jótékonykodással elterelik az emberek figyelmét.

Utálom, hogy az emberek kiirtják az erdőket, nem foglalkoznak a globális felmelegedéssel, és elpusztítják az élővilágot.

Utálom, hogy ennyi mindent utálok!:)

De azért sok mindent szeretek is. Majd következőre leírom azt. De ma utálom napom van és kész!

:)

Úgy döntöttem, hogy egészségesebb életet fogok élni. Gondolkodtam, hogy mit kéne ehhez tennem, és a következőkre jutottam:

1. Kevesebb cigaretta. Ha azt mondanám, hogy leszokom, az most úgyis hazugság lenne, nem álltatom magam. De csökkenteni kéne picit.

2. Több folyadék. Néha elfelejtek napközben eleget inni, pedig legalább 1,5-2 litert kéne, azt mondják.

3. Sok zöldség, gyümölcs. Ez már most is teljesül.

4. Sport. Vettem uszodabérletet, úgyhogy mostantól rendszeresen megyek, heti kétszer. Plusz a napi három kutyasétáltatás:)

5. Kevesebb energiaital, vagy kávé. Ez inkább a munkahelyen töltött időre vonatkozik, bár így sem iszom vészesen sokat, de lehetne kevesebbet is! Csak a baj, hogy annyira alacsony a vérnyomásom, hogy ennek a következményeiért nem vállalok felelősséget.

6. Szex. Erre nincs konkrét tervem, de volt már, aki felajánlotta a segítségét az ügyben:)

7. Többet kirándulni, fotózni, meg olyanokat csinálni, amit szeretek (lsd. 6-os pont:)). Ehhez viszont sajna nincs társam, és egyedül nem indulok neki még a környező domboknak sem. De azért jól hangzik. Na mindegy.

8. Kevesebb közhely. 

Kb. ennyi jutott eszembe hirtelen, de ezt sem könnyű megvalósítani. Ha valakinek van még ötlete, szóljon! :)

Mostanában nem nagyon írogattam... nem volt kedvem, lehet, hogy nyáriszünetet tartok. Meg nem is történt semmi. Csak megcsípett egy darázs. Évek óta rettegtem már ettől, és most megcsípett, a szemét:) És eléggé fájt, de korántsem olyan vészes, mint a gyerekkori emlékképeimben volt.

Meg találkoztam a régi szerelmemmel. Véletlenül, az utcán, és elszívtunk egy cigit, meg beszélgettünk pár percet. Mindig olyan furán érzem magamat, ha látom. Mert annyira nagy szerelem volt, lefogytam, gombóc a gyomromban, teljesen kész voltam, meg ő is. Szenvedélyesek voltunk. De mégsem működött (ahogy az szokott lenni...). És én léptem. Merthogy majd találok jobbat. De mi az hogy jobb? Jobban megbecsül, intelligensebb, ambíciózusabb, stb... Ezeket már mind meg is találtam volna emberekben, csak az a baj, hogy egyik sem szeretett ÚGY. Nem volt tűz a szemükben. És már nem tudom, hogy valaha lesz-e még ilyen, de azért remélem, hogy igen. Mert azóta csak vegetálok, akinek én kellek az nekem nem kellett, aki nekem kellett volna annak én nem kellek... Valahogy nem találom az összhangot. És ilyenkor felmerül bennem a kérdés, talán mégis azzal kellett, volna maradni, aki szeretett, mert legalább szeretett. Aztán mégis rájövök, hogy ez hülyeség, és csak az idő szépíti meg a dolgokat. Lesz jobb, és kész:)

Van erről egy szám, igazán nosztalgiázós hangulatomban vagyok ma:)

Mert egy jó asszony mindent megbocsát...:) Ez mekkora szám, pedig nem vagyok Jimmy rajongó!

"Együtt álmodtunk, sokáig.

 Együtt álmodni valakivel, több mint barátság.

 Ez az igazi lelki társ biztos jele: egymás álmaiban kóboroltunk, ahol minden kép, érzés és hangulat ismerős volt, olyannyira, hogy nem tudtuk már, én járok-e az ő álmában, vagy ő az enyémben."

Müller Péter: Részeg józanok

"Szerelmetes szomorúság

Foszlott felhőjű leple hull ránk

Szorongatón és gyászosan

S ha kétfelé szakaszt a Föld

Bennünket: mégis összebujnánk.

Ekkor nincs senki -: mink vagyunk,

Két-eggyek és egymásra leltek,

Két búsítottak, búsitók,

Két tapadó, két üldözött,

Két legéhesebb, árva gyermek."

Ady Endre

Belváros, ingyenes koncert a Szent István parkban. A környezetből adódóan vegyes a közönség, fiatalok, középkorúak, idősek, és családosok kisgyerekekkel együtt hallgatják a zenét. A kisgyerekek a színpad előtt ugrabugrálnak. Fiú és lány mögöttük, a lány nézi a gyerekeket egy darabig, majd megszólal:

- Milyen szépek ezek a gyerekek, nem? 

Fiú: - én éppen azt akartam mondani, nézd, milyen összehangoltan játszik a hegedűs és a gitáros.

Majd fél perc csönd, és a fiú nyugtázza a beszélgetést:

- Hát igen. Ki vannak osztva a szerepek.

Sokszor nem értem meg az embereket... Hogy bizonyos helyzetekben mennyire hülyén tudnak viselkedni. És mert a rossz tulajdonságaim közé tartozik, hogy rögtön ítéletet mondok mások feje felett, egyből nyugtázom, hogy ez azért van, mert ostobák (boldogok a lelki szegények). Vagy épp okosak, csak az érzelmi intelligenciájuk nincs a toppon, vagy belső bizonytalanságukat takarják azzal, hogy mindenkinél nagyobb a szájuk.

Jobb körülmények közül rosszabba kerülni senkinek sem jó, de azért nem kötelező a középpontba kerülve látványosan zokogni, és fennhangon üvölteni egész nap, hogy minden milyen szar. Van, aki csapkodja a dolgokat, ha nem nyer meg egy versenyt, vagy nem úgy történnek a dolgok, ahogy szeretné.  Van, aki mindenkinek beszól, aztán, ha véletlenül visszaszólnak neki, könnybe lábadt szemekkel elszalad. Van, aki húszévesnek akar tűnni negyven évesen, és olyan, aki ötvennek harmincévesen… Aki akkor is csúnyának látja magát, ha szép, és van, aki szépnek látja magát, pedig... ehh:))

Elég nehéz meghatározni, mi tartozik a „normális” kategóriába. Ehhez kapcsolódik a Paulo Coelho könyvből idézett pár sor is.

Vannak, akik saját magukon kívül senkit nem vesznek figyelembe, és elfelejtik, hogy körülöttük vannak még emberek… pedig alkalmazkodni, az fontos.

Mert vegyülnek a különböző emberek…:) Barátok innen és barátok onnan, munkatársak és barátok, rokonok és barátok, bla bla… Aztán egyszer csak, egymásnak nem szimpatikus emberek, vagy szimpatikus, de annyira mégsem, vagy már ittunk és mindegy alapon ok nélkül elkezdenek kötekedni egymással. Az ember csak azon veszi észre magát, hogy kellemetlen a légkör, és apró szurkálódások hangzanak el… Van valami törvény arra, hogy ha több ismeretlen fiú kerül egy társaságba, akkor valamelyiknek meg kell szerezni a domináns szerepet, bebizonyítani, hogy a többi gyengébb és lehetőség szerint hülyének nézni a másikat, villogtatni az értelmi képességeit, és hogy mennyire tehetséges a csajozásban? Ezek olyan dolgok, amit szerintem egy nő nemigen ért meg... aztán ha megkérdem, most mért piszkálódtok, hímneműek: nem piszkálódunk, nincs is semmi. Egészséges adok-kapok?! Hajj, de jó nőnek lenni…:)

Bár a nők is ugyanígy kiakasztanak. Mert ugye, aki szebb, mint ők, azt alapból utálják. Egyből nyugtázzák, hogy beképzelt majom, akivel beszélgetni sem lehet, és tiszta gáz. Miközben az egyetlen gáz az, hogy nem bírják elviselni, ha valaki szebb náluk. Inkább a kiközösítés, akkor nem kell szembesülni ezzel, és szidhatják a másikat, mintha igazuk lenne, anélkül, hogy egyáltalán kíváncsiak lennének rá, valójában milyen belül. Hajj, azért nőnek sem egyszerű lenni!:) -ui. ezt visszaszívtam, talán mégsem volt igazam:)

Na, ennyit nőkről, férfiakról, és dolgokról, amik engem idegesítenek bennük. A közös vonás az, hogy az emberi hülyeség határtalan!

Igazán kezdődhetne már a Grace Klinika új évada, mert elvonási tüneteim lesznek.:) Ez volt az egyetlen műsor, amit rendszeresen néztem...

The storm is coming but i don't mind.
People are dying, i close my blinds.

All that i know is i'm breathing now.

I want to change the world...instead i sleep.
I want to believe in more than you and me.

But all that i know is i'm breathing.
All i can do is keep breathing.
All we can do is keep breathing now.

All that i know is i'm breathing.
All i can do is keep breathing.
All we can do is keep breathing now.

All we can do is keep breathing
All we can do is keep breathing
All we can do is keep breathing
All we can do is keep breathing.
All we can do is keep breathing now.

Sok lett a változás hirtelen... az ember nehezen viseli. Már aki. De én például, az állandóságot szeretem. És a régi ismerősöket, barátokat. Lementem most a kisboltba egy üdítőért, és összefutottam az egyik régi szomszédunkkal, egy apám korabeli férfi. Vettünk egy sört, és beszélgettünk egy fél órát a padon. Olyan öregesen:) Mint amikor az ember olyan boltba megy, ahol ismerik, vagy fodrászhoz, és megáll kicsit cseverészni. Valahogy így bonjour, bonjour... elnézést a gyermeteg példáért, de szerintem, ez szép:) És mennyi Gaston rohangászik mostanában:)

Bár én furcsa vagyok, vagy mi:) Mert szeretni kéne a változást, Rádió1-et hallgatni, és az interneten keresni átmeneti szexpartnert, ha épp nincs más.  De szerintem nem vagyok az, csak a valódi értékeket próbálom keresni, képviselni...? Mondjuk relatív, hogy kinek mi az. De mostanság elég nehéz, mert úgy tűnik, kihalnak. Olvastam egy újságban:

"Az Amerikai Plasztikai Sebészek Szövetségének adatai alapján 2006-ban 244 124 esztétikai beavatkozást végeztek el 13 és 19 év közötti fiatalokon, ezek közül mintegy 9000 mellnagyobbítás, 47 000 pedig orrplasztika volt. Ezeken kívül a legnépszerűbb a végleges szőrtelenítés, a fülműtét, és a bőrcsiszolás (mikrodermabrázió) volt."

Áááááááááá....

Nu, de mindegy is:)

Most ezt ajánlom:

http://papyboy.files.wordpress.com/2006/11/szaz-ev-magany.pdf

"Ursula szorgalma nem maradt el a férjéé mögött. Az apró termetű, mozgékony, szigorú és kötélidegzetű asszony, akit egész életében senki se hallott énekelni, hajnaltól késő estig mindenütt ott volt halkan suhogó alsószoknyáival. Keze nyomán a döngölt földpadló, a meszeletlen vályogfalak, a saját kezűleg ácsolt rusztikus bútorok mindig tiszták voltak, s az öreg ládákból, ahol a ruhákat tartották, enyhe bazsalikomillat áradt.

José Arcadio Buendía, aki olyan vállalkozó szellem volt, amilyen sohasem akadt a faluban, úgy szabta meg a házak helyét, hogy mindenkinek egyformán kellett fáradoznia, ha vízért ment a folyóra, és olyan ügyesen jelölte ki az utcákat, hogy a hőség órájában egyik házra sem tűzött jobban a nap, mint a másikra. Macondo néhány év alatt rendezett és dolgos falu lett, olyan, amilyet háromszáz lakosa még sohasem látott. Csakugyan boldog falu volt, ahol senki sem múlt harmincéves, és még senki sem halt meg.

José Arcadio Buendía már a falu alapításakor csapdákat és kalitkákat keszített. Rövid idő alatt rigókkal, kanárikkal, gyurgyalagokkal és vörösbegyekkel árasztotta el nemcsak a saját, hanem a falu valamennyi házát. A rengeteg és sokféle madár füttykoncertje oly süketítő volt, hogy Ursula méhviasszal tömte be a fülét, hogy a valóság iránti érzéke meg ne zavarodjon. Amikor Melchiades törzse fejfájás elleni üveggolyókat árulva első ízben felbukkant, mindenki csodálta, hogyan találhattak rá a mocsár mélyén szunnyadó falura: a cigányok akkor bevallották, hogy a madárcsicsergés vezette oda őket.

A közügyek ápolásának szelleme hamarosan elenyészett; elűzte a mágnesláz, az asztronómiai kutatás, az anyag átváltoztatásának álma és az a vágy, amely a világ csodáinak megismerésére sarkallta José Arcadio Buendíát. Tetterős, tiszta emberből lompos öltőzetű csavargó lett, s úgy elvadult a szakálla, hogy Ursula csak konyhakéssel tudta nagy nehezen megnyesni. Akadtak olyanok is, akik valami különös varázslat áldozatának tartották. De még azok is, akik biztosra vették, hogy megbolondult, faképnél hagytak munkát és családot, és hozzászegődtek, amikor csákánnyal és baltával a vállán mindenkit felszólított: vágjanak utat közös erővel, hogy Macondo népe megismerhesse a nagy találmányokat. José Arcadio Buendía egyáltalán nem ismerte a vidék földrajzát. Annyit tudott, hogy kelet felé áthatolhatatlan sierra van, s annak túlsó oldalán Riohacha ősi városa, ahol hajdani korokban – nagyapja, az első Aureliano Buendía elbeszélése szerint – Sir Francis Drake ágyúval vadászott a kajmánokra, aztán befoltoztatta és szalmával tömette ki őket, ajándékul Erzsébet királynőnek. Amikor José Arcadio Buendía még fiatalember volt, társaival együtt elhatározta, hogy elvándorol a tengerhez. Ekkor történt, hogy asszonyokkal, gyerekekkel, állatokkal és mindenféle cókmókkal átkeltek a sierrán, de huszonhat hónap múlva elálltak a vállalkozástól, s hogy a megtett úton ne kelljen visszamenni, megalapították Macondót. Ez az út tehát most már nem érdekelte, mivel csak a múltba térhetett volna vissza rajta. Délen a láp terült el örök növénytakarója alatt, s azon túl a nagy mocsárvilág, amelynek a cigányok állítása szerint nem volt határa. A nagy mocsár nyugaton végtelen víztükörbe veszett, amelyben sima bőrű cetfélék úszkáltak; női fejük és felsőtestük volt, s hatalmas emlőik igézete sok hajóst elveszejtett. A cigányok hat hónapig hajóztak ott, míg elérték a szilárd földszegélyt, ahol a postaöszvérek jártak. José Arcadio Buendía számításai szerint a civilizációhoz egyedül észak felé lehetett eljutni. Ugyanazokat a férfiakat, akik Macondo alapításakor a társai voltak, most favágó szerszámokkal és vadászfegyverekkel látta el, irányjelző műszereit és térképeit hátizsákba tette, és nekivágott a vakmerő kalandnak.

Az első napokban nem ütköztek komolyabb akadályba. A köves folyóparton addig a helyig ereszkedtek le, ahol évekkel azelőtt a páncélra akadtak, s ott egy vadnarancsfáktól szegélyezett ösvényen az erdőbe hatoltak. Az első hét végén elejtettek és megsütöttek egy szarvast, de csak a felét ették meg: a többit besózták az elkövetkező napokra. E bölcs előrelátás arra szolgált, hogy ne mindig arapapagájt kelljen enniük, mert kék húsának fanyar pézsma íze volt. Azután több mint tíz napon át nem látták a napot. A talaj olyan puha és nedves lett, mint a tűzhányók hamuja, a növényzet egyre alattomosabb, mind távolabbról hallatszott a madarak rikoltozása és a majmok veszekedése, s a világ végérvényesen szomorú lett. Az expedíció tagjaiban réges-régi emlékeket támasztott fel ez a nedvesség, ez a csönd, az eredendő bűn előtti paradicsom, ahol a csizmák füstölgő olajtócsákba süppedtek, a kések pedig vérző liliomokat és aranyló szalamandrákat szeltek ketté. Egy héten át botorkáltak, hangos szót alig ejtve, mint az alvajárók, e bús rengetegben, világító rovarok seregeinek halovány fényében, fojtó vérszagtól elnehezült tüdővel. Visszaút nem volt, mert az ösvény, amit az erdőben lépésről lépésre vágtak, hamarosan bezárult mögöttük, az új növényzet szinte a szemük láttára burjánzott el.

– Nem baj – mondta José Arcadio Buendía. – Az a fontos, hogy ne veszítsük el az irányt. – Konokul az iránytűhöz igazodva vezette tovább embereit a láthatatlan észak felé, míg végre kijutottak az elvarázsolt vidékről. Sűrű, csillagtalan éjszaka volt, de a sötétséget új, tiszta levegő itatta át. A hosszú átkeléstől kimerülten felakasztották a függőágyakat, és két hét óta először mély álomba merültek. Mikor fölébredtek, a nap már magasan járt, a bámulattól mozdulni se tudtak. Előttük páfrányok és pálmafák között, a néma reggeli fényben fehéren és porlepetten egy hatalmas spanyol gálya állt. Enyhén az oldalára dőlt, ép árbocairól az orchideáktól tarkálló kötelek közt rongyos vitorlafoszlányok lógtak. A megkövesedett halakkal és lágy mohával sűrűn beborított hajótest szilárdan befúródott a köves talajba. Az egész építmény mintha külön térben állt volna a magány és a feledés birodalmában, ahol a pusztító idő és a madarak nem háboríthatták. Az expedíció tagjai néma buzgalommal kutatták át a belsejét, de csak sűrű virágerdőt találtak benne. A tenger közelségét jelző gálya felbukkanása kedvét szegte José Arcadio Buendíának. Csúfondáros sorsának tréfáját látta abban, hogy amikor gyötrődve és kínlódva kereste a tengert, nem talált rá, s most anélkül, hogy kereste volna, elháríthatatlan akadályként ott találta az útjában. Amikor hosszú évekkel később Aureliano Buendía ezredes is áthaladt e vidéken, már rendszeres posta járt arra, s csak az elszenesedett bordázat maradt meg a hajóból egy pipacsmező közepén. Ekkor győződött meg róla, hogy a történet nem apja képzeletének szüleménye volt, és feltette magában a kérdést: vajon hogyan hatolhatott be a gálya a szárazföld e távoli pontjára? De José Arcadio Buendíát ez nem nyugtalanította, amidőn további négynapos gyaloglás után, a gályától tizenkét kilométerre, a tengerhez érkezett. Álmai véget értek e hamuszínű, tajtékos és piszkos tenger partján, melyért nem volt érdemes a kaland veszélyeit és áldozatait vállalni. – A súly essen belé! – kiáltotta. – Macondót mindenütt víz veszi körül. Az az elképzelése, hogy Macondo félszigeten áll, hosszú időn át tartotta magát, az önkényes térkép alapján, amelyet José Arcadio Buendía a felfedező útról visszatérve rajzolt. Haragosan húzta meg a térkép vonalait, rosszindulatúan eltúlozva a közlekedés nehézségeit, mintegy önnön büntetéséül, amiért oly esztelenül választotta meg a helyet. – Soha sehová nem jutunk el – panaszolta Ursulának. – Itt kell megrohadnunk élve, a tudomány jótéteményei nélkül.

Ez a bizonyosság, amin hónapokig rágódott a laboratórium kis kamrájában, megérlelte benne a tervet, hogy Macondót kedvezőbb környékre telepíti át. De Ursula ezúttal elébe vágott lázas tervezgetéseinek. Titokban törhetetlen hangyaszorgalommal lázítgatta a falu asszonyait a férfiak hóbortja ellen, akik már hozzá is kezdtek a költözködés előkészületeihez. José Arcadio Buendía nem is tudta, hogy a tervei pontosan mikor és milyen ellenséges erők következtében vesztek bele az ürügyek, váratlan akadályok és kifogások sűrű szövevényébe, míg végül puszta illúzió lett belőlük. Ursula ártatlan arccal figyelte, és még egy kis szánalmat is érzett iránta, amikor egy reggelen az eldugott kamrában találta; férje éppen a költözködési ábrándjairól dünnyögött, és eredeti ládáikba csomagolta a laboratóriumi eszközöket. Ursula hagyta, hadd fejezze be. Hagyta, hogy leszögezze a ládákat, és egy festékbe mártott izsóppal sorban ráírja a kezdőbetűit; egyetlen szemrehányás nélkül nézte, de már annak tudatában, hogy a férje is tudja (mert süket monológjaiban beszélt róla), hogy a falu férfiai nem fogják követni. Csak amikor férje már a kamra ajtaját kezdte szétszedni, Ursula akkor bátorkodott megkérdezni, hogy miért, s ezt a keserű választ kapta: – Mivel senki sem akar innét elmenni, egyedül megyünk. – Ursula nem vesztette el a hidegvérét.

– Nem megyünk el – mondta. – Itt maradunk, mert itt született a gyermekünk.

– De nincs még halottunk – mondta a férje. – Az ember addig nem tartozik sehová, amíg nincs a földben halottja.

Ursula szelíd eltökéltséggel válaszolt:

– Ha meg kell halnom, hogy itt maradjatok, hát meghalok."

Kötelezővé tenném egy két bunkó számára... -Úgy látom, szereti a nőket. -Mindennél jobban... aztán talán, a második helyen, a Ferrari áll.:)

Részletek Nancy Friday Titkos kertem című, nők erotikus fantáziáiból összeállított gyűjteményéből

Irene: A legújabb és legszokatlanabb fantáziám, hogy egyszerre vagyok nő és férfi, és magammal folytatok szexuális kapcsolatot. Elképzelem, hogy képes vagyok magamnak előidézni azt a kielégülést, amire mindig is vágytam. Nehezen kidolgozható fantázia, de azt hiszem, akár működhet is.

Theda: Az első szexuális fantáziámat egy tanár nagyon kerek hátsójának nézegetése okozta. Nem lehettem több, mint hét vagy nyolc éves. Nagyon rövid kabátot viselt, kövér volt, és a feneke megtöltötte a nadrágját, világosan körvonalazva a félgömböket. Emlékszem, egyértelműen erotikus érzésem támadt még abban az életkorban is, és kifogást kerestem, hogy hamarább lefekhessek, megteremtve az intim magányt ahhoz, hogy tovább foglalkozhassak ezzel az ihletforrással.

Lindsay: A férfiak iránt érzett csodálatom és az egész szex-ötlet akkor kezdődött, amikor körülbelül tíz éves voltam. Soha nem láttam péniszt, ameddig egy napon nem találkoztam egy pisilő férfival a házunk melletti erdőben. Teljesen elkápráztatott a pénisze, de észrevette, hogy figyelem, és eltűntette. Attól fogva minden szabad percemben az erdőben ólálkodtam, hátha látok egy másikat. Órákat töltöttem azzal, hogy elképzeljem, pontosan hogy nézett ki, és a megfelelő jelzőket kerestem egy péniszre – büszke, domináns, lüktető. Az a sok óra, amit az erdőben töltöttem, újabb esélyre várva – csoda, hogy soha nem erőszakoltak vagy gyilkoltak meg.

Mary Jane: Kevéssel azelőtt, hogy férjhez mentem volna, fantáziálni kezdtem a meztelen férfiszobrokról, amiket láttam. Egyesek teste annyira szép volt, hogy nem tudtam megállni, hogy elképzeljem, milyen volna szeretkezni velük. A kedvencem Hermész, a görög isten egy szobra volt. Különösen kicsi, finomnak kinéző pénisze ragadott meg. Taszítanak a nagy vagy undorító kinézetű péniszek, bár a férjemén kívül eddig csak festményen vagy szobron láttam ilyesmit. Még ma is fantáziálok időnként arról a Hermész-szoborról, egyféle férfi-szépségideállá vált számomra (főleg, miután a nászéjszakámon felfedeztem, hogy a férjem pénisze is olyan kicsi, mint a szoboré).

Jocelyn: Elváltam, de van egy szeretőm, és szeretkezés közben legtöbbször egy nagy kutya vagy ló péniszét képzelem oda, amint belém hatol, vagy egy ebet, amelyik engem nyalogat, és egész vadul üzekedő kutyafalkát. Ez valóban felizgat. A szeretőm tud róla, és szeret beszélni róla, de ő sem érti. Miközben szeretkezünk, néha megkérdezi: Szeretnéd, ha egy nagy német juhász lennék, vagy ez egy mén pénisze lenne a lábaid között?

Lily: Sosem volt viszonyom az exfőnökömmel, de nagyon vonzó férfi volt, és bajuszt viselt. Időnként azon kaptam magam, hogy bámulom őt és azon gondolkodom, vajon milyen lenne, ha simogatná és csókolgatná a melleimet, miközben a bajusza hozzádörzsölődne a mellbimbóimhoz. Úgy képzeltem, nagyon erotikus érzés volna, ha szopogatná a mellbimbóimat, közben pedig a bajusza hozzáérne a bőrömhöz.

Clarissa: Amikor a férjem elkezd szeretkezni velem, még csak megérint és csókolgat, eszembe jut egy képzeletbeli kép: egy afrikai termékenységi ábrázolás vagy szobor vagyok, hosszú, hegyes, groteszk módon eltúlzott méretű mellekkel, és a férjem helyett férfi megfelelőmmel szeretkezem, egy aránytalanul nagy péniszű termékenységi figurával.

Nancy Friday először a hetvenes években jelentette meg nők erotikus fantáziáiból összeállított, Titkos kertem – My secret garden című kötetét (magyarul a kilencvenes évek elején, Szexuális ábrándok címmel jelent meg). A könyv a maga idejében forradalminak számított, a feminista irodalom egyik alapkövének tekintették. A szerző célja az volt, hogy ráébressze a világot: a nőknek is vannak és lehetnek szexuális fantáziáik, és ebben semmi szégyellnivaló nincs.

http://valakimas.transindex.ro/index.php     -  érdekes ez a weboldal:)

Na, kialudtam, már minden ok:)

Pfujj, de cefet szar kedvem van... Nem szeretek panaszkodni, de most tényleg, totál letargia. Az idegen szavak szótára szerint letargia=nagyfokú szomorúság, levertség, kiábrándultság, amit a személy cselekvésre képtelen állapota kísér.

Lehet, csak sok volt mostanában minden. Ilyenkor iyeneket hallgatok. Magamat is elültetem...

 Sose leszek már olyan, mintha nem lett volna soha semmi. Viszont egyre bölcsebb leszek:-)

Na, a másik, amiről akartam írni. Egy másik idézet. Megvettem a Paulo Coelho új könyvét. Antikváriumban, pedig csak most hirdetik, 2009 májusában jelent meg. Így 1000 Ft-tal olcsóbb volt, ez volt a mai nap biznisze!

Ebben van egy lista. A normális életről. Most bepötyögöm ide, remélem, nem sértem vele a szerzői jogokat:)

„Nemrégiben összeállított egy listát a normális életről, és elsősorban annak alapján, amit az emberek csinálnak, nem pedig annak alapján, amit a kérdéseire válaszolnak.

Javits körülnéz. Lát egy férfit sötét napszemüvegben, aki gyümölcslevet iszik, nagyon másnak látszik, mint a többi vendég, és úgy bámulja a tengert, mint aki messze jár innen. Jóképű, ősz hajú, jól öltözött. Az elsők között érkezett, és bár bizonyára tudja, hogy ki ő, mégsem próbálja megkörnyékezni. Ráadásul van bátorsága egyedül lenni! Cannes-ban a magány a kiátkozással egyenértékű, és azt jelenti, hogy senkit sem érdekelsz, nem vagy fontos ember, és nincsenek kapcsolataid.

Irigyli ezt a férfit. Egészen biztosan nem volna helye a „normális dolgok listáján”, amit mindig a zsebében hord. Függetlennek és szabadnak látszik, ő pedig nagyon szívesen beszélgetne vele, de túl fáradt hozzá.

Odafordul az egyik „barátjához”:

- Milyen az, ha valaki normális?

- Netán lelkiismereti problémáid vannak? Úgy érzed, tettél valamit, amit nem kellett volna?

Javits rossz kérdést tett föl rossz személynek. Ez az ember most nyilván azt hiszi, hogy megbánta a tetteit, és új életet akar kezdeni. Szó sincs róla. S ha valóban megbánná a tetteit, akkor sem mehetne már vissza oda, ahonnan elindult: jól ismeri a játékszabályokat.

- Azt kérdezem, milyen az, ha valaki normális.

Erre az egyik „társa” meghökken, a másik pedig továbbra is éberen figyeli a terepet.

- Ha úgy élsz, mint azok az emberek, akikben semmi ambíció nincs – válaszolja végül.

Javits előveszi a zsebéből a listát, és kiteszi az asztalra.

- Ez mindig nálam van. És mindig kiegészítem valamivel.

A „barátja” közli, hogy most nem tudja megnézni, mert a történésekre kell figyelnie. A másik viszont, aki nyugodtabb és határozottabb, fölolvassa:

A NORMÁLIS DOLGOK LISTÁJA

1. Minden normális, ami elfeledteti velünk, hogy kik vagyunk és mit akarunk, és ennek eredményeképpen képesek vagyunk dolgozni és pénzt keresni.

2. Szabályokat alkotni egy háborúra (genfi egyezmény).

3. Éveket tölteni az egyetemen, hogy aztán ne találjunk állást.

4. Reggel kilenctől délután ötig végezni egy munkát, amelyben egyáltalán nem leljük örömünket, míg végül harminc év múlva sikerül nyugdíjba vonulnunk.

5. Nyugdíjba vonulni, ráébredni, hogy már nincs energiánk élvezni az életet, és pár év múlva belehalni az unalomba.

6. Botoxot használni.

7. Megérteni, hogy a hatalom sokkal fontosabb, mint a pénz, és a pénz sokkal fontosabb, mint a boldogság.

8. Kinevetni azt, aki pénz helyett a boldogságot keresi, és azt mondani rá, hogy „hiányzik belőle az ambíció.”

9. Összehasonlítani a különböző autókat, házakat, ruhákat, és ezeket az összehasonlításokat tekinteni az élet értelmének ahelyett, hogy valóban utánajárnánk, mi az.

10. Nem beszélni idegenekkel. Szidni a szomszédokat.

11. Mindig azt gondolni, hogy a szülőknek van igazuk.

12. Megházasodni, gyerekeket nevelni, együtt maradni, akkor is, ha már rég véget ért a szerelem, abban a hiszemben, hogy a gyereknek ez az érdeke (és közben azt gondolni, hogy nem vesz észre semmit az állandó veszekedésekből).

13. Kritizálni mindenkit, aki megpróbál más lenni.

14. Az ágyunk mellé tett idegesítő ébresztőórára kelni.

15. Elhinni mindent, ami nyomtatásban megjelenik.

16. A nyakunkra kötve hordani egy darab színes szövetet, amelynek az égvilágon semmi értelme nincs, azon kívül, hogy a hangzatos „nyakkendő” névre hallgat.

17. Soha nem egyenesen tenni föl kérdéseket, még akkor sem, ha a másik ember nagyon jól tudja, mire akarunk kilyukadni.

18. Akkor is mosolyogni, ha legszívesebben zokognánk.

19. Azt gondolni, hogy a művészet egész vagyont megér – vagy éppen ellenkezőleg: azt, hogy nem ér semmit.

20. Alábecsülni azt, amit nem volt nehéz megszerezni, hiszen nem kellett érte a „szükséges áldozatot”, vagyis nyilvánvalóan nem felel meg az elvárásainknak.

21. Követni a divatot, még akkor is, ha nevetséges és kényelmetlen.

22. Meggyőződéssel hinni, hogy minden híres ember tele van pénzzel.

23. Rengeteg pénzt áldozni a külső szépségre, és vajmi keveset foglalkozni a belső szépséggel.

24. Minden lehetséges eszközt bevetni annak érdekében, hogy megmutassuk: bár normális emberek vagyunk, magasan a többiek fölött állunk.

25. A tömegközlekedési eszközökön soha nem nézni a szemben ülő szemébe, nehogy azt higgye, hogy el akarjuk csábítani.

26. Ha belépünk a liftbe, végig az ajtó felé fordulva állni, és úgy tenni, mintha rajtunk kívül senki nem lenne ott, még akkor is, ha moccanni sem bírunk a zsúfoltságtól.

27. Soha nem nevetni hangosan egy étteremben, bármilyen jó is a sztori.

28. Az északi féltekén mindig az évszaknak megfelelő ruhát viselni; tavasszal rövid ujjú pólót (bármilyen hideg is van), télen pedig gyapjúkabátot (bármilyen meleg van is).

29. A déli féltekén teleszórni a karácsonyfát vattapamacsokkal, akkor is, ha Krisztus születésének semmi köze nincs a télhez.

30. Az idő előrehaladtával egyre bölcsebbnek képzelni magunkat, akkor is, ha még annyi tapasztalatunk sincs, hogy tisztában legyünk vele, mit csinálunk rosszul.

31. Elmenni egy jótékonysági estre, és elégedetten nyugtázni, hogy ezzel mindent megtettünk a világban uralkodó társadalmi egyenlőtlenség kiküszöböléséért.

32. Naponta háromszor enni, akkor is, ha nem vagyunk éhesek.

33. Elhinni, hogy a többiek mindig jobbak mindenben: szebbek, ügyesebbek, gazdagabbak, okosabbak. Nagyon kockázatos átlépni a korlátainkat, jobb, ha nem is csinálunk semmit.

34. Úgy használni az autót, mint valami legyőzhetetlen fegyvert.

35. Szidni a közlekedést.

36. Azt gondolni, hogy a gyerekeink azért követnek el hibákat, mert rossz társaságba keveredtek.

37. Hozzámenni a legelső emberhez, aki jobb társadalmi helyzetet kínál. A szerelem várhat.

38. Mindig azt mondani: „én megpróbáltam”, akkor is, ha semmit nem próbáltunk meg.

39. Lemondani arról, hogy megéljük a világ legérdekesebb dolgait, amikor már nincs erőnk az ilyesmihez.

40. Mindennap egy jó adag tévé, hogy ne legyünk depressziósak.

41. Hinni, hogy amit egyszer már megszereztünk, az a miénk marad.

42. Azt gondolni, hogy a nőket nem érdekli a foci, a férfiakat pedig nem érdekli a lakberendezés és a főzés.

43. A kormányt hibáztatni mindenért, ami rossz.

44. Meggyőződve lenni arról, hogy ha valaki jó, illedelmes és tisztelettudó, arról a többiek azt gondolják, hogy gyenge, sebezhető, és könnyen manipulálható.

45. Ugyanígy meggyőződve lenni arról is, hogy az agresszivitás és az udvariatlanság annak a jele, hogy az illető ember hatalommal bír.

46. Félni a fibroszkópiától (férfiak) és a szüléstől (nők).”

Nyavalygok itt, hogy nincs kedvem írogatni… inkább leírok mindent. Gyorsan kerestem is hozzá egy idézetet:

Tűzd ki célodul, hogy mindennap csinálsz valamit, amihez nincs kedved. Aranyszabály ez, ha meg akarod tanulni, miként teljesítheted fájdalommentesen a kötelességed.

Mark Twain

Csak most nem tudom, hogy emiatt írok, vagy valójában megjött a kedvem, és megerősítésként idéztem fel ezt a pár sort? Végül is mindegy…

Kezdjük az elején. Hétvégén voltam apámnál a nővéremmel együtt. Vittünk nekik pár dolgot (liszt, cukor, mosópor, meg ilyen nehezebb, hasznos holmik), hogy ezeket egy darabig ne kelljen cipekedniük a boltból, mert mindketten betegek. Örültek neki, jól éreztük magunkat, vasárnap ebéd után jöttünk haza. Voltunk Hollókőn (ide is tettem egy képet, szóval, valójában nem varjú, hanem hollóJ), sétáltunk egyet, nagyon szép hely, tele múzeumokkal meg tájházakkal.

Nógrád megyében laknak egy 600 fős kis faluban, ami egy völgyben található, nagyon szép környék. Ahogy falun lenni szokás, a szomszédok, még meg sem álltunk az autóval az utcában, de már szaladtak ki megnézni, hogy kik vagyunk, és hogy nézünk ki. Szemközti házban egy mesemondó néni lakik (mindenféle díjakat is kapott), ő is egyből kitotyogott. Aztán megjelentek egyesével a szomszédok, és volt, akihez nekünk kellett átmenni egy pohár borra. Mindenki kíváncsi volt az idegenekre! Nyitottak és nagyon ízesen, palóc nyelvjárással beszélnek. Először azért nagyon oda kellett figyelni, hogy értsem, miről mesél például az idős néni! De nagyon jó hallgatni. Furcsálltam is, mikor mondta az egyikük, hogy amikor kórházban járt, nem mert megszólalni, mert szégyellte a tájszólását. Például nem azt mondják, asztallal, hanem asztalval; nem megütötte, hanem megütte; nem evett, hanem ett. És hát, sajnos legtöbb embernek ez a Győzike show-ból ismerős, Á betű helyett O és A keverékét használják, az Ági az AAgi, vagy inkább Ógi.

Mindig volt egy látásmódbeli különbség a városi, vagyis konkrétan budapesti, és a vidéki emberek között. Azt mondják, mi pestiek fennhordjuk az orrunkat, de szerintem ez nem igaz… Én például nagyon sokat voltam gyerekkoromban vidéken, és szeretek is ott lenni, sőt, laknék is vidéken, de nincs munka. Pedig jobban örülnék, ha lesz gyerekem, ha az erdőben meg a kukoricásban játszik majd, mintha az emeletes házak közötti játszótéren. Mégis mindig ezzel fogadnak, most is így volt: „gyertek be, így élünk mi itt vidéken, szegényesen, Pesten azért más a helyzet, stb., stb…” Szerintem a falusi emberekben magától kialakult egy kisebbrendűségi érzés (vagy rossz tapasztalatokat gyűjtöttek néhány bunkó miatt), mert azonnal elkezdenek szabadkozni mindenért, akkor is, ha egyáltalán nincs rá okuk.

Na, erről ennyit, mindenki nagyon barátságos azon a környéken, és tényleg gyönyörű dimbes-dombos vidék.

Nem akarok egybeolvasztani két témát, úgyhogy indítok egy új bejegyzést minnyá:)

Mivel most nincs kedvem írogatni, ideteszek néhány - sokkal jobb - olvasnivalót, Örkény István tollából:)

MAKACS SAJTÓHIBA

Helyreigazító közlemény

Lapunk keddi számában hírt adtunk arról, hogy a svéd tudományos akadémia díszdoktorrá avatott egy magyar tudóst - akit - őszinte sajnálatunkra - "dr. Pálpéter Péter Pál" néven említettünk. Ráadásul nemcsak a szövegben, hanem a tudósítás címében is hibásan közöltük a Pálpéter Péter Pál nevet.

A jeles magyar tudós neve helyesen: doktor Pálpéter Péter Pál.

LEGMERÉSZEBB ÁLMAINK IS MEGVALÓSÍTHATÓK!

- Kedves Feri, az a harmadik kutya nem húz.

- Sajnos, egy kissé rövid az ostorom.

- Sőt, úgy veszem észre, mintha bicegne is egy kicsit.

- Hogyne bicegne, mikor csak három lába van!

- Jé, tényleg... Nem kár egy nyomorék állatot kocsi elé fogni?

- Nézze meg jobban, Ilonka. Mind a tizenkét kutyám háromlábú.

- Jaj, szegények!

- Inkább engem sajnáljon, Ilonkám! Az összes sintéreket végigjártam, amíg sikerült összeszednem tizenkét háromlábú kutyát.

- Lehet, hogy nem értek hozzá, de az ember azt hinné, hogy egy normális kutya jobban és kitartóbban húz.

- Ezt nem vitatom. Én azonban vérbeli városlakó vagyok. Mit kezdjek tizenkét négylábú kutyával?

- Csak nem fél tőlük, Feri?

- Én a szúnyogcsípéstől is félek. A természet erőivel csínján kell bánni. Mondjuk, hogy ezek a kutyák négylábúak. Mondjuk, hogy megbolondulnak valamitől. Mondjuk, hogy kitépik a gyeplőt a kezemből... Jobb erre nem is gondolni, Ilonkám!

- Akkor se értem. Ha fél a kutyáktól, akkor miért velük húzatja az autóját?

- Mert rosszul vezetek.

- Azt meg lehet tanulni.

- Félig-meddig, Ilonkám... Az ember és az autó nem egyenrangú fél.

- Nézzen körül! Egyetlen kutyavontatású autót se lehet látni!

- Elég baj az! Pedig az ember, sajnos, már nem bírja utolérni a technikát. Használni használja, valójában azonban retteg tőle.

- Én nem félek az autótól.

- Csakhogy ez a Simca óránként százötven kilométert tud megtenni...

- Ne fájdítsa a szívem, Feri... Imádom a rohanást!

- Maga egy kissé telhetetlen. Tíz napja indultunk el Pestről, és nézze, már Siófokon vagyunk.

- Tizenkét kutyával ez nem is olyan nagy teljesítmény.

- Hát persze hogy nem. Csakhogy én már Pesten behúztam a kéziféket.

- Nem túl óvatos maga egy kicsit?

- Pontosan ez az a tempó, amelyre teremtve vagyunk.

- Látja, mennyi ember? És mindenki minket bámul.

- Irigykednek.

- Egészen ki van dülledve a szemük.

- Mert látják, hogy legszebb álmaink is megvalósíthatók.

MINDIG VAN REMÉNY

- Egy kripta különben sem olcsó - közölte a tisztviselő. - A legkevésbé a főútvonalon.

- Nem kell neki a főútvonalon lenni - mondta az érdeklődő. - Az a fontos, hogy betonozva legyen.

- Betonozva? - hökkent meg a tisztviselő. - Szokatlan, kérem. De azért lehet.

Félretette a gépelt árjegyzéket. Egy blokklapon gyors számvetést csinált; a betonozott kriptának, sírkő nélkül, a mellékútvonalon is elég borsos volt az ára. Az érdeklődő azonban kijelentette, hogy nem baj.

Rágta a körmét. Gondolkozott.

- Továbbá - mondta -, kell bele egy cső.

- Miféle cső? - kérdezte a fekete ruhás tisztviselő.

- Magam sem tudom. Mint egy kémény. Mint egy kürtő. Mint a hajókon. Vagy amilyen a borospincékben van.

A mérnök, akit a tisztviselő odahívott, elég lassú észjárású volt. Kétszer is elmagyaráztatta magának a dolgot, s még utána is csak hümmögött.

- Ha szabad megkérdezni - kérdezte -, miből legyen az a cső?

- Azt már önöknek kellene tudni - mondta kissé türelmét vesztve az érdeklődő.

- Palából jó lesz? - kérdezte a mérnök. - Vagy inkább kitéglázzuk? Vagy legyen egyszerűen valamilyen fém?

- Ön mit ajánl? - kérdezte az érdeklődő.

- Én semmit sem értek az egészből - mondta a mérnök. - De a legkézenfekvőbb volna a pala.

- Legyen pala - mondta az érdeklődő, és mélázva nézte a nehéz felfogású mérnököt. - Továbbá - mondta aztán -, be kellene vezetni a villanyt.

- A villanyt? - bámultak rá mind a ketten. - Minek oda villany?

- Jó kérdés - mondta bosszúsan az érdeklődő. - Hogy ne legyen sötét.

EMLÉKKÖNYVBE

- Ki vagy, te hosszú hajú, sudár, szép, fiatal lány?

- Az én teljes nevem Vorazlicki Klára Nóra Annamária Olga, de csak úgy becéznek: Kuksi. És a bácsi kicsoda?

- Az én nevem is Vorazlicki Klára Nóra Annamária Olga, és engem is Kuksinak szoktak becézni.

- Érdekes. De hiszen a bácsi öreg, kopasz és jobb szeme egészen fenn van akadva... Én ezt nem egészen értem.

- Tanuld meg, Kuksi, hogy nincs két egyforma Vorazlicki Igára Nóra Annamária Olga a világon.

- Milyen kár!

- Bizony, ez nincs másképp.

FASÍRT

A megdarált húst összedolgozzuk tojással, tejbe áztatott zsömlével, sóval, borssal, és forró zsírban vagy olajban húspogácsákat sütünk belőle.

Figyelem! Nekünk, emlősöknek nem mellékes kérdés, hogy mi daráljuk-e a húst, vagy bennünket darálnak-e meg.

SÓHAJNAK BEILLŐ SZÓZAT
EGY ISMERETLEN RENDELTETÉSŰ
VASDARABHOZ, MELY
A TÖRTÉNELEM VIHARAIN
KERESZTÜL SZÉP CSÖNDBEN
MEGLAPULT EGY LIMLOMMAL
TELE LÁDIKÓBAN, MERT
SE NAGYAPÁMNAK, SE APÁMNAK,
SE NEKEM NEM VOLT MERSZÜNK
SZEMÉTRE DOBNI,
ÉS AZ UTÁNAM JÖVŐNEK SE LESZ

- Túlélsz, pöcök.

SZAKMAI ÖNÉRZET

Engem kemény fából faragtak!

Tudok magamon uralkodni.

Nem látszott rajtam semmi, pedig hosszú évek szorgalmas munkája, tehetségem elismerése, egész jövőm forgott kockán.

- Állatművész vagyok - mondtam.

- Mit tud? - kérdezte az igazgató.

- Madárhangokat utánzok.

- Sajnos - legyintett -, ez kiment a divatból.

- Hogyhogy? A gerle búgása? A nádiveréb cserregése? A fürj pitypalattyolása? A sirály vijjogása? A pacsirta éneke?

- Passzé - mondta unottan az igazgató.

Ez fájt. De azt hiszem, nem látszott rajtam semmi.

- A viszontlátásra - mondtam udvariasan, és kirepültem a nyitott ablakon.

ÜRES LAP*

* Ezek az "üres lapok" vagy nem létező dolgokról szólnak vagy pedig olyan létezőkről, amelyekről az írónak nincs semmi mondanivalója.

PECSÉT

hajajj...

Hogy milyen
kuku-ruku-kukur
va-va-va-va-va-va
kikiriki-kiki ba-ba-ba-ba-ba-ba....

Mára már a Volt is csak volt... jó volt.

Azóta is próbálom kipihenni a fárasztó napokat. Egyébként sem vagyok jó alvó, de amikor reggel hatig dübörög a basszus, és rezeg tőle a sátor amúgy is göröngyös talajon fekvő alja, akkor az alvás teljesen esélytelenné válik (füldugót kellett volna vinni). Mire csend lesz, kisüt a nap, és szaunává válik a kis barlang...:) Lehet, hogy jövőre mégis inkább szállást kéne foglalni, ha megyünk még.

Zene, zene, koncertek, por, hidegvizes zuhanyzás, sok-sok ember. Fesztiválarcok. Az embereket, nagyon leszűkítve, négy kategóriába szoktam sorolni:

1. Idióták. Ők azok, akik különböző maszkokban, és sapkákban, vagy "Idiot for a beer", "Sörért szexelek", és hasonló ruhákban hullarészegen kóvályognak, saját hülyeségükkel szórakoztatva másokat. Általában a barátnőjük vállára támaszkodva próbálnak haladni, és ő kér elnézést is azoktól, akikre éppen ráestek, vagy ráborították a huszonkettedik sörüket:)

2. Jófejek. Ez nem szorul magyarázatra, normális emberek szűk csoportja.

3. Nem jófejek, de csendesek. Igazából észre sem vesszük, hogy körülöttünk vannak. A koncerteken hátul állnak, és minimális lötyögő mozgást végeznek.

4. Az utolsó az a csoport, akik nem jófejek, de azt hiszik, hogy azok, és ezért a hülyeségükkel még másokat is folyamatosan fárasztanak. Nem fesztivál szinten, de ide tartoznak, akik kutyasétáltatáskor ezzel a kérdéssel jönnek oda: -Meg lehet simogatni? -Igen. - És a kutyát? Huhh. Na, tőlük kell a legjobban óvakodni:)

Kicsit félve mondom, de nekem a Marilyn Manson koncert is tetszett, de nem volt formában, én nagyobb show-t reméltem tőle... Igazából mindig is vonzódtam a különcökhöz:) Bár szépnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető.

Hát ennyi. Röviden. Fesztiválnak vége,vissza Pestre, vissza a munkába. Juhéjj... :)

Emellett aludtunk, megtaláltam! Már egészen hiányzik! :)

http://index.hu/video/2009/07/05/hajnali_basszus_a_volton/

"There's nothing I'd rather do

than nothing but nothing with you

lie on my back  and watch cheesy TV

black-and-white game shows

are my idea of heaven

if you lie down next to me."

E.P.

Ez a Photoshop Biblia könyv első oldalán van. Szép. De nem sikerült rájönnöm, a szerző vajon mi célból tette oda egy Photoshop oktatókönyv elejére ezt az idézetet... neten sem találtam róla semmit, és nem derült ki ki az az E.P.

Szóval, ha valaki tudja, megmondhatná:)

Nem áztam el, szóval nem lesz Nemecsek blog:) De azért elég sokat tüsszögök, és telefújtam egy rakás zsepit, holnapra ki kell találnom valami gyógykúrát, mert ez így nem lesz oké!

De azért jó volt, olyan szexelős zenét játszanak, bár lassan már azt sem tudom, mi az:) Something's got me started... Meg sometimes...all I need is the air that I breathe and to love you...:)