Nem is tudom, ehhez a témához hogyan kezdjek hozzá. Hogy mi legyen az az ütős kezdőmondat, ami érdekessé teszi. Lehetne mondjuk valami ilyesmi: Igen, én szingli vagyok! A fogyasztói társadalom jeles tagja, aki időnként bulizni jár, néha beül valahová iszogatni a barátaival, vásárolgat. De aki kitalálta egyáltalán ezt a szingli szót, az jó nagy hülye… Gondolom, alapvetően az angol „single” szóból származik, ami mindössze annyit jelent, hogy egyedülálló. És aki kicsit is ismeri a nők lelkét, az tudja, hogy egy nő sem akar egyedülálló lenni (és jó esetben férfi sem). A vásárolgatás sokszor csak pótcselekvés, hogy az ember valamivel örömet szerezzen magának. Nem azért vásárolgat (a legtöbb ember), mert olyan üres és felületes személyiség, hogy egy új cipőn kívül semmi nem érdekli. Én még egy nőtől sem hallottam, hogy jaj de jó, menő szingli vagyok, ezt csak a média nyomatja, aki nem látja az egyént, csak a tömeget. 

Azt mondják, hogy a házasodási életkor kitolódik, és a fiatalok szórakozóhelyeken töltik az idejüket, nem terveznek a jövőre nézve, amire ugye nagyban rásegít az országban dúló kilátástalan szociális helyzet (szegénység, munkanélküliség). A magyarok depressziósak, és vezetők alkoholizmusban, pesszimista gondolkodásúak. Mindenki egyfolytában politizál, szidja az ország vezetését (tök mindegy, hogy ki van kormányon), mindenki külső körülményekre hárítja a saját helyzetét.

Nem a saját házunk táján kellene inkább először sepregetni?!

Nagy bajnak tartom, hogy az emberek nem foglalkoznak a mentális egészségükkel, vagy nem eleget. Persze van egy szűk réteg, aki már nyitott ebben a témában. De a legtöbb ember csak küzd napról napra a taposómalomban, és egyáltalán nem ápolja a lelkét, vagy maximum úgy, hogy időnként leissza magát. Nyilván sokan azért sem, mert hajszolják a megélhetést, és nem marad önmagukra idejük. Ez a 22-es csapdája. De talán elég lenne napi tíz perc is.

Ha egy problémát meg akarunk oldani, le kell ásnunk magunkat a mélyére. Kezdjük az iskolával. Csak ömlesztik a gyerekek fejébe a rengeteg információt. De egyáltalán nem készítik fel az életre. Arra, hogy hogyan kezelje a gondokat, nehéz helyzeteket, családban, közösségben, vagy bárhol felmerülő nehézségeket. Mintha nem is lenne lelkük, csak bekerülnek egy 25-30 fős közösségbe, ahol teljesítmény alapján bírálják el őket. Szerintem a tantervbe be kellene vezetni olyan „órákat” is, amikor a gyerekek kisebb csoportokban elmondhatják a problémáikat (ha szeretnék), vagy ha nem akarják, vagy nem tudják, akkor közvetett módon, játékos helyzetekben fejleszteni a konfliktuskezelő képességüket. Ahhoz szoknának hozzá, hogy egy elfogadó közegben vannak, és pozitív megerősítéssel segíteni őket a fejlődésben, hogy legyen jövőképük! Ugyanígy a szakközépiskolában is.

De sajnos jelenleg, ahogy én látom, otthon nincs idő foglalkozni a lelkivilágukkal, az iskolában szintén nincs rá idő… Kicsi kortól kezdve elveszünk ebben az útvesztőben, és később már nem is akarunk és nem is tudunk nyíltan kommunikálni, és nem látunk ebből kiutat. Mert nem tudjuk, hogyan kell csinálni, hiszen nem mutatta meg soha senki.

Ha elkezdenénk korai gyerekkorban a pozitív jövőképet építeni a gyerekekben, segítenénk őket a valós életben felmerülő problémák kezelésének megtanulásában (hú, de bonyolult lett…), gyakorlati helyzetekkel, akkor néhány generáció alatt talán le lehetne rázni ezt a mindent átható nagy magyar pesszimizmust.

Talán.

De hosszasan lehetne még fejtegetni ezt a témát.

Nem adom fel az Afrikával kapcsolatos álmaimat...Nem tudom, mért vágyom ennyire oda, lehet, hogy előző életemben afrikai ember voltam, vagy egy afrikai állat...vagy egy majomkenyérfa:))

I hear the drums echoing tonight

But she hears only whispers of some quiet conversation

She's coming in 12:30 flight

The moonlit wings reflect the stars that guide me towards salvation

I stopped an old man along the way,

Hoping to find some long forgotten words or ancinet melodies

He turned to me as if to say, Hurry boy, it's waiting there for you

CHORUS:

It's gonna take a lot to drag me away from you

There's nothing that a hundred men or more could ever do

I bless the rains down in Africa

Gonna take some time to do the things we never had

The wild dogs cry out in the night

As they grow restless longing for some solitary company

I know that I must do what's right

As sure as Kilimanjaro rises like Olympus above the Serangetti

I seek to cure what's deep inside, frightened of this thing that I've become

CHORUS

(Instrumental break)

Hurry boy, she's waiting there for you

It's gonna take a lot to drag me away from you

There's nothing that a hundred men or more could ever do

I bless the rains down in Africa, I passed some rains down in Africa

I bless the rains down in Africa, I passed some rains down in Africa

I bless the rains down in Africa

Gonna take some time to do the things we never had

Miért szeretem a madarakat? Az igazi szabadság…

Az albatroszok a tengeren töltik az életüket, csak költeni járnak a szárazföldre. Azután évekig a tengeren vannak… Az albatrosz 30-50 évig is élhet, és a viharmadarak családjába tartozik. Szárnyfesztávolsága 2, de akár 3 méter is lehet.

Charles Baudelaire: Az albatrosz

Olykor matrózi nép, kit ily csiny kedvre hangol,

Albatroszt ejt rabúl, vizek nagy madarát,

Mely, egykedvű utas, hajók nyomán csatangol,

Míg sós örvényeken lomhán suhannak át.

Alig teszik le a fedélzet padlatára,

A kéklő lég ura esetlen, bús, beteg,

Leejti kétfelé fehér szárnyát az árva

S mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg.

Szárnyán kalandra szállt, - most sántit suta félsszel,

Még tegnap szép csoda, ma rút s röhejre készt,

Csőrébe egy legény pipát dugdosva élcel,

Egy másik sántikál: hé, így röpűlsz te, nézd!

A költő is ilyen, e légi princnek párja,

Kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép,

De itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja

S megbotlik óriás két szárnyán, hogyha lép.

Ford.: Tóth Árpád

Ui.: Végveszélyben levő faj, a kihalás szélén áll…

Gyerekkoromban mindig azt mondtam, hogy állatorvos leszek. Vagy biológus. Néztem a természetfilmeket, olvastam sok állatos könyvet. És kaptam is karácsonyra, szülinapra: Kis Brehm, Az állatvilág csodái, stb. fel sem tudnám sorolni. (Most is nagyon szeretek állatokat fotózni, azt szeretek a legjobban fényképezni, természetfotókat. Órákig el tudom nézegetni az állatokat, még akár egy pókot is, ahogy szövi a hálóját, múltkor végignéztem egyet, hát, az valami csodálatos, mennyi munkája van benne, megy körbe-körbe, és mindössze egy éjszakára tart ki a háló, másnap kezdi elölről). Irigykedve nézem a természetfilmekben a biológusokat, akiknek ez tényleg megadatott az életükben.

Jó tanuló voltam. Aztán amikor vége lett az általános iskolának, és el kellett dönteni, mit csináljak, a szüleim azt mondták, menjek szakközépiskolába, az a lényeg, hogy legyen az embernek egy szakmája. Így végül közgazdasági szakközépiskolába mentem, ami egyáltalán nem érdekelt. Ott már nem is voltam annyira jó tanuló, csak a humán tantárgyakból, magyar, angol… biológia nem is volt. Nagyon sajnálom már, hogy nem voltam tudatosabb akkor, de hát 14 évesen ki tudja még, mit lenne a jó, mit kellene csinálni… kevés olyan szerencsés ember van. A szakközépiskolának is vége lett, és én elmentem egy néhány hónapos irodavezető tanfolyamra, vagy valami ilyesmi. Onnan kerültem be az első munkahelyemre, ügyfélszolgálatra. Merthogy a szüleim elváltak, dolgozni kellett, nem tudtam volna kereset nélkül lenni még évekig (így utólag belegondolva persze tudtam volna, egyetem mellett dolgozni valamit…). Mindegy, onnan pedig átjöttem a jelenlegi munkahelyemre, és itt vagyok közel tíz éve. Elkapott a malom: pénzt keresni, lakásra gyűjteni, megélni, utazni, stb. Persze, közben elvégeztem levelezőn egy főiskolát, és tanultam tovább az angolt. A főiskola már tudatosabb választás volt, mert a pedagógia tényleg érdekel. És ezt lehetett levelezőn is végezni. És most… persze, állatorvos már nem leszek, de sok dolgot szeretek még. Közelíteni kell egymáshoz a két helyzetet: amit csinálok, és amit szeretek csinálni (de csúnya szó ez, de most nincs kedvem szinomimákat keresgélni...). 

Elég nehéz feladat…de majd megoldom, ahogy más dolgokat is. Az univerzum mellém áll, ha akarok valamit, ugye…:-) Várom a támogatókat, a bankszámlaszámom 123.... :))

A sirályokat különösen szeretem..:)

Ez a zenehallgatásos angoltanulás eléggé bejön nekem. Úgyhogy itt van most egy másik. Tegye fel a kezét, aki nem szereti ezt a számot! :)

Picit hosszú, és ez is érzelgős. Majd legközelebbre keresek valami más témát is…de lehet, hogy nem:-)

And I would do anything for love,
I'd run right into hell and back.
I would do anything for love,
I'll never lie to you and that's a fact.

But I'll never forget the way you feel right now, oh no, no way.
And I would do anything for love,
Oh I would do anything for love,
I would do anything for love,
But I won't do that,
No I won't do that.

And some days it don't come easy,
And some days it don't come hard,
Some days it don't come at all, and these are the days that never end.

And some nights you're breathing fire.
And some nights you're carved in ice.
Some nights you're like nothing I've ever seen before or will again.

And maybe I'm crazy.
Oh it's crazy and it's true.
I know you can save me, no one else can save me now but you.

As long as the planets are turning.
As long as the stars are burning.
As long as your dreams are coming true, you'd better believe it!

That I would do anything for love,
And I'll be there till the final act.
And I would do anything for love,
And I'll take the vow and seal a pact.

But I'll never forgive myself if we don't go all the way, tonight.

And I would do anything for love,
But I won't do that.
No, I won't do that!

I would do anything for love,
Anything you've been dreaming of,
But I just won't do that.
[x2]

[Solo]
And some days I pray for silence,
And some days I pray for soul,
Some days I just pray to the god of sex and drums and rock 'n' roll!

And maybe I'm lonely,
That's all I'm qualified to be.
There's just one and only, one and only promise I can keep.

As long as the wheels are turning.
As long as the fires are burning.
As long as your prayers are coming true, you'd better believe it!

That I would do anything for love,
And you know it's true and that's a fact.
I would do anything for love,
And there'll never be no turning back.

But I'll never do it better than I do it with you, so long, so long.
And I would do anything for love,
Oh, I would do anything for love,
I would do anything for love,
But I won't do that.
No, no, no, I won't do.....

I would do anything for love.
Anything you've been dreaming of.
But I just won't do that!
[x3]

But I'll never stop dreaming of you,
Every night of my life.
No way.

And I would do anything for love.
But I won't do that.
No I won't do that.


[Girl]
Will you raise me up, will you help me down?
Will you get me right out of this God forsaken town?
Will you make it all a little less cold?

[Boy]
I can do that. Oh I can do that.

[Girl]
Will you cater to every fantasy I've got?
Will you hose me down with holy water, if I get too hot? Hot!
Will you take me places I've never known?

[Boy]
Now I can do that! Oh oh now, I can do that!

[Girl]
After awhile you'll forget everything.
It was a brief interlude
And a midsummer night's fling,
And you'll see that it's time to move on.

[Boy]
I won't do that. I won't do that.

[Girl}
I know the territory, I've been around,
It'll all turn to dust and will all fall down,
Sooner or later, you'll be screwing around.

[Boy]
I won't do that. No, I won't do that.

Anything for love,
Oh, I would do anything for love,
I would do anything for love,
But I won't do that.
No, I won't do that.

Prince - Purple Rain - MyVideo

I never meant to cause you any sorrow
I never meant to cause you any pain
I only wanted one time to see you laughing
I only wanted to see you laughing in the purple rain

Purple rain, purple rain
Purple rain, purple rain
Purple rain, purple rain
I only wanted to see you bathing in the purple rain

I never wanted to be your weekend lover
I only wanted to be some kind of friend, hey
Baby, I could never steal you from another
It's such a shame our friendship had to end

Purple rain, purple rain
Purple rain, purple rain
Purple rain, purple rain
I only wanted to see you underneath the purple rain

Honey, I know, I know, I know times are changin'
It's time we all reach out for something new, that means you too
You say you want a leader, but you can't seem to make up your mind
And I think you better close it and let me guide you to the purple rain

Purple rain, purple rain
Purple rain, purple rain
If you know what I'm singin' about up here, come on raise your hand
Purple rain, purple rain
I only want to see you, only want to see you in the purple rain

„Minden embert megillet az a jog, hogy a legjobb pillanataival mérjük."

(R. W. Emerson)

Annyit nyeltem már életemben...:)

Kerültem a konfliktusokat, mindenkivel kedves voltam. Mindig mosolyogtam, mindig jókedvű voltam, és vicces. Aki mindenkivel jóban van. Nagyon fárasztó ez az állandó küzdelem a szeretetért. Ha megbántottak dolgokkal, apróságokkal, szavakkal, sokszor nem szóltam semmit, magamban megemésztettem. De meguntam, többé nem fogom lenyelni a véleményemet, kiállok az igazamért. Ne bíráljanak olyan emberek, akik semmivel sem jobbak, mint én.

Senki ne bíráljon senkit, mert az nem visz előre, csak hátráltat, feszültséget és vitát szül. A bírálatra visszavágunk egy másikkal, arra egy másikkal, és így folytatódik a végtelenségig az adok-kapok. Utálom ezt. Meg lehet egy véleményt úgy is fogalmazni, hogy azzal nem tiporjuk földbe a másikat (http://vetesivarju.blog.hu/2010/06/28/annal_aki_mindig_igazat_mond).

"Azt kell megtanulnom, hogy arra is figyeljek, hogyan mondok valamit, nemcsak a tartalomra. Beláttam, nem azzal volt a baj, amit mondtam, hanem azzal, ahogyan mondtam. Gyakran úgy érezzük, hogy teljesen igazunk van a tartalmat illetően, de hajlamosak vagyunk ezt az igazságot kellemetlen, haragos, védekező vagy provokatív hangon kimondani. Utána pedig nem értjük, hogy miért az eltorzult hangnemre reagál a másik, miért nem a tartalomra. A legnagyobb megértés számomra az, hogy miként ütközik össze egymással a védekező stílusunk, és hogyan hoz létre egy negatív, lefele vivő reakcióspirált." Treya Wilber

A negatív kritika romboló hatású. És éppen azok az emberek kritizálnak a legerősebben, akik saját magukkal nem elégedettek, annak ellenére, hogy jól eljátsszák, hogy baromira azok – és ezt a másikra vetítik. Sok embernek szerez kielégülést, ha másokat kritizálhat bőnyállal azon az elven, hogy ez a véleményem, hát jól megmondom, jól odavágom, mert okos vagyok és amit én mondok, az úgy van (pedig amúgy senki sem kérdezte…).

De akkor ki a kiegyensúlyozott?

Az alacsony önértékelés két kifejeződési formája és az egészséges, kiegyensúlyozott önkép:

1. Felsőbbrendűség: úgy szeretném, igyekszem látni magam, mint akinek nincsenek hibái és gyengeségei. Magamat tartom a legerősebbnek, a legokosabbnak illetve a csoport legmenőbb, legsikeresebb tagjának. Ez "pozitív", de nem egészséges, az alacsony önértékelés egyik megnyilvánulási formája. Az illető, pont azért mert önértékelési gondokkal küzd, önmaga és mások előtt is igyekszik bizonygatni, hogy igenis ő valaki.

2. Alsóbbrendűség: nem vagyok biztos benne, de azt hiszem a vérmérséklet dönti el, hogy gyenge önértékelés esetben felsőbbrendűnek vagy kifejezetten alsóbbrendűnek igyekszik valaki mutatkozni. Akárhogyis a másik megnyilvánulási formája a gyenge önértékelésnek az alsóbbrendű szerep viselése. Mindenkinél jelentéktelenebbnek, tehetségtelenebbnek, szerencsétlenebbnek tartja magát. Másokban csak az erőt látja, magában csak a gyengeséget. Olyan tulajdonságokra törekszik amelyeket másokban lát, saját adottságait jelentéktelennek tartja. Ez "szerény" de nem egészséges (valójában szerénykedőnek, megalázkodónak is nevezhetjük).

3. Kiegyensúlyozott: elismerem, hogy vannak Istentől kapott adottságaim és erősségeim, amelyek felhasználhatók céljaim megvalósítására. Nem félek elismerni a mások tehetségét, mert nem félek attól, hogy ezek csökkentenék a saját érdemeimet. Törekszem arra, hogy jobb legyek, de nem áltatom magam a tökéletességgel, egyben nem is marasztalom el magam, mert nem vagyok tökéletes, hisz senki sem az. Ez egészséges és produktív álláspont, amely egy értelmes és elégedett életet alapoz meg.

(http://www.felemelokapcsolatok.hu/cikkek/az_onertekeles_meghatarozo_1resz.html)

Önmagunkat és saját teljesítményünket azért nem árt néha elbírálni. Belenézni a tükörbe, és megmondani az őszintét, saját magunknak! És amit úgy ítélünk meg, hogy nem jó, azzal szembe kell nézni, és javítani rajta. Sokszor nem kellemes ez, nehéz és munkával járó folyamat, de mindenképp megéri.

„Mindenki meg akarja változtatni az emberiséget, de senki sem akarja megváltoztatni önmagát."

(Tolsztoj)

(További olvasnivaló a témában: http://kgk.bmf.hu/sites/kgk.bmf.hu/files/A%20biralatok%20onervenyesito%20kezelese.pdf)

Egy kis vidámkodás a végére (szöveg alatta):

It's My Life lyrics
Songwriters: Nwapa, Alban; Volle, Dag Krister;

It's my life, take it or leave it, set me free
What's that crap papa, know it all?
I got my own life, you got your own life
Live your own life and set me free
Mind your own business and leave my business
You know everything, papa know it all
Very little knowledge is dangerous

Stop bugging me, stop bothering me
Stop bugging me, stop forcing me
Stop fighting me, stop yelling me
It's my life

(It's my life)
It's my life my worries
(It's my life)
It's my life my problems
(It's my life)
It's my life my worries
(It's my life)
It's my life my problems
(It's my life)

Do you understand? I live the way I want to live
I make decisions day and night
Show me signs and good examples
Stop telling people how to run your business
Take a trip to east and west
You'll find that you don't know anything

Every's getting tired of you
Sometimes you have to look and listen
You can even learn from me
Little knowledge is dangerous, it's my life

(It's my life)
It's my life my worries
(It's my life)
It's my life my problems
(It's my life)
It's my life my worries
(It's my life)
It's my life my problems
(It's my life)

Set me free, so you bed, so you lie
What you see is what you get
Listen to people and sort things out
Things I do, I do them no more
Things I say, I say them no more
Changes come once in life

Stop bugging me, stop bothering me
Stop bugging me, stop forcing me
Stop fighting me, stop yelling me
Stop telling me, stop seeing me, it's my life

(It's my life)
It's my life my worries
(It's my life)
It's my life my problems
(It's my life)
It's my life my worries
(It's my life)
It's my life my problems
(It's my life)
It's my life
(It's my life)
It's my life
(It's my life)
(It's my life)

(It's my life)
Stop fighting me, stop fighting me
(It's my life)
Stop forcing me, stop yelling me
(It's my life)
It's my life, it's my life
(It's my life)
Stop fighting me, stop fighting me
(It's my life)
Stop forcing me, stop yelling me
(It's my life)
It's my life
(It's my life)

Az okoskodó embereket jobb elkerülni. Vagyis a korlátolt gondolkodású okoskodókat, és a folyton mindenért feleslegesen nyüzsgőket. Mert baromira fárasztóak.

Az okoskodók… azokra gondolok, akik meg sem hallgatják mások véleményét, mert úgy is jobban tudnak mindent. Vagy meghallgatnak, de azután száz pontba szedve elmondják, hogy mivel miért nem értenek egyet, és szerintük valójában mi a jó. Nem lehet velük egészségesen vitatkozni, mert a saját gondolkodásmódjuk tökéletessége elvakítja a látásukat. Lenéznek és ostobának tartanak mindenkit, aki nem hozzájuk hasonlóan vélekedik dolgokról. Jááj…

A mindenért feleslegesen nyüzsgők a másik fele. Talán mindenki ismeri ezt a típust iskolából, munkahelyről, magánéletből, vagy maga is olyan. Aki a bolhából elefántot csinál. A legkisebb problémán is – amit két perc alatt meg lehet oldani – képes órákig pörögni, vagy arról egy levegővétellel hosszú perceken keresztül beszélni. Mintha minden apró-cseprő dologgal a világot kellene megmenteni. Ez iszonyú fárasztó, a hallgató közben azt gondolja (én legalábbis), bárcsak eltűnne már innen a francba, vagy én teremnék valahová máshová…

Az okoskodó és nyüzsgő meg aztán a csúcs. Nem is akarom elképzelni. Engem az ilyesmivel ki lehet kergetni a világból. Illetve, van még pár dolog, amivel ki lehet. Például a Beverly Hills-i zsaru zenéjével. De ez most nem tartozik ide.

"Ezek az elveim, de természetesen bármikor megváltoztathatóak."

Ezt egy angol üzletember mondta, nem tudom a nevét, egy könyvben olvastam, ahol ehhez hasonló idézetek vannak összegyűjtve.

El kell fogadni, hogy minden ember más. És attól, hogy más, még nem feltétlenül hülye. Mindenki másként látja a dolgokat, ettől érdekesek az emberek. Vannak intelligensebbek, és kevésbé intelligensek, és igen, vannak buták is. Vannak, akik a rock zenét szeretik, és vannak, akik a house-t. Van, aki Cosmopolitan újságot olvas, mások Népszabadságot. De mindenkinek éppen ugyanannyi létjogosultsága van a Földön.

Tudom, az okoskodóknak is, meg a nyüzsgőknek is ugyanannyi van, így estem most bele a saját csapdámba. Bár én mindig szívesen meghallgatok mindenkit, és igyekszem mindenkit úgy elfogadni, ahogy van.

Hjajj, úgy érzem a végére én is átmentem okoskodóba, és most már magamat is idegesítem, úgyhogy nem folytatom tovább!

*Hallgattassék meg a másik fél is!

Vannak.

Korábban írtam, hogy apu beteg… de jól van. Most sajnos kiújult a betegsége, újabb kezelést fog kapni. De csak picit újult ki (eltelt már másfél év az előző kezelés óta), reméljük, nem lesz semmi baj. Azt mondta a doktornő, hogy ő egy genetikai csoda. Elképzelhető, hogy valami mutáns gén miatt van, hogy ennyire jól viseli a szervezete a betegséget. Ez viccesen hangzik, de jó hír. Más magyarázatot a doktornő sem tud arra, hogy ilyen súlyos betegséggel két éve ennyire jól van. Csak hogy csoda. Húsz éves praxisa alatt mindössze 3-4 ilyen emberrel találkozott! Már meg is beszéltük (apuval), hogy lehet, hogy elvitték az ufók korábban. És hogy remélhetőleg, mi is örököltük ezt a mutáns gént, amivel bármit túl lehet élni! (Mert a humorunk mindig velünk van.)

Azt mondják, minden az agyban dől el. Vajon ez az állapot hány százalékban köszönhető a genetikának, a kezelésnek, satöbbi, és hány százalékban annak, hogy kibékültünk, és most rendszeresen látogatjuk?

És hogy mi van velem mostanában...? Semmi. Sokat aggódtunk, és aggódtunk mostanában emiatt. Nem nagyon vagyok bulis kedvemben, inkább itthon vagyok, sokat olvasok, befordulós korszakomat élem. De beiratkoztam angolra, ahogy ígértem magamnak. Igaz, csak hetente egyszer lesz, de az is jó, beszédfejlesztés anyanyelvi tanárral. Mindegy.

A lényeg, üzenem mindenkinek, hogy csodák márpedig vannak! És hogy felejtsétek el a rossz érzelmeket: harag, önvád, lelkiismeret furdalás, gyűlölet, irigység, stb., mert ezek beteggé tesznek. A jó érzések meggyógyítanak. Közhely, tudom. De talán mégsem az.

Mindenki figyelmébe (beágyazás letiltva).

http://www.magyarkurir.hu/?m_id=1&m_op=view&id=27729&rovat=58

https://www.youtube.com/watch?v=jqxENMKaeCU

Hogyan született a félelem

A Dzsungel Törvénye a legrégibb törvény az egész világon. Szó van abban jóformán mindenről, ami a Dzsungel Népével megeshetik. Olyan tökéletes, amilyenné csak az idő és a szokás tehet egy törvénykönyvet. Tudjátok, hogy Maugli életének nagy részét a szioni farkascsapatban töltötte, s Balútól, a Barna Medvétől tanulta a Törvényt. Balú mondotta neki, amikor a fiú unni kezdte az örökös parancsokat, hogy a Törvény olyan, mint egy óriási Kúszónövény: mindenkit befon, senki sem menekülhet előle.

- Ha majd olyan öreg leszel, mint én, testvérkém, meglátod, hogy legalábbis egy törvénynek az egész Dzsungel engedelmeskedik. S az nem lesz valami gyönyörűséges látvány - mondta Balú.

Ez a beszéd Maugli egyik fülén bement, a másikon kijött: mert olyan gyerek, akinek egész élete evéssel meg alvással telik el, semmivel sem törődik, amíg valóban ott nem áll a szeme előtt. De aztán valamelyik esztendőben igaza lett Balúnak, s Maugli látta, hogy a Törvénynek az egész Dzsungel engedelmeskedik.

Akkor kezdődött a dolog, amikor egyszer majdnem egészen elmaradtak a téli esőzések, s Ikki, a Tüskésdisznó egy bambuszbozótban összetalálkozván Mauglival, elmondta neki, hogy a vad yamgyökerek kiszáradóban vannak. Azt pedig mindenki tudja, hogy Ikki nevetséges módon válogatós étel dolgában, s csak azt eszi meg, ami a legjobb, legérettebb. Maugli tehát felkacagott, s azt kérdezte:

- Mi közöm nekem ehhez?

- Most még nem sok közöd van hozzá - mondta Ikki mereven, kellemetlenül rázogatva a tüskéit -, hanem később... azt majd meglátjuk. Szoktál-e még beleugrálni a mély vízbe a Méhek Sziklája alatt, testvérkém?

- Nem. Az a bolondos víz egészen kiszárad, s nekem semmi kedvem, hogy betörjem a fejemet - mondta Maugli, aki akkoriban szentül hitte, hogy egymagának annyi esze van, mint öt dzsungellakónak együttvéve.

- Elég kár, egy kis repedésen talán menne belé valami bölcsesség. - Ikki gyorsan összegömbölyödött, nehogy Maugli meg találja cibálni a bajuszát. Maugli pedig elmondta Balúnak Ikki szavait. Balú igen komoly arcot vágott, s félig-meddig magában dünnyögte:

- Ha magam volnék, most más vadászterületet keresnék, mielőtt még a többiek gondolkodóba esnek. De hát idegen helyen verekedéssel szokott végződni a vadászat, s még bántani találnák az emberkölyköt. Várjunk, s lássuk, hogyan virágzik a móva-fa.

De azon a tavaszon egyáltalán nem virágzott a móva-fa, amelyet Balú annyira szeretett. A zöldes-sárgás hamvas virágokat már születésük előtt megölte a hőség, s csak egy-két rossz illatú szirom hullott le a fáról, amikor Balú hátsó lábaira állt, és megrázta. Aztán a szörnyű forróság lépésről lépésre kúszott be a Dzsungel szívébe. Előbb sárgára aszalta, aztán barnára, végül feketére. A szakadékok martján a zöld kúszónövények halott, töredezett, összevissza görbült szálakká égtek; a rejtett tavacskák kiapadtak, és a föld keményre sült körülöttük, széleiken úgy megmaradt az utolsó kis lábnyom is, mintha acélba metszették volna; a dús nedvű élősdi növények lehulltak a fákról, amikre felkapaszkodtak, s ott haltak meg a tövükben; a kiszáradt bambusz zörgött a forró szélben, s a Dzsungel legmélyén a moha lehámlott a fák törzséről - oly csupaszon, oly forrón álltak ott, akárcsak a remegő kék görgetegkövek a folyó medrében.

A madarak meg a majmok már korán elköltöztek észak felé, mert tudták, mi következik; az őzek, a vaddisznók messzire kitörtek a lesült szántóföldekre, s akárhányszor ott pusztultak el az emberek szeme láttára, akik maguk is gyöngék voltak ahhoz, hogy megöljék őket. Csil, a keselyű ottmaradt, meghízott, mert dögben nem volt hiány, s minden este hordozta a híreket a vadaknak, akiknek nem volt már erejük, hogy új vadászterületet harcoljanak ki maguknak. Elmondta nekik, hogy háromnapi járásnyira mindenfelé megölte a Dzsungelt a nap.

Maugli, aki sohasem ismerte az igazi éhséget, végül is állott, háromesztendős mézre fanyalodott, amit elhagyott sziklaodúkból kapart ki. Ez a méz fekete volt, mint a kökény, s poros a kiszáradt cukortól. Vadászott a fák kérge alatt mélyen elrejtőző rovarlárvákra is, s elrabolta a darazsak frissen kikelt fiókáit. Az erdő minden vadja csupa csont és bőr volt; Bagira hármat is megölhetett egy éjszaka, akkor sem lakott jól. De a víz hiánya volt a legnagyobb baj; mert a Dzsungel Népe ritkán iszik, de akkor aztán nagyot.

És a hőség egyre növekedett, kiszívott minden nedvességet - végül már a Vengunga főága volt az egyetlen folyó, amelynek halott partjai közt egy kis víz csörgedezett. Háti, a Vad Elefánt, aki már százesztendősnél is öregebb volt, megpillantott egy hosszú, vékony, kék sziklataréjt, amely szárazon állt a folyó kellős közepén. Tudta, hogy a Béke Szikláját látja. Föltartotta hát az ormányát, és azon nyomban kihirdette a Víz-békét, mint apja cselekedte volt ötven esztendővel annak előtte. Az őzek, vaddisznók, bivalyok rekedten adták tovább a kiáltást; Csil pedig, a keselyű, nagy körökben szállt el messze-messze figyelmeztető sikkantásokkal.

A Dzsungel Törvénye halállal bünteti azt, aki Víz-béke idején vadászni mer az ivóhelyeken. Ennek oka pedig az, hogy az ivás fontosabb az evésnél. A Dzsungel minden lakója el tud tengődni valahogy, ha csak a vadászzsákmány gyérül meg; de a víz - az víz, s ha csak egy forrásból lehet inni, minden vadászat megszűnik arra az időre, amíg a Vadon Népe ott jár, hogy szomját olthassa. Jó időkben, amikor bőven volt víz, mindenki az életét kockáztatta, ha lement inni a Vengungához - vagy akárhová - s ez a veszedelem csak fokozta az éjszakai járás-kelések varázsát. Lemenni a vízhez olyan ügyesen, hogy levél se zörrenjen meg közben; térdig járni a zúgó sekély vízben, amely minden hátulról jövő hangot elfojt; ivás közben hátranézegetni, minden izmot megfeszítve a hirtelen rémület okozta, kétségbeesett ugrásra; végighengeredni a homokos víz szélén, s aztán vizes orral, az ivástól kigömbölyödve térni vissza a bámuló csordához - mindebben nagy gyönyörűsége telt minden nagy agancsú fiatal őzbaknak, éppen azért, mert tudták, hogy Bagira vagy Sir Kán minden pillanatban rájuk vetheti magát, és földre terítheti őket. De most vége volt ennek az egész életre-halálra szóló játéknak, s a Vadon Népe kiéhezve vonszolta fáradt testét az összezsugorodott folyóhoz - tigris, medve, őz, bivaly, vaddisznó együtt itta a poshadt vizet, s ott lézengett körülötte, mert ahhoz is gyönge volt, hogy odább álljon.

Őzek, vaddisznók egész nap jártak-keltek, hogy valami különb ennivalót találjanak száraz fakéregnél és hervadt levélnél. A bivalyok nem találtak pocsolyát, amiben hűsöljenek, zöld vetést, amibe belegázoljanak. A kígyók elhagyták a vadont, és lementek a folyóhoz, azt remélve, hogy találnak egy eltévedt békát. Nedves kövek közé csavarodtak, és sohasem támadtak neki a turkáló vaddisznónak, ha kinyomta őket a helyükből. A vízi teknősbékát már régen kipusztította Bagira, a legügyesebb vadász; a halak mélyen belétemetkeztek a kiszáradt iszapba. Csak a Béke Sziklája feküdt keresztül hosszú kígyó gyanánt a sekély vízen, s a fáradt kis hullámok sisteregve száradtak el forró oldalán.

Ide járt Maugli esténként, hűs levegőt és társaságot keresve. Ilyenkor még a legéhesebb ellensége sem törődött volna vele. Csupasz bőre a többinél is soványabbnak, nyomorultabbnak mutatta. Haját csepűszínűre fakította a nap; bordái úgy kiugrottak, mint egy kosár bordái; térdén, könyökén olyan dudorodások voltak a négykézláb-mászástól, hogy összezsugorodott tagjai bogba kötött fűszálakhoz hasonlítottak. De csapzott haja alól hűvösen, nyugodtan nézett ki a szeme, mert ebben a nehéz időben Bagira volt a tanácsadója. Azt mondta neki, hogy nyugodtan járjon, lassan vadásszon, és soha, semmi körülmények között el ne veszítse a nyugalmát.

- Gonosz idő ez - mondta a Fekete Párduc egy este, amikor olyan meleg volt, mint a kemencében -, de majd csak elmúlik, ha élve ki tudjuk várni a végét. Tele van-e a gyomrod, emberkölyök?

- Megraktam, de az nem sokat ér. Mit gondolsz, Bagira: megfeledkeztek rólunk az Esők, és sohasem jönnek el többé?

- Dehogy feledkeztek! Látjuk mi még virágozni a móvafát, s látunk még friss füvön hízott őzgidákat is. Gyere le a Béke Sziklájához, hallgassuk meg, mi újság. Ülj a hátamra, testvérkém.

- Nem arra való idő ez, hogy terhet cipelj. Még meg tudok állni a lábamon. Hanem az szent igaz, hogy nem vagyunk hizlalt ökrök mi ketten.

Bagira végignézett kócos, poros oldalán, s azt suttogta:

- Az éjszaka megöltem egy igába fogott ökröt. Olyan mélyre süllyedtem már, hogy azt hiszem, nem mertem volna ráugrani, ha szabadon van. Huuú!

Maugli kacagott.

- Az ám, nagy vadászok vagyunk mi most - mondotta. - Én nagy hős vagyok - a csimaszevésben!

Azzal lementek együtt a recsegő bozót közt a folyó partjára, ahonnét minden irányban száraz homokzátonyok húzódtak el.

- Itt sem maradhat meg soká a víz - mondta hozzájuk szegődve Balú. - Nézzetek át a túlsó partra! Odaát olyan nyomok vannak, mintha emberek tapostak volna utat maguknak.

A szemközt levő part sík földjén a Vadon merev füve állva fonnyadt el, és száradt múmiává holtában. Az őzek és vaddisznók törte csapások - mind a folyó irányában - poros csatornákkal csíkozták végig ezt a színtelen síkságot a tíz láb magas fű között. Akármilyen korán volt is még, valamennyi ösvény tele volt az elsőnek érkezőkkel, akik a vízhez siettek. Hallani lehetett az őztehenek és gidák horkantásait az orrcsiklandozó porban.

Feljebb a folyón, a Béke Sziklája körül lassan folydogáló víz kanyarodójánál, a Víz-béke őrzőjeként állt Háti, a vad elefánt a fiaival. Sovány volt és szürke a hold fényében, s jobbra-balra ringatta a testét folytonosan. Kevéssel alatta állt az őzek előőrse; lejjebb a vaddisznó és vadbivaly; a szemközt levő parton pedig, ahol a víz széléig húzódtak le a nagy fák, a Húsevők helye volt - a tigris, a farkasok, a párduc meg a többiek helye.

- Csakugyan egy Törvény parancsol mindnyájunknak - mondta Bagira, miközben belegázolt a vízbe, s elnézte a sok zörgő agancsot és kidülledt szemet, az egymást taszigáló őzeket és vaddisznókat. - Jó vadászatot, véreim - tette hozzá, s egész hosszában elnyúlt. Egyik oldala kiállt a sekély vízből. A foga közt azt morogta: - Akkor volna igazán jó vadászat, ha a Törvény nem volna!

Az őzek éles füle meghallotta ezt az utolsó mondatot, s ijedt suttogás szaladt végig a soraikon.

- A Béke! Ne feledd a Békét!

- Béke legyen itt, Béke! - mordult rá Háti, a vad elefánt. - Még nincs vége a Békének, Bagira. Nem szabad vadászatról beszélni.

- Ki tudhatja jobban ezt, mint én? - felelte Bagira, fölfelé forgatva sárga szemét. - Hiszen én teknősbékaevő, békahalász vagyok! Hauú! Bárcsak faágrágással jól tudnék lakni!

- Azt mi szeretnők legjobban - bégette egy fiatal őzgida, aki csak ezen a tavaszon született, s éppenséggel nem örült az életnek. Akármilyen nyomorult állapotban volt is a Vadon Népe, még Háti sem tudott elfojtani egy halk kacagást; Maugli pedig, a meleg vízben könyökölve, hangosan kacagott, s lábával csapkodta a víz tajtékját.

- Helyes a bőgés, te kis rügyező szarvú - dorombolta Bagira. - Ha majd vége lesz a Békének, nem feledkezem meg erről a szavadról - és élesen rászegezte szemét a sötétben, hogy bizonyosan ráismerjen majd az őzgidára.

Lassanként föl s lefelé mindenütt megkezdődött a beszélgetés az ivóhelyek közt. Hallani lehetett, amint a taszigálódó, röfögő vaddisznó egy kicsivel több helyet kért; a bivalyok morgolódtak maguk közt, amint cammogtak a homokzátonyokon át, az őzek pedig siralmas történeteket beszéltek, keserves táplálékkereső vándorlásaikról. Egyszer-egyszer a túlsó parton levő Húsevőktől is kérdeztek valamit, de csupa rossz újságot hallottak, s a Vadonból süvöltő forró szél ide-oda csapódott a sziklák meg a recsegő ágak között, gallyakkal és porral szórva tele a vizet.

- Az emberek is sorra halnak az ekéik mellett - mondta egy fiatal őzbak. - Három ember mellett mentem el napkelte és alkonyat között. Mozdulatlanul hevertek az ökreikkel együtt. Nemsokára mi is mozdulatlanul heverünk majd.

- A folyó apadt tegnap éjjel óta - mondta Balú. - Ó, Háti, láttál-e valaha ehhez hasonló szárazságot?

- Majd elmúlik, majd elmúlik - szólt Háti, ormányából vizet fecskendezve hátára és oldalára.

- Van itt köztünk valaki, aki nem bírja sokáig - mondta Balú, s a fiúra nézett, akit szeretett.

- Én? - szólalt meg méltatlankodva Maugli, és felült a vízben. - Nekem nincs hosszú szőröm, ami a csontjaimat eltakarja, de - de ha a te bundádat lehúznák, Balú...

Háti egész testében összerázkódott erre a gondolatra, Balú pedig szigorúan jelentette ki:

- Emberkölyök, ilyet nem illik mondani a Törvény Tanítójának. Engem még soha senki sem látott bunda nélkül.

- Nem akartalak megbántani, Balú; de hát te olyan vagy, mint a kókuszdió héjastul - én meg olyan, mint a kókuszdió - héja nélkül. Márpedig az a te barna héjad...

Maugli keresztbe tett lábbal ült, és szokás szerint mutatóujjával magyarázgatta a dolgokat; hanem most Bagira kinyújtotta puha mancsát, úgy megtaszította, hogy hanyatt feküdt a vízben.

- Egyre szebb lesz a dolog - mondta a Fekete Párduc, miközben Maugli prüszkölve vackolódott ki a vízből. - Előbb azt mondtad, hogy nyúzzák meg Balút, most meg kókuszdiónak nevezed. Vigyázz, hogy úgy ne tegyen, ahogy az érett kókuszdió szokott.

- Mit csinál az érett kókuszdió? - kérdezte Maugli, egy pillanatra megfeledkezvén az óvatosságról (pedig hát ez a legrégibb ugratások közé tartozik a vadonban).

- Beveri a fejedet - felelte Bagira nyugodtan, s újra visszalökte Mauglit.

- Kár a tanítómesteredet kicsúfolni - mondta a medve, amikor Mauglit harmadjára buktatták a vízbe.

- Kár? Úgy kell neked! Ez a meztelen kölyök itt szaladgál köztünk, majmok csúfjává teszi a régi híres vadászokat, és csupa mulatságból bajuszuknál fogva rángatja az erdő legkülönb vadjait!

Sir Kán beszélt így, a béna tigris, a víz felé sántikálva. Megállt egy kicsit, és gyönyörködve nézte, mekkora riadalom támadt a láttára a túlsó parton, az őzek között. Aztán lehajtotta négyszögletes, bodros fejét, szürcsölni kezdett, s azt morogta:

- Úgy látszik, a Vadonból csupasz kölykök tanyája lett manapság. Nézz a szemembe, emberkölyök!

Maugli ránézett, vagyis inkább rámeresztette a szemét olyan hetykén, ahogy csak telt tőle - s egy pillanat múlva Sir Kán megzavarodva fordult félre.

- Emberkölyök ide, emberkölyök oda - dörmögte magában ivás közben -, nem ember ez, nem is kölyök, különben megijedt volna. Jövőre még talán tőle kell majd engedelmet kérnem, ha inni akarok. Aurrh!

- Még az is meglehet - mondta Bagira, és keményen a szeme közé nézett. - Még az is meglehet... Piha, Sir Kán! Micsoda szégyent hoztál ránk már megint?

A béna tigris bemártotta állát és pofáját a vízbe, és sötét, olajszerű csíkok kezdtek lefelé úszni a nyomán.

- Ember volt - mondta hidegen Sir Kán -, egy órával ezelőtt öltem meg. - S tovább dörmögött, mormogott magában.

Az állatok sora megrázkódott, hullámzani kezdett, suttogás támadt, amely kiáltássá erősödött.

- Embert! Embert! Embert ölt!

Aztán mindenki Hátira nézett, a Vad Elefántra, de az úgy tett, mintha nem hallana semmit. Háti sohasem cselekszik, amíg az ideje el nem érkezett: azért is olyan hosszú életű.

- Embert ölni, ilyenkor! Hát más zsákmányod nem akadt?! - riadt rá hangosan Bagira, miközben kimászott a vérrel mocskolt vízből, s macska módra megrázta mind a négy mancsát.

- Kedvtelésből öltem, nem azért, mert enni akartam.

A szörnyülködő suttogás újra kezdődött, s Háti figyelő kis fehér szeme Sir Kán felé kezdett kacsintani.

- Kedvtelésből - ismételte elnyújtott hangon Sir Kán. - Most pedig inni és mosakodni jöttem ide. Meri-e valaki megtiltani?

Bagira háta meggörbült, mint szélben a bambusz, de Háti fölemelte ormányát, s nyugodtan szólalt meg:

- Kedvtelésből öltél? - kérdezte; és ha Háti kérdez valamit, ajánlatos felelni.

- Úgy van. Jogom volt hozzá! Ez az én éjszakám volt. Hiszen tudod, Háti. - Sir Kán majdnem udvariasan beszélt.

- Igen, tudom - felelte Háti. Hallgatott egy pillanatig, aztán így folytatta: - Eleget ittál már?

- Ma éjszakára eleget.

- Hát akkor eredj. A folyó vize ivásra való, nem arra, hogy bemocskolják. Csak a béna tigristől telhetett ki, hogy a jogával hetvenkedjék ilyen időben, amikor - amikor együtt szenvedünk, emberek és vadonbeliek egyaránt. Akár tisztára fürödtél, akár nem, eredj a vackodba, Sir Kán!

Ezek az utolsó szavak már úgy harsogtak, mint az ezüsttrombita, s Háti három fia fél lépésnyivel előbbre moccant, ámbár erre semmi szükség nem volt. Sir Kán elsompolygott, még csak morogni sem mert. Tudta, amit mindenki tudott, hogy ha kenyértörésre kerül a dolog: Háti a Vadon Ura, nem más.

- Miféle jogról beszél Sir Kán? - súgta Maugli Bagira fülébe. - Embert ölni mindig szégyen. A Törvény így szól. És Háti mégis azt mondja...

- Kérdezd meg tőle. Én nem tudom, testvérkém. De akár volt joga, akár nem: ha Háti meg nem szólal, én megtanítottam volna móresre azt a béna mészárost. Idejönni a Béke Sziklájához, mindjárt egy ember meggyilkolása után - s ezzel még dicsekedni is -, hát ez sakálhoz illő dolog. Mellesleg szólva, a tiszta vizet is bemocskolta.

Maugli várt egy pillanatig, amíg össze tudta szedni a bátorságát, mert Hátit nemigen merték egyenesen megszólítani - aztán így kiáltott fel:

- Miféle joga van Sir Kánnak, Háti?

Mind a két part visszhangozta szavait, mert a Dzsungel Népe roppantul kíváncsi természetű, s most olyasvalami játszódott le a szeme előtt, amit senki sem értett meg - talán csak Balú, aki nagyon elgondolkozó képet vágott.

- Régi történet ez - mondta Háti -, még a Vadonnál is régibb. Csönd legyen mind a két parton, akkor elbeszélem.

Egy-két pillanatig tartott még a lökdösődés, taszigálás a vaddisznók meg a bivalyok közt - aztán a csordák vezetői egymás után dörmögték: - Várunk! - és Háti előrejött, amíg szinte térdig nem lábalt a vízben a Béke Sziklája mellett. Sovány volt, ráncos bőrű, sárga agyarú; de azért látszott rajta, hogy az, aminek a Vadon tartja: mindnyájuk ura.

- Tudjátok, gyerekek - kezdte -, hogy senkitől, semmitől nem féltek annyira, mint az Embertől.

Helyeslő suttogás hallatszott.

- Ez a történet rád is vonatkozik, testvérkém - szólt Bagira Mauglihoz.

- Énrám? Én a Csapathoz tartozom - és a Szabad Népből való vadász vagyok - felelte Maugli. - Mi közöm nekem az Emberhez?

- De azt nem tudjátok - folytatta Háti -, hogy miért féltek tőle. Hát elmondom. Amikor a Vadon kezdődött - senki sem tudja, mikor volt az -, mi, vadonbeliek együtt jártunk, és nem féltünk egymástól. Akkor nem volt szárazság; egy fán nőtt a levél, a virág, a gyümölcs, s mi semmi mást nem ettünk, csak levelet, virágot, füvet, gyümölcsöt és fakérget.

- Örülök, hogy nem abban az időben éltem - mondta Bagira. - A fakéreg csak karom-élesítésre jó.

- És a Vadon Ura Tá volt, az Első Elefánt. Ő hajtotta ki a mély vizekből ormányával a Vadont, s amerre agyarával barázdát vont a földön, arra folytak a folyók; ahol lábával toppantott, azon a helyen édesvízű tavak fakadtak; és ha fújt egyet az ormányán keresztül - így ni -, ledőltek a fák. Így alkotta meg Tá a Vadont, így mondták el nekem ezt a történetet.

- Egy kicsit tódíthattak rajta, amíg elbeszélték - suttogta Bagira, s Maugli, a száját eltakarva, nevetett a szaván.

- Abban az időben nem volt még gabona, se dinnye, bors meg cukornád; kis kunyhók se voltak, amilyeneket mi mindnyájan láttunk; és a Dzsungel Népe semmit sem tudott az Emberről, hanem együtt élt a Vadonban, és egy nép volt. De egyszerre csak veszekedni kezdtek egymással az ennivaló miatt, pedig volt itt legelője mindenkinek. Ellustultak. Mindenki ott akart enni, ahol éppen hevert - ahogy most is megtehetjük néha, amikor bőséges tavaszi esők vannak. Tá, az első elefánt, éppen új vadonokat teremtett, s a folyókat vezetgette a medrükben. Nem lehetett mindenütt egyszerre, hát az Első Tigrist tette meg a Vadon urává és bírájává, hogy a Dzsungel Népe elébe járulhasson a pörlekedéseivel. Akkor még az Első Tigris is gyümölcsöt és füvet evett, mint a többiek. Akkora volt, mint én, s nagyon szép - egész testének olyan volt a színe, mint a sárga futóka virágé. Azokban a szép időkben, amikor a Dzsungel új volt még, semmiféle csík vagy folt nem látszott a bundáján. A Dzsungel egész népe félelem nélkül járult eléje, s a szava törvénye volt az egész Dzsungelnek. Ne feledjétek, hogy akkor egy nép voltunk!

Hanem egy éjszaka valami vita támadt két őzbak között - olyanféle vita a legelő miatt, amilyeneket ti most aganccsal és mellsőlábbal szoktatok elintézni -, s azt mondják, hogy amint ezek ketten elmagyarázták a dolgot a virágok közt heverő Első Tigrisnek, egyik őz meglökte az agancsával, az Első Tigris pedig elfelejtette, hogy ő ura és bírája a Dzsungelnek, rávetette magát az őzbakra, és eltörte a derekát.

Addig az éjszakáig senki sem halt meg közülünk. Az Első Tigris, látván, hogy mit cselekedett, őrjöngeni kezdett a vér szagától, s elrohant az északi mocsarak közé. Mi, dzsungelbeliek, hogy így bíró nélkül maradtunk, harcolni kezdtünk egymással. Tá meghallotta a harc zaját, és visszajött. Akkor egyikünk ezt mondta, másikunk amazt, de Tá, látva a halott őzbakot a virágok között, megkérdezte, hogy ki ölte meg. Mi, dzsungelbeliek nem mondtuk meg, mert a vér szaga minket is megbolondított. Körbeszaladgáltunk, összevissza ugráltunk, kiáltoztunk, fejünket ráztuk. Tá ekkor megparancsolta a lelógó ágú fáknak s a Dzsungel földön kúszó növényeinek: jelöljék meg az őzbak gyilkosát, hogy ráismerhessen. Aztán azt kérdezte: - Ki lesz most már a Vadon Népének ura? - Ekkor odaugrott a szürke majom, aki a faágak közt él, s azt mondta: - Ezentúl én leszek a Dzsungel ura. - Tá nevetett ezen, és így szólt: - Úgy legyen - és nagy haraggal ment el.

Ismeritek a Szürke Majmot, gyerekek? Éppen olyan volt akkor is, mint most. Eleinte bölcs arcot vágott, de kisvártatva vakarózni, ugrándozni kezdett, s amikor Tá visszajött, a szürke majom éppen fejjel lefelé lógott egy fáról, csúfolkodva az alatta állókkal, azok meg visszacsúfolták. Így hát nem volt Törvény a Dzsungelben - csak bolondos fecsegés, értelmetlen szóbeszéd.

Ekkor Tá mindnyájunkat összehívott, és így szólt hozzánk: - Első urunk Halált hozott a Dzsungelra, a második Szégyent. Most már itt az ideje, hogy törvényünk legyen, olyan Törvény, amelyet nem szabad megszegni. Meg fogjátok ismerni a Félelmet, s ha megismertétek, tudni fogjátok, hogy ő az uratok, parancsolótok. A többi magától következik.

Mi, dzsungelbeliek, azt kérdeztük erre: - Mi az a Félelem? - Tá pedig azt felelte: - Keressétek, míg meg nem találjátok. - Mi tehát elkezdtük bejárni a Vadont, Félelmet keresve, s egyszerre csak a bivalyok...

- Hüm! - szólalt meg Misa, a bivalyok vezére, az ő homokzátonyukon.

- Igen bizony, Misa, a bivalyok voltak... Azzal a hírrel jöttek vissza, hogy a Dzsungel egyik barlangjában lakik a Félelem - nincs szőre, a hátsó lábain jár. Mi, vadonbeliek követtük a csordát, amíg a barlanghoz nem értünk, s a Félelem csakugyan ott állt a barlang szájánál. Mint ahogy a bivalyok mondották: nem volt szőre, s a hátsó lábain járt. Amikor bennünket meglátott: felkiáltott, s a hangja hallatára belénk szállt a félelem, amelytől azóta se tudunk megszabadulni, ha halljuk. Elrohantunk, egymást tiporva-tépve félelmünkben. Azon az éjszakán - így mondották nekem - mi, dzsungelbeliek nem feküdtünk le együtt ahogy addig szoktunk, hanem minden törzs külön húzódott - vaddisznó a vaddisznóval, őz az őzzel, szarv szarvval, csülök csülökkel, hasonló hasonlóval -, így hevertünk reszketve a Dzsungelben.

Csak az Első Tigris nem volt velünk, mert az még az Északi Mocsarak közt bujkált; s amikor hírét hallotta annak a Valaminek, amit a barlangban láttunk, így szólt: - Odamegyek ahhoz a Valamihez, és kitöröm a nyakát. - Egész éjjel rohant, amíg csak a barlanghoz nem ért; de amerre ment, a fák és kúszónövények megemlékeztek Tá parancsáról, lehajtották az ágaikat, és megjelölték futtában, végighúzva ujjaikat hátán, oldalán, homlokán, arcán. Ahol megérintették, jel maradt, csík maradt sárga bundáján. És ezeket a csíkokat viselik a gyermekei mind a mai napig. Amikor a barlanghoz ért, a Félelem, a szőrtelen, kinyújtotta kezét, és így nevezte el: "az a Csíkos, aki éjszaka jár" - és az Első Tigris megijedt a Szőrtelentől, és üvöltve nyargalt vissza a mocsarak közé.

Maugli itt csöndesen kuncogott, állát a vízbe lekapva.

- Olyan hangosan üvöltött, hogy Tá meghallotta, és így szólt: - Mi bajod? - és az első tigris, arcát az újonnan teremtett égre emelve (az is megöregedett ám azóta!) azt felelte: - Add vissza a hatalmamat, Tá! Megszégyenültem az egész Dzsungel szeme láttára, elmenekültem a Szőrtelen elől, s az szégyenletes nevet adott nekem. - És miért? - kérdezte Tá. - Mert bekent a mocsár iszapja - mondta az Első Tigris. - Akkor hát ússzál, és henteregj a nedves fűben, s ha csakugyan iszap az, lemosódik rólad - mondta Tá; s az Első Tigris úszott, aztán addig hentergett a fűben, hogy a Dzsungel már forgott körülötte: de egy foltocska sem változott meg a bőrén. Tá csak nézte és nevette. Akkor ezt kérdezte az Első Tigris: - Mit tettem én, hogy így kellett járnom? - Megölted az őzet - felelte Tá -, szabadjára engedted a Vadonban a Halált, s a Halállal együtt megjött a Félelem is, a Dzsungel népei félnek egymástól, mint ahogy te is félsz a szőrtelentől. - Tőlem sohasem fognak félni - mondta az Első Tigris -, mert én kezdettől fogva ismerem őket. - Hát menj és lássad - felelte erre Tá. És az Első Tigris rohant erre, rohant arra, hangosan kiáltozott az őzeknek, vaddisznóknak, a tüskésdisznóknak s minden vadonbélinek - és mind elmenekültek előle, egykori bírájuk elől, mert féltek tőle.

Ekkor visszajött az Első Tigris; a büszkesége megtört, fejét a földhöz verte, mind a négy lábával szaggatta a földet, s így szólott: - Ne feledd, hogy valaha a Dzsungel Ura voltam. Ne feledkezzél meg rólam, Tá! Hadd emlékezzenek a gyermekeim is arra, hogy valamikor nem ismertem a szégyent és a félelmet! - Tá pedig így felelt: - Ennyit megteszek a kedvedért, mert mi ketten együtt láttuk a Vadon születését. Legyen úgy minden esztendőben egy éjszakára, mint az őzbak megölése előtt volt - neked és gyermekeidnek. Ezen az egy éjszakán, ha összetalálkoztok a Szőrtelennel - annak neve pedig: Ember -, nem ti fogtok tőle félni, hanem ő fél tőletek, mintha a Dzsungel bírái és minden dolgoknak urai volnátok. Légy irgalmas hozzá félelmének éjszakáján, mert megismerted már, hogy mi a Félelem.

Erre így felelt az Első Tigris: - Ez elég nekem. - De amikor legközelebb ivott, meglátta a fekete csíkokat az oldalán; eszébe jutott, hogy milyen nevet adott neki a szőrtelen, újra fellobbant haragja. Egy esztendeig a mocsarak közt élt, várván, hogy Tá a szavának álljon. És egy éjszakán, amikor a Hold Sakálja, az esti csillag ragyogva állt a Dzsungel fölött: érezte, hogy az ő éjszakája elérkezett, s elment a barlanghoz, hogy találkozzék a Szőrtelennel. És úgy történt, ahogy Tá ígérte, mert a Szőrtelen leborult előtte, és a porban hevert, az Első Tigris pedig rásújtott, és eltörte a gerincét - mert azt hitte, hogy csak egy ilyen Valami van a Dzsungelben, s most megölte a Félelmet. Amikor a zsákmányát szagolgatta: hallotta, hogy Tá lejő az Északi Erdőkből - s egyszerre csak az Első Elefánt hangja, az a hang, amelyet éppen most hallunk...

A mennydörgés végigdübörgött a száraz, kiaszott dombok közt, de esőt nem hozott - csak száraz villámok lobbantak végig a dombok gerincén -, és Háti így folytatta:

- Ezt a hangot hallotta, s a hang így szólt hozzá: - Hát ez a te irgalmad? - Az Első Tigris a száját nyalogatta, s így felelt: - Hát aztán?! - Megöltem a Félelmet! - Tá pedig azt mondta: - Ó, te vak, bolond teremtés! Eloldoztad a Halál lábát, s most holtodig nyomon követ. Megtanítottad az Embert - ölni.

Az Első Tigris mereven állt a zsákmánya mellett, s így beszélt: - Ez is olyan most, mint az őzbak volt. Félelem nincs többé! Mától fogva ismét bíráskodni akarok a Vadon Népén.

Tá pedig azt felelte: - Soha többé nem fordul hozzád a Dzsungel Népe. Nem kerül többé utadba, nem alszik a közeledben, nem jár a nyomodban, és nem legelész a vackod körül. Csak a Félelem fog követni, s olyan ütéssel, amelyet nem is láthatsz, arra kényszerít, hogy engedelmeskedjél az akaratának. Megnyitja lábad alatt a földet, hurokká szorítja a nyakad körül a kúszónövényeket; a fatörzseket magasabban növeszti össze körülötted, mint amekkorát ugrani tudsz - és végül elveszi a bundádat, hogy kölykeit burkolja belé, ha fáznak. Nem voltál irgalmas hozzá: ő sem lesz az tehozzád.

Az Első Tigris nagyon hetvenkedett, mert ez az éjszaka az övé volt még, így szólott: - Tá ígérete, az Tá ígérete. Csak nem akarja elvenni az éjszakámat? - És Tá ezt mondta: - Ez az éjszaka a tiéd, úgy, ahogy mondottam, de meg kell fizetni az árát. Megtanítottad az Embert ölni, s az Ember gyors eszű tanítvány.

- Itt van a lábam alatt - szólt az első tigris -, s eltört a gerince. Hadd tanulja meg a Dzsungel, hogy megöltem a Félelmet.

Tá erre elnevette magát, és így szólt:

- Megöltél egyet a sok közül, de csak mondd el magad a Dzsungelnek - mert az éjszakád véget ért.

Fölkelt a nap; és a barlang szájából másik Szőrtelen lépett ki; látta a csapáson heverő zsákmányt s fölötte az Első Tigrist - és fogott egy hegyes botot...

- Most valami vágószerszámot dobálnak - mondta Ikki, és zörögve gurult le a parton, mert a gond nép nagyon ízes falatnak tartotta Ikkit - az ő nyelvükön Ho-Igunak nevezték -, s volt egynémely tapasztalata arról a gonosz kis fejszéről, amely úgy surrog végig a tisztáson mint a szitakötő.

- Hegyes bot volt az, amilyeneket a vermek fenekébe szoktak beverni - mondta Háti. - A Szőrtelen elhajította a botot, s az mélyen belefúródott az Első Tigris oldalába. Úgy történt minden, ahogy Tá mondotta. Az Első Tigris üvöltve szaladgált összevissza a Vadonban, amíg végre ki tudta tépni sebéből a botot. Az egész Dzsungel megtudta, hogy a Szőrtelen messziről tud sebezni, s a Félelem nagyobb lett, mint annak előtte. Így történt, hogy az első tigris megtanította a Szőrtelent - ölni. És jól tudjátok, mennyi kárt okozott azóta mindnyájunknak, hurokkal, veremmel, csapdával, repülő bottal, a fehér füstből kiszálló csípős léggyel (Háti a puskagolyóra gondolt) - meg a Piros Virággal, amely kikerget bennünket a szabad ég alá. De azért minden esztendőnek van egy éjszakája, amikor a Szőrtelen fél a Tigristől, Tá ígérete szerint, s a Tigris nem is adott neki soha okot arra, hogy enyhüljön a félelme. Ott öli meg, ahol találja, mert eszébe jut az Első Tigris megszégyenülése. Egyebekben pedig: a Félelem éjjel-nappal keresztül-kasul járja a Dzsungelt.

- Hihi! Huhú! - füttyögtek az őzek, arra gondolván, hogy mit jelent mindez őnekik.

- És csak amikor mindenkit nagy, közös Félelem fog el, mint most: akkor tudjuk mi, vadonbeliek félretenni a magunk kis félelmeit; akkor tudunk úgy összetalálkozni egy helyen, ahogy most tesszük.

- Az Ember csak egy éjszakán fél a tigristől? - kérdezte Maugli.

- Csak egy éjszakán - felelte Háti.

- De hiszen én is, más is, az egész Dzsungel tudja, hogy Sir Kán kétszer-háromszor is öl Embert egy hónapban.

- Úgy van. De ilyenkor hátulról ugrik rá, és ütés közben félrefordítja a fejét, mert tele van félelemmel. Ha az Ember ránézne, megszaladna. Ezen az egy éjszakán azonban nyíltan megy le a faluba. Bemegy a házak közé, bedugja a fejét az ajtón, az emberek arcra borulnak - ő pedig megöl egyet. Egyet, ezen az éjszakán.

- Ó - kiáltott fel Maugli a vízben hemperegve -, most már értem, miért parancsolta Sir Kán, hogy nézzek a szemébe! Rosszul járt, mert nem bírta el a tekintetemet, én pedig, annyi szent, nem borultam a lábához. De hát én nem vagyok ember, és a Szabad Néphez tartozom.

- Hm - morogta Bagira szőrös torka mélyén. - Hát aztán tudja-e a Tigris, hogy mikor van az ő éjszakája?

- Csak akkor, amikor a Hold Sakálja tisztán ragyog az esti köd felett. A Tigris egyetlen éjszakája néha száraz nyárra esik, néha meg az esőzések idejére. Az Első Tigris nélkül sohasem lett volna ez így - és egyikünk sem ismerte volna meg a Félelmet.

Az őzek búsan mormogtak, Bagira szája pedig gonosz mosolyra rándult. - Hát az emberek ismerik-e ezt a mesét? - kérdezte.

- Senki sem ismeri, csak a tigrisek meg mi, elefántok - Tá gyermekei. Most ti is hallottátok, akik a víz mellett ültök - és én elvégeztem a mondanivalómat.

Háti a vízbe mártotta ormányát, annak jeléül, hogy többet nem akar beszélni.

- De - de - szólalt meg Maugli, Balúhoz fordulva - miért nem evett az Első Tigris tovább is füvet, levelet, fakérget? Hiszen csak kitörte az őzbak nyakát. Nem ette meg. Mi csábította arra, hogy húst egyék?

- A fák és a kúszónövények megbélyegezték, testvérkém, s olyan csíkos bundájú állattá tették, amilyennek mi ismerjük. Sohasem akart többé enni a gyümölcseikből; de attól a naptól fogva az őzeken meg a többi Fűevőn bosszulta meg magát - mondta Balú.

- Hát akkor te tudtad ezt a történetet, mi? Miért nem hallottam én soha?

- Mert a Dzsungel tele van ilyen történetekkel. Se vége, se hossza nem volna, ha egyszer elkezdeném. Ereszd el a fülemet, testvérkém.

A DZSUNGEL TÖRVÉNYE

Hogy ízelítőt nyújtsak a Dzsungel törvényeinek mérhetetlen változatosságából: versbe szedtem (Balú kántáló szavalása nyomán) néhányat a farkasok törvényei közül. Száz és száz van még; amelyek itt példaként szerepelnek: egyszerűbb szabályok.

A Dzsungel Törvénye beszél: mennyként öreg és színigaz.
Ha a farkas tiszteli: él; de ha megszegi: hull a csikasz.

Mint indanövény, e parancs előre s hátra mutat:
mert farkas óvja a falkát, falka a farkasokat.

Naponta fürödj füledig; s igyál, de ne légy mohó;
az éj a vadászatidő s a nappal aludni való.

A sakál kullogjon a tigris után; de ha nől bajuszod:
vadászként nyerni az ételedet magad is tudod.

Ne feledd, hogy a tigris, a párduc, a medve: a Dzsungel ura.
Hagyd Hátit; és sose törj vadkanra, erősfogúra.

Ha találkozik falkával a falka, nem adva utat:
heveredj le, amíg a nagyok kitanácskozzák magukat.

Ha rokonnal vívsz: vele messze vonulj sűrű lombok alatt,
ne vegyen részt más: belső viszályba ne hulljon a had.

A farkas odúja: az ő menedéke, otthona,
se a falkavezér, se a nagygyűlés nem térhet oda.

Ház és mentsvár a farkasodú, de ha túl sekély,
a gyűlés üzen: Ily nyomorult vackot különbre cserélj!

Ha este vadásztál: csendbe maradj, ne csahold sikered:
az őz megijed, testvéreid étke messze üget.

Magad és párod s fiaid részére vadássz eleget,
de ne ölj az ölésért; és embert sose ölj, ne feledd!

Mindent be ne falj, ha a más prédáját elragadod:
a közös jog övé is, ezért hagyd néki a bőrt, cafatot.

A falka ölése közös hús: ahol leled, ott eheted,
s elvinni belőle tilos: meghalsz, ha odúdba viszed.

A farkas ölése: övé. Vele barlangjába mehet,
s ha önként adja: belőle a falka csak akkor ehet.

A kölyökjog: egyévesé. A közösből része legyen,
mihelyt a többi evett. Ne tagadja meg egyike sem.

Otthonjog: anyáé. A közösből része legyen:
comb jusson a kölykeinek. Ne tagadja meg egyike sem.

Barlangjog: apáé. Ő táplálja a kölykeit, és
nem üzenhet a falka érte, csupán a nagygyűlés.

Talán egyszer mégis férjhez megyek, ha valaki elénekli ezt nekem…:))))

30 éves vagyok, és nem vágyom még rá, hogy gyerekem legyen, családom. Gondolkodtam rajta, hogy ez miért van, és baj-e egyáltalán? Fontosak-e a társadalmi elvárások ezzel kapcsolatban (lassan már meg is adóztatnak, ha nem szülök gyereket…). Persze, a biológia az fontos, egy idő után elfogynak a petesejtek. Aki velem egykorú, és nincs még családja, az tudja, hányszor kérdezik meg idősebb ismerősök, szomszédok, családi barátok, rokonok, hogy: „És Te, mikor mész már férjhez? Hány éves is vagy? Ahaa… hát azért ideje lenne… ”

Mi nem éltünk jól, mikor gyerek voltam. Nem volt pénzünk, így is mondhatnám, nem sok helyre mentünk, épp hogy megéltünk. 2-3-szor persze voltunk a Balatonon, amíg még együtt voltak a szüleim. Nem sok volt a lehetőség. De aztán felnőttem. Elvégeztem a szakközépiskolát, a főiskolát. Nyelvvizsgáztam... Megtettem, amit meg kell. De ez sok idő volt. Most meg dolgozom, meg tervezgetem az életemet. És élem. Utazom. Ha tudok, és ha akarok. Rajtam múlik.

Az idei évem hihetetlen volt, 30. születésnapomon Rómában voltam (persze azzal is magamat ajándékoztam meg), aztán Hollandia (köszönet érte a barátaimnak, akik meghívtak magukhoz), aztán augusztusban nyaralás, Korfu. Sosem utaztam ennyit egy évben, de még feleennyit sem, annyira jó volt!

Szóval arra jutottam, hogy élni akarok. Bepótolni, ami sokáig hiányzott. Megtanulni még egy nyelvet. Még néhány évet szabadon tölteni (az nem azt jelenti, hogy egyedül)

Mert én annyi mindent nem szerettem még!:)

Eldöntöttem, hogy mindenfélét írogatok ma, erre áramszünet után nem kapcsol vissza a modemem. Sötét minden led, beszéltem már az ügyfélszolgálattal is.:) Azt mondták, vigyem a jótállási jegyen található szervizbe. Még szerencse, hogy hasít a mobilinternet (komolyan, tök jó gyors):)

Tekintve, hogy takarékra vettem magamat, átmenetileg ez olyan könyves bloggá válik.

Kölcsön kaptam Vass Virág: Franciadrazsé című könyvét (http://www.nlcafe.hu/szabadido/20100927/vass_virag_francia_drazse_-_olvass_bele_a_konyvbe/), és muszáj leírnom, hogy borzalmas volt. Egy lány kimegy újságíró gyakornoknak Párizsba egy menő női magazinhoz, ott beleszeret a művészeti vezetőbe, aztán össze-vissza kavar mindent. Kémkedik a művészeti vezető barátnője után, és amit megtud, azt leadja a nagyfőnöknek… aztán összejön a palival, de az aztán dobja a régi nő miatt, aki a főszerkesztő. Így aztán hazajön nagy szomorúan, és szül egy gyereket annak a srácnak, akit akkor hagyott ott, amikor kiment Párizsba és szerelmes lett a franciába. Gyönyörű történet. Nagy vonalakban ennyi, és mindezt full rózsaszín könyvborítóval. Szégyen elővenni a metrón. Bele kell tenni mondjuk a Bűn és bűnhődés fedőlapjába, vagy becsomagolni egy Népszabadság lapba, ahogy némelyek szokták. Még úgy is jobb, mint ez a rikító rózsaszín, ami pont annyira értelmes belül, mint ahogy a külseje is mutatja. Komolyan van, aki egy húszéves nyomulós kis picsáról ír könyvet, és annak a munkahelyi kavarásairól, meg ármánykodásairól? És van, aki ezt pénzért meg is veszi... és van, aki kölcsönkapja és elolvassa?:)) Igaz, néhány óra alatt át lehet szaladni rajta, nem kell nagyon elmélyedni a sztoriban.

Ennél borzalmasabb már csak a metróban reklámozott Barbibébi lehet (http://www.storyonline.hu/hirek/barbibebi/25974/). Én már a srác, pontosabban az író arcától is megijedtem, amikor láttam a hirdetést. Nem feltétlenül kéne ezzel az arccal reklámozni a könyvet, bár lehet, hogy valakinek bejön, és szalad a boltba megvenni.

Azért hátha az Ulpius-ház kiadónak vannak normális könyvei is, mert ez mindkettő általuk került a könyvesboltok polcaira.:)

Viszont, csak hogy megvédjem a rózsaszín borítós könyveket, Stephanie Calman: Egy rossz anya vallomásai című könyve (http://www.libri.hu/konyv/egy-rossz-anya-vallomasai.html) jó! Igaz, csak félig rózsaszín a borítója. A gyereknevelésről sok humorral, öniróniával, a hibákról, amiket elkövetünk, és lehet, hogy kiderül, hogy nem is hibák… Viccesen elgondolkodtató. Nocsak, most kezembe vettem, és ebben a pillanatban látom, hogy ez is Ulpius-házas.

„Az új házunk földszinti vécéjében ücsörögve a faliújságokat böngészem. A currys receptek között, egy Krysta nevű nő hirdetése mellett, aki „takarításra és hasalásra” ajánlkozik, egy újságkivágáson akad meg a szemem. Ez egy karikatúra, amit egyszer a New Yorkerből vágtam ki, és egy tekintélyes külsejű, karosszékben üldögélő házaspárt ábrázol.

            „Most, hogy a gyerekek kirepültek – mondja a férfi –, úgy gondolom, itt az alkalom, hogy időt szakítsunk a szexre.”

És rádöbbenek, hogy ez nem is olyan vicces, mint korábban volt.”

Ez egy idézet volt a könyvből (ha esetleg valaki nem jött volna rá magától…:).

Mára ennyit a könyvekről. Más meg nem lesz. Még a végén mobilinternet túlforgalmazásom lesz, és könyöröghetek jóváírásért az ügyfélszolgálatnál.

Nos, a negatív spirálnak talán vége. Rájöttem, hogy kell valami hasznos elfoglaltság ahhoz Persze, ezt eddig is tudtam, de nyáron jobban pörögtek az események.

Kinéztem egy angol tanfolyamot, október közepén kezdődik. Heti 2x3 óra este. Meg más dolgokat is nézegettem...

És sokat olvasok.

Mondjuk ez nem újdonság, mert eddig is olvastam eleget, de most többet, mert többet vagyok otthon. Augusztusban például két könyvet vettem az utalványból, amit névnapomra kaptam. Az egyik Milan Kundera Az élet máshol van (hadd használjam fel valaki más ismertetőjét: http://cgi.axelero.hu/ilegeza/sendpage.cgi?rec=li2502), a másik Kurt Vonnegut Galápagos (http://www.napvilag.net/irodalom/20090204/kurt_vonnegut_galapagos_evolucio_kicsit_maskepp). Nem tudtam eldönteni, hogy melyiket vigyem magammal a nyaralásra, így végül úgy döntöttem, mindkettő jön, és versenyeztetem őket. Egy napos busz úton van elég idő olvasni, mindkettőt elkezdem, aztán amelyik jobban tetszik, azt folytatom elsőként. És – elnézést kérek az ellentábortól – nálam abszolút a Kundera nyert. Pedig az a komolyabb, nehezebben emészthető könyv szerintem. Persze aztán befejeztem a másikat is. És közben még a Katedrálist is kiolvastam, ami jó hosszú, viszont nagyon izgalmas. Szívesen elolvasnám a második részét is, majd megszerzem.

És még talonban van Joseph Heller: Valami történt című könyve is (http://legeza.oszk.hu/sendpage.php?rec=li0839). De az egy kicsit vontatottnak tűnik. Mindegy, azért átrágom majd magamat rajta, ha már megvettem.

Az ősz már csak ilyen.

Belekeveredtem valami negatív spirálba. Mióta hazajöttem a nyaralásból, csak rossz dolgok történnek. Nem sorolom fel, csak összeszámolom, hány dolog… 1, 2, 3, 4, 5, 6. Hat rossz dolog. Persze nem nagy dolgok. Valaki segíthetne, hogy lehet ezt leállítani? Ráadásként most már le is betegedtem, totál megfáztam, pedig nem vagyok egy beteges típus. Persze tudom, hogy egyszer fent, egyszer lent, így van ez mindenkivel, de valahogy tutira meg lehet állítani a rosszaság folyamot. Majd este erre koncentrálok lefekvéskor. Aztán az univerzum mellém áll.:) Nem is értem, miért van ez, pedig augusztusban totál pozitív voltam, feltöltődött, tele energiával. Lehet, pont ezzel dorongoltam le másokat, és bevonzottam a bajt a túlzott egómmal.

Mindenesetre vissza kell fordítani pozitívba, mert most totál kimerültem. Mondjuk, az emberek általában ezt érzik ősszel, vége a nyárnak, vége a napsütésnek, őszi depresszió, a csapból is ez folyik, de én nem vagyok depressziós, még azt sem mondanám, hogy rosszkedvem van. Csak egyszerűen nem értem, mért kell ennek mindig így lennie.:)

Teszek róla, hogy visszaforduljon.

Paulo Coelho Fight for your dreams, and your dreams will fight for you // Lucha por tus sueños y tus sueños lucharán por ti

Az igazi butaságról

Mert a butaság is többféle. Vannak értelmes emberek, kiknek lelkében az értelem pislákoló fénye kialudt, mert szerencsétlen életkörülmények között születtek és nevelkedtek.

Vannak emberek, akik buták, mert nem tudnak uralkodni testük fölött, elbutítja őket a szenvedély, lelkük lángját megfojtja az érzékek gőgje. Vannak buta emberek, akik egyszerűen környezetük áldozatai. Ezeket sajnálni kell. De az igazi butaság meglehetősen ritka, s annál veszélyesebb és reménytelenebb. Az ember természettől értelmes lény. Az igaz, a sötét, a reménytelen butaságot olyan érdeklődéssel kell szemlélni, mint valamilyen ősi és félelmes természeti tüneményt, mint a kétfejű bornyút, mint a természet egy torz, érthetetlen ötletét, melynek – szó szerint – semmiféle értelme nincsen. Az igazi butaság feloldhatatlan. Mi hiányzik az ilyen ember lelkében és testében? A Szentlélek vagy bizonyos nedvek, mirigytermékek? A jód? A nemi hormon? Nem tudjuk pontosan. De amit tudnunk kell, hogy az igazi butákat minden módon tanácsos kerülni, feltűnés nélkül védekezni kell ellenük. Ne akard meggyőzni az ilyeneket, mert nem jóindulatúak. A kedves, szegény hülyék jóindulatúak; a buta ember rosszindulatú. A hülyék Isten szegény gyermekei; a buták a pokol szövetségesei. A végzet ők, el kell viselni.

Arról, hogy az ember része a világnak

Az ember, mérhetetlen gőgjében és hiúságában, hajlandó elhinni, hogy a világ törvényei ellen is élhet, megmásíthatja azokat és büntetlenül lázadhat ellenök. Mintha a vízcsepp ezt mondaná: „Én más vagyok, mint a tenger.” Vagy a szikra: „Rajtam nem fog a tűz.” De az ember semmi más, mint egyszerű alkatrésze a világnak, éppen olyan romlandó anyag, mint a tej vagy a medve húsa, mint minden, ami egy pillanatra megjelenik a világ nagy piacán, s aztán, a következő pillanatban, a szemét- vagy a pöcegödörbe kerül. Az ember, testi mivoltában, nem is magas rangú eleme a világnak; inkább csak szánalmasan pusztulásra ítélt anyagok összessége. A kő, a fém is tovább él, mint az ember. Ezért mindaz, amit testünkön át jelentünk a világban, jelentéktelen. Csak a lelkünk erősebb és maradandóbb, mint a kő és a fém – ezért soha nem szabad másképpen látnunk magunkat, mint lelkünk térfogataiban. Az erő, mely a romlandó testi szövetben kifejezi magát, nemcsak alkatrésze, hanem értelme a világnak. Ez az erő az emberi lélek. Minden más, amit a világban jelentünk és mutatunk, nevetséges és szánalmas.

Jól érzékelhető, hogy bezárták Lipótot, mert tele van a város bolondokkal. Néha úgy érzem, mintha egy óriási bolondok házában mászkálnék.

Egyik reggel, mikor mentem dolgozni, egy bohóc volt a buszon. Fiatal srác volt, rendesen bohócnak öltözve: hatalmas fehér cipő, pepita kockás nadrág, színes kabátka, színes göndör paróka, arca, kifestve. Azon gondolkodtam, vajon hová mehet reggel nyolckor. Talán valami óvodába, vagy iskolába előadást tartani. Aztán rájöttem, hogy nyári szünet van, mert ez augusztusban volt. Ott szállt le, ahol én, és ott aztán a közelben semmilyen intézmény nincs kisgyerekekkel. Előttem ment át a zebrán, kétszer is hátrafordult, rám nézett… és furcsa tekintettel azt mondta szia… Akkor értettem meg azokat az embereket, akik azt mondják, hogy félnek a bohócoktól. Komolyan, most már azon sem lepődnék meg, ha medve jelmezben szállnának fel az emberek a metróra, mint a Kontrollban. Pedig azt nagyon elvontak találtam, de most olyan valóságosnak tűnik.

Aztán mesélte a Zoli (mindegy, melyik Zoli), hogy ült egy ember a villamoson, és valamit keresgélt a zsebében. Úgy, ahogy a filmeken a fegyvert szokták, és már mindenki őt nézte. Aztán halálos nyugalommal elővett egy mp3 lejátszót, fülébe helyezte, elkezdte hallgatni a zenét, és hangosan énekelni a szöveget. Ez inkább vicces, már tele vagyunk előítéletekkel. Vagy inkább rossz tapasztalatokkal.

És még egy sztori, egy idősebb bácsinak a nővérem át akarta adni a helyet egyszer… Megkérdezte, hogy letetszik ülni? Erre az öreg kiabálva: Nem ülök le, és hagyjon engem békén! Mondjuk ezen jó sokat nevettem, mikor meghallottam. De azért ha jobban belegondolunk, nem olyan vicces, hogy egyes emberek ekkora bunkók.

És hogy ez miről jutott eszembe? Nem tudom már, de valamelyik nap megint egy bolond került velem szembe biztos az utcán. Ja, igen, a villamosmegállóban jött szembe egy ember, vagyis éppen szállt fel, egy sólyommal a karján a villamosra. Bár ő nem nézett ki őrültnek, de ő juttatta eszembe, hogy már semmin sem lehet meglepődni.

Aztán lehet, hogy én beszélek, és közben én is ugyanolyan bolond vagyok?! Ki tudja… :)

Most már igazán szemrehányás érhet, hogy nem nagyon írok, vagy keveset. Nem volt motivációm… alkotói válság:)

Egyfolytában azon töröm a fejemet, hogy mi a fenét kezdjek az életemmel. Úgy értem, hogy olyan dolgot csináljak, ami hasznos is, szeretem is, és pénzt is lehet vele keresni. Aminek értelme van. Legjobb azoknak az embereknek, akik egész fiatalon el tudják dönteni, hogy mik szeretnének lenni (kertész leszek…), és a munkájuk a hobbijuk is. Hát, én nem így voltam vele. Általános iskola végén még fogalmam sem volt, hogy mit szeretnék csinálni, szakközépiskola után pedig már elkezdtem dolgozni.

De mindenképpen szükségem van rá, hogy valami értelmet találjak az életben. Most sokan rávágnák, hogy az élet értelme a család, gyerekek, stb. de én nem erre gondolok, hanem önmegvalósításra. Persze nem valami óriási dologra, nem akarok világhírű író, vagy politikus lenni… (na jó, író akarnék!).

De azért kell, hogy legyen valami… valami… ami több.

Úgyhogy gondolkodom tovább, építem a személyiségem.:)

Jorge Luis Borges: Egyszerűség

A gyakran és odaadással

forgatott könyv engedelmességével

nyílik ki a rácsos kertkapu

s a tekintetnek odabent

meg se kell állapodnia a dolgokon,

már rég megrögződtek az emlékezetben.

Ismerem itt a járást és a lelket,

és azt a közös tolvajnyelvet,

amit minden kis csoport kitalál magának.

Nincs szükség nagy szavakra.

felvágni ezzel-azzal;

itt mindenki jól ismer körülöttem,

ismerik gyarlóságaim. gátlásaim.

Ez a legtöbb, amit elérhetünk,

ami talán lehozhatja a Mennyet:

nem a csodálat, nem a diadal,

csak az, hogy egyszerűen elfogadnak

a tagadhatatlan Valóság részéül,

mint a köveket vagy a fákat.

Vágtázó Halottkémek : Végzetes szerelem

Elmondom
ami szép s végveszély
eljöttem sorsok végzetébõl
hol egy emberi testet ver a szél
ez egy száraz elfagyott váz már
mint egy kóró oly szikár
de szelleme visszajár éjjelente eget ráz
hát tombolj tombolj gyere tombolj szélvész

tombolj tombolj tombolj szélvész
ércfényben fürdik a táj
a lélek még hazajár
hát miféle pokoli ez a szándék
hogy a végzet a szerelem?
miért ölsz szerelem?
emberibb sorsra születtem!
fölszárnyal az élet tüneménye
és elillan észrevétlen
még nem éltem
még nem éltem
még nem éltem
még nem éltem

visszatérek egy korhadó vázba
talán fû vagy fa lettem
itt élek immár némán
ha itt lennél te is tudnád
fölül emberi hullát ver a szél
a zörgõ test néha beszél
egy földindító szerelemrõl
az egek végzetérõl
hát tombolj tombolj gyere tombolj szélvész

Szeretem ezt a számot.

Kányádi Sándor: Valami készül

Elszállt a fecske,
üres a fészke,
de mintha most is
itt ficserészne,
úgy kél a nap, és
úgy jön az este,
mintha még nálunk
volna a fecske.
Még egyelõre
minden a régi,
                                                                               bár a szúnyog már
                                                                               bõrét nem félti,
                                                                               és a szellõ is
                                                                               be-beáll szélnek,
                                                                               fákon a lombok
                                                                               remegnek, félnek.
                                                                               Valami titkon,
                                                                               valami készül:
                                                                               itt-ott a dombon
                                                                               már egy-egy csõsz ül: 

                                                                               Nézd csak a tájat,
                                                                               de szépen õszül.

Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van újra

Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem.

Kedvesem, te űlj le mellém,
Űlj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.

Dsida Jenő: Ősz a sétatéren

Szemem falán kívül is, belül is
ez a kietlen őszi tájkép:
sétatér.
Azok az emberek, akik most hangosan beszélve
haladnak előttem, rögtön eltűnnek a fák közt,
az a nő, aki mellettem ül a padon,
mindjárt meghal, feje félrebillen,
szeme kiszárad, húsa lehull.
Milyen egyedül leszek!

A lombok is leszállingóznak,
a jövőéviek is; fakadásuk hiábavaló.
Csak én fogok itt ülni magányosan,
céltalanul, haláltalanul sok-sok iszonyú évig.
Mindjárt elnémulok, nem lesz akihez szóljak
s azt se mondhatom el, hogy nincs akihez szóljak,
s mire nyomdagépek méhéből életre edzve
ez a vajúdó vers világra jön,
csak üveges szemek bámulják mindenünnen:
Nem lesz, aki értse.

Jaj, be keserves ez az őszi sétány!
A levegő mintha végtelen víz volna,
türkiszes árnyú, zöld tenger-medence,
hová sosem szürönközik sugár.
A fák:
sűlyedt hajók árbocai.
A bokrok:
nagy vízi pókok, óriás meduzák.
Az út:
kanyargó, nyúlós tengeri kígyó.
S a tó:
sötét álom a szívem fenekén.

Nemes Nagy Ágnes: Október

Most már félévig este lesz.
Köd száll, a lámpa imbolyog.
Járnak az utcán karcsú, roppant,
négy-emeletnyi angyalok.
S mint egy folyó a mozivászon
lapján, úgy úsznak át a házon.

Acetilén fényében ázik
az útjavítás. Lenn a mélyben,
iszamos, hüllő-hátu cső,
pára gyöngyösödik a kérgen,
s a városon, mint vér a gézen,
általszívódik a nyirok.

Vékony tűz nyüszít, sustorog,
mellette kucsmás, birka-bundás,
mint a makk-ász, guggol a munkás,
fölötte hengerhasu gépek,
rájuk irva: „Consolidated…”
S egy fa. Akár a régi csap,
csöpörésznek a targalyak,
szalad, olajjal töltekezvén
a gép gömbölyű béka-testén,
majd a bundára ér a csepp,
s fölsír a tűz: megérkezett.

Neonfény lobban és lehull.
A vizes kőre rácsorog.
Valaki, messze, úgy vonul,
hogy a köd kilométer-odva
énekét tompán sokszorozza –
hallani, amint tántorog.

Valahogy úgy van, hogy minden rossz után valami jó történik, és fordítva.

Egész nyáron nyugalom volt. Mondjuk nem is sok helyen jártam, csak abban a táborban, amiről korábban írtam, amúgy munka. De most, augusztusban, a nyaralás, az nagyon jó volt, Korfu csodálatos, szép partokon láttunk, gyönyörű volt a naplemente, kétszer is megnéztük, hajókáztunk, motorcsónakoztunk, óriás hullámokban fürödtünk… és egy kis romantika a végére. Az emberek annyira kedvesek, hogy ilyet még sehol nem tapasztaltam. Ez volt életem eddigi legjobb nyaralása. Képek az Indafotón.

Amióta hazajöttem, azóta folyamatosan csak a rossz dolgok történnek. Munkahelyen is, meg azon kívül is. Pedig most annyira fel vagyok töltődve, és pozitívan érzem magamat. Illetve lassan csak éreztem. De igyekszem nem átmenni negatívba. Úgyhogy nem is ragozom ezt tovább, nehéz az élet, még ha kívülről nem is látszik az emberen, hogy küzd.

Inkább arra gondolok, hogy milyen jó volt utazni. Mennyi mosolygós emberrel beszélgettem. És hogy nekem is annak kell maradnom. Vidám zenéket hallgatni...:)

És most pár mondatot a rallyról. Mert rallyra járni jó... az ígéret meg szép szó. :)

Néhány hónapja voltunk Salgó rallyn. Sok volt az autó. Sok volt a kanyar. Hát még a szúnyog! :)

Ki nem fél a kétségektől
ki kérdezni bátor
ki nem riad a szenvedéstől
ha belepusztul se
ki választásra kényszerül
adjon-e ne adjon életet
egy asszony
ajánlja ezt a könyvet
minden asszonyoknak
Oriana Fallaci

"Ma éjjel tudtam meg, hogy vagy: egy csöppnyi élet a semmiből. Nyitott szemmel feküdtem a sötétben, és egyszerre, abban a sötétségben, belém villant a bizonyosság: igen, vagy. Létezel. Olyan volt, mintha egy puskagolyó talált volna el. Megállt a szívverésem. Aztán, amikor a szívem tompán újra dübörögni kezdett - a döbbenet ágyúlövései voltak ezek -, már éreztem, hogy egy kútban zuhanok, ahol minden bizonytalan és félelmetes. Most itt vagyok, kulcsra zárva a félelmemben, csupa veríték az arcom, a hajam, a gondolataim. Elveszek ebben a félelemben."

„A barátnőm azt állítja, én vagyok az őrült. Neki, aki pedig férjnél van, három év alatt négy abortusza volt. Van már két gyereke, nem engedheti meg magának, hogy legyen egy harmadik is. A férje keveset keres, neki meg olyan munkája van, amit szeret, nem akarja feladni. A gyerekekre az anyósa vigyáz, de egy bölcsődényi gyerekkel már ő sem bírna. Azt mondja, szép dolog a romantika, de a valóság más. A tyúkok sem hozzák világra az összes csibét, amit kikelthetnének; ha minden szem tojásból csirke születne, a világ egy nagy tyúkóllá változna. Nem tudtad, hogy nagyon sok tyúk kiissza a tojásait? Nem tudtad, hogy csak egyszer vagy kétszer költenek évente? Na, és a nyulak: nem tudtad, hogy egyik-másik nyúl megeszi a satnyább újszülötteit, hogy a többit szoptathassa? Nem volna jobb rögtön az elején elhajtani, mint megszülni, és aztán megenni vagy másokkal megetetni őket? Szerintem az volna a legjobb, ha meg sem fogannának. Erre a barátnőm nekem támad. Azt mondja, persze, hogy ő is szedte a tablettákat. Szedte, bár egyáltalán nem tett jót neki. Aztán egy este megfeledkezett róla, és akkor jött az első abortusz. Szondával. Nem tudom, mi az a szonda. Azt hiszem, valami tű, amivel gyilkolni lehet. Azt viszont tudom, hogy nagyon sokan használják, bár tisztában vannak vele, hogy borzasztó fájdalmakkal jár, és börtönbe juthatnak miatta.

Azt kérded, miért beszélek néhány napja csak erről? Nem tudom. Talán azért, mert mások meg engem zaklatnak ezzel, és nagyon remélik, hogy megteszem. Talán azért, mert előfordult, hogy én is gondoltam rá, bár nem vallottam be magamnak. Talán azért, mert senki mással nem tudom megosztani ezt a lelkemet mérgező kételyt. A puszta gondolatba is, hogy megöljelek, belehalok, és mégis, időnként megfordul a fejemben. Megzavart az a dolog a csirkékkel. Megzavart a barátnőm dühe, amikor megmutattam neki a fényképen a szemedet és a kezedet. Azt válaszolta, hogy a valóságban még mikroszkóppal sem látnám, sem a szemedet, sem a kezedet. Azt kiabálta, hogy fantazmagóriákban élek, és összekeverem a valóságot az érzelmeimmel és az álmaimmal. Aztán ezt vágta a fejemhez: „Na, és az ebihalak, amiket kiszedsz a kerti medencéből, hogy ne legyen belőle béka, mert a brekegés zavarja az éjszakai nyugalmadat?” Igen, tudom, kegyetlenül sorolom a gyalázatosságait annak a világnak, amelybe belépni készülsz, a mindennapos rémségeket, amelyeket elkövetünk, de ez az egész túl bonyolult neked.

Mégis, lassacskán bizonyossággá érik bennem a sejtés, hogy érted, amit mondok, mert te már mindent tudsz. Aznap kezdtem gyanakodni, amikor azon törtem a fejem, hogy is magyarázzam meg neked, hogy a Föld ugyanolyan gömbölyű, mint az a tojás, amelyben élsz, és hogy a tenger ugyanolyan vízből van, mint amilyenben te lebegsz, és sehogy se tudtam kifejezni, amit akartam. Hirtelen belém hasított a sejtés, hogy feleslegesen erőlködöm, mert te már mindent tudsz, sokkal többet, mint én, és ettől a gondolattól azóta se tudok megszabadulni. Ha abban a tojásban benne van az egész világegyetem, miért ne lehetne jelen a gondolat is? A tudósok is azt gyanítják, hogy a tudatalatti az ember megszületése előtti létének az emléke. Az? Akkor mondd meg nekem te, aki mindent tudsz: mikor kezdődik az élet? Könyörgök, mondd meg: a tiéd már tényleg elkezdődött? Mikor?

Akkor, amikor az a fénycsöpp, amit spermiumnak hívnak, megrepesztette a sejt falát? Vagy akkor, amikor kibukkant a szíved, és pumpálni kezdte a vért? Vagy akkor, amikor kivirágzott az agyad, a gerincvelőd, és emberi formát kezdtél ölteni? Vagy talán még nem jött el a pillanat, és csupán egy félig kész motor vagy? Mit nem adnék érte, gyermekem, ha megtörhetném a hallgatásodat, ha behatolhatnék a börtönödbe, mely téged magában rejt, és melyet magamban rejtek, mit nem adnék érte, ha láthatnálak, ha hallhatnám a válaszodat!

Furcsa pár lettünk mi ketten, annyi bizonyos. Benned minden tőlem függ, és bennem minden tőled függ: ha te megbetegszel, én is megbetegszem; ha én meghalok, te is meghalsz. És mégsem tudok közölni veled semmit, és te sem tudsz közölni velem semmit. Abban a – talán végtelen – bölcsességedben még sincs tudomásod arról, milyen az arcom, hány éves vagyok, milyen nyelven beszélek. Nem tudod, honnan jövök, hol vagyok, és mit csinálok. Ha magad elé akarnál képzelni, nem volna semmi fogódzód ahhoz, hogy kitaláld, fehér vagy fekete, fiatal vagy öreg, magas vagy alacsony vagyok-e. És én sem tudom, hogy te vagy-e már valaki. Két egymásra utalt idegen még soha nem volt nálunk idegenebb egymásnál. Két – egy testben egyesült – ismeretlen még soha nem ismerte kevésbé egymást, és nem voltak oly távoliak egymás számára, mint mi ketten."

"Szerettem? Egyszer majd nekünk kettőnknek beszélgetnünk kell erről a szeretetnek nevezett dologról. Mert őszintén szólva nem nagyon értem mi is az tulajdonképpen. Gyanítom, hogy valami hatalmas átverés lehet, amit csak azért találtak ki, hogy az emberek el legyenek valamivel foglalva. Szeretetről beszélnek a papok, a plakátok, az írástudók, a politikusok, mindenki, aki szeretkezik, és úgy beszélnek a szeretetről, mint valami gyógyírről, amely egycsapásra megszüntet minden tragédiát, de ezzel csak megsebzik, elárulják, meggyilkolják a testet és a lelket. Én gyűlölöm ezt a szót, mellyel minden nyelvben lépten-nyomon találkozom. Szeretek-sétálni, szeretek-inni, szeretek-cigarettázni, szeretem a szabadságot, szeretem a szeretőmet. Ha lehet, sosem ejtem ki a számon ezt a szót, nem kérdem magamtól, hogy ez az érzés, ami felkavarja az agyamat és a lelkemet, vajon azonos-e azzal, amit szeretetnek hívnak. Nem tudom, hogy téged szeretlek-e. Nem szeretet-fogalmakban gondolkodom rólad. Itt van például ő:minél többet gondolok rá,annál jobban érzem,hogy sohasem szerettem. Csodáltam, kívántam, de nem szerettem. Ugyanígy voltam az elődeivel is, ezekkel a kiábrándító kísértetekkel, akikkel rendre kudarcot vallottak a próbálkozásaim. Kudarc lett volna? Valamire mégiscsak jók voltak: így értettem meg, hogy semmisem fenyegeti jobban az ember szabadságát, mint az a rejtélyes elragadtatás, amit az egyik teremtmény a másik teremtmény - például egy férfi egy nő, vagy egy nő egy férfi iránt érez. Nincs az a kötél, lánc, rács, ami megalázóbb szolgaságra, reménytelenebb tehetetlenségre kárhoztatna. Jajj neked, ha ennek az elragadtatásnak a nevében odaajándékozod magadat valakinek, mert ezzel lemondasz önmagadról, a jogaidról, a méltóságodról, vagyis a szabadságról. Mint egy vízben kapálódzó kutya, úgy próbálsz - mindhiába - elérni egy nemlétező partot, a partot, melyet úgy hívnak: Szeretek és Szeretnek, s aztán kiégve, kinevetve, kiábrándultan végzed. Jó esetben megkérded a végén magadtól: mi vitt rá, hogy a vízbe ugorj - az elégedetlenség önmagaddal vagy a remény, hogy abban a másikban valami olyasmit találsz, ami benned nincs meg? Talán a magánytól, az unalomtól, a csendtől való félelem? A szükség, hogy legyen valakid, és te is légy valakié? Némelyek szerint ez a szerelem. De attól félek, hogy jóval kevesebbről van szó: egyfajta éhségről, melyet, ha egyszer lecsillapítasz, csömör követ. Hányinger. És mégis, mégiscsak kell lennie valahol valaminek, ami megérteti velem ennek az átkozott szónak az értelmét. Kell lennie valahol valaminek, ami rádöbbenthetne, hogy igenis van szeretet. Szükségem van rá, szomjazom utána. Ez a hiány, ez a vágy mondatja velem - talán igaz, amit anyám mindig mondogatott: szeretet az, amit az anya érez a gyermeke iránt, amikor a karjába veszi, s érzi, hogy mennyire magára hagyatott, gyámoltalan, védtelen. Amíg gyámoltalan és védtelen, legalább nem bánt meg, nem csap be......"

„Akkor is épp sétáltunk, amikor… Szörnyű volt… nem láttam semmi mást, csak egy autót, ami egyre közeledett felénk. S később a szobát, ahol felébredtem. Éreztem, hogy nem Vagy velem. Megmondták, hogy elvesztettelek… Nem akartam elhinni. Úgy éreztem, mindennek vége. Nélküled nincs értelme az életemnek. És tudtam ezután minden másképp lesz, mindig hiányozni fogsz nekem és soha nem felejtelek el.

De mi történt..? Talán felébredtem…? Körülöttem mindenki szaladgál. Nem tudják, mi van velem. Azt mondják, 3 napja lázasan fekszem és össze-vissza beszélek. Egy percig nem értettem, de mégis, most már minden világos. Tehát csak álom volt az egész. Most már megkönnyebbültem, vagy mégsem..?”

„Fölöttem a fehér mennyezet, mellettem egy pohárban itt vagy te. Nem akarták, hogy lássalak, de meggyőztem őket, hogy jogom van hozzá, így aztán idetettek: egy rosszalló fintor kíséretében.
Végre nézhetlek.
És becsapva érzem magam, mert semmiben sem hasonlítasz a fényképen látott gyermekre. Nem is vagy gyermek: egy tojás vagy. Egy szürke tojás, ami rózsaszínű alkoholban ring, és a tojásba nem lehet belelátni.
Sokkal előbb véged lett, mint gondolták: sosem jutottál el odáig, hogy körmöd legyen és bőröd és mindazon gazdagságod, amivel én megajándékoztalak.
A képzeletem teremtménye voltál, éppen hogy csak két kéz és két láb vágyának megvalósításáig jutottál, valamiig, ami hasonlít egy testre, egy arckezdeményig, pici orral és két mikroszkópikus szemmel.
Végül is egy halacskát szerettem. És egy halacska szeretetéig jártam végig azt a kálváriát, ami még az életembe is kerülhet.
Felfoghatatlan".

„Most már értem. Megértettem. Megszületni azt jelenti, hogy az ember boldog, szabad, jó legyen. Megszületni azt jelenti, hogy harcolhatunk a boldogság, a szabadság, a jóság nevében. Megszületni azt jelenti, hogy kipróbáljuk magunkat, hogy tudjunk, felfedezzünk, kitaláljunk dolgokat. Megszületni azt jelenti, hogy ne haljunk meg.”

Oriana Fallaci: Levél egy meg nem született gyermekhez