ötödikSally 2013.07.28. 00:48

Emlékül

Amikor elkezdtem írni ezt a blogot, akkoriban történt, hogy felkerestem aput, akivel több mint tíz éve nem tartottam a kapcsolatot, vagy csak futólag láttam néha. Aki olvasta a blogomat, az tudja, hogy látogatásomkor kiderült, hogy súlyos beteg. Ez 2009-ben volt. Elmentem a nővéremmel együtt, ismét elkezdtük tartani a kapcsolatot, és rendszeresen látogatni. Programokat csináltunk, amikor jobban érezte magát, elmentünk Hollókőre, Szilvásgombóc fesztiválra, falunapra... vagy épp csak kártyáztunk otthon. Újra közös élményeink lettek, fényképekkel, kellemes percekkel, nevetéssel.

És most úgy érzem, le kell írnom ide azt is, hogy meghalt. 5 év küzdelem és 2,5 kúrányi kemoterápia után, a szervezete feladta a küzdelmet. És az ember, akiről világ életedben azt hitted, hogy gyenge, mert kerülte a felelősséget, szó nélkül viselte a fájdalmat. Viccelődött vele. Úgy tett, mintha nem is fájna. Miközben tudtuk, hogy az utolsó porcikájáig szenved. És még a végén is összeszedte magát, és hazament a kórházból, mert otthon akart lenni. És az utolsó percig küzdött. Élni akart. És mindent vállalt, minden szenvedést, ami meghosszabbította az életét, akár egy perccel, akár egy nappal.

Én pedig külföldön vagyok. És ez fáj. Hogy nem tudtam ott lenni. Bár megbeszéltük, és ő megértette, és mindent elfogadtunk így, ahogy van. Amikor utoljára voltunk nála látogatóban, mielőtt visszajöttem, és mindketten tudtuk, hogy utoljára látjuk egymást, de egyikünk sem szólt semmit. Úgy tettünk, mintha nem úgy lenne. Ő is, én is.

Kívánom Neked Apu, hogy nyugodj békében, és találd meg a másvilágon a boldogságot, amit a földi életben hasztalanul kerestél. Leld meg a nyugalmat, és a teljességet.

Ez a történet a szeretetről szól. Ez a történet a megbocsátásról szól. Hiszen meghalhatott volna úgy is, hogy nem beszélünk egymással 15 évig, és csak a halálhírét tudjuk meg. Talán akkor korábban is halt volna meg. Mert a megbocsátás és a szeretet erőt adott neki. Életkedvet adott neki. Nekünk pedig új emlékeket,másmilyeneket, mint amilyenek korábban voltak róla az emlékezetünkben. Ez a történet arról szól, hogy soha ne tartogasd a haragot a szívedben a szeretteiddel szemben, mert sosem tudhatod, mit hoz a holnap.

Az emlékére, ideteszem az Újpest indulót. Mert az Újpest volt az örök szerelme. Nyugodj békében.

....................földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.

Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbusong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.

Mindig elvágyik s nem menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elülnek
S fölhorgadnak megint.

Tied vagyok én nagy haragomban,
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
Szomoruan magyar.

Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,
Kicsi országom, példás alakban
Te orcádra ütök.

És, jaj, hiába mindenha szándék,
Százszor földobnál, én visszaszállnék,
Százszor is, végül is.


Hát igen. Elmentem. Aztán hazajöttem, a fiam állampolgárságát intézni, mivel nem kapta meg külföldön automatikusan az ottanit, mert ott egyikünk sem állampolgár. Csak évek múlva kapnánk meg mindannyian. Valamilyen állampolgárnak pedig lennie kell, rendezett papírokkal és útlevéllel, minél előbb. És röpke négy hónap alatt el is intéztem hát itthon, ami alatt sok-sok negatív megjegyzés, félreinformálás, undok hozzáállás, és egyéb ért. A hivatalokban ülő, középkorú vagy idős hölgyek igyekeztek mindenáron elküldeni máshová, csak nekik ne kelljen velem foglalkozni. Mert külföldön házasodtam és szültem, az ügyintézés így bonyolultabb, mint a másik napi ezer. És hát, ha valamit hibásan töltenek ki, vagy csinálnak meg, senki sem szeretné, ha végül az ő szignójával lenne továbbítva az a paksaméta. Inkább kitalált ürügyekkel bekérnek még ezerféle papírt, vagy átküldenek máshová, hogy majd ott megmondják, megcsinálják, persze aztán az ott ülő sem érzi magáénak ezt az ügyet, és ő is összehord mindent, csak ne neki kelljen ezt intéznie. De a lényeg a lényeg, hogy megvan. Amikor terhes voltam, az itthoni TB irodában egy nő azt kérdezte: - Akkor most külföldön a magyar TB terhére akar szülni?? - Igen, szeretnék. Már elnézést. Hogy fizettem 18 éves korom óta a TB-t, 13 évig, aztán volt kb. másfél év kimaradás, amíg külföldön voltam bejelentve, aztán utána újra fizettem azonnal itthon. Bocsánat, hogy merészelek egy gyereket szülni a magyar TB terhére. De talán kijön abból, amit eddig befizettem, meg abból a 2 700 000 Ft-ból, ami a magánnyugdíjpénztáramban volt, amikor állam bácsi csak úgy lenyúlta. Mert annyi volt. Felhasználhatják majd a roma társadalom segélyezésére, oktatására, felemelésére, ami most annyira fontos az országnak. Ők a rejtett erőforrás, mondta Viktorunk. Csak jelenleg még nem alkalmasak az integrálásra, de majd beleölnek egy csomó lóvét az adófizetők pénzéből, felhúzzák őket, és akkor majd hű, micsoda munkaerő lesznek. Igaz, Flórikám? Vállveregetés. És akkor megerősödött az elhatározás, hogy innen pedig el kell menni. Mert itt nem segítenek, hanem még a kis összespórolt pénzt is elveszik. Pedig lakáshitelt akartam felvenni, és maradni. De hogyan? Egymagam lány, adósodjak el, amikor mindenhol létszámleépítések vannak, nem lehet munkát találni? És úgy alapítsak családot, hogy 25 évre a fejemen van egy végeláthatatlan tartozás? Szóval ennyi, kiléptem a munkahelyről, és elmentem. Amúgy is világot látó, utazni szerető típus vagyok, gondoltam, itt az idő. Most vagy soha. Fogtam a megtakarításomat és tipli. Imádkoztam érte Jézushoz, és Korfun St. Spyridonhoz, aki Korfut megvédte a törököktől, hogy jól sikerüljön az utam. Igen ám, de akkor ki segített? Jézus, vagy Spyridion? Vagy mindkettő, vagy egyik sem, csakis én magamon? Lényeg, hogy segítettek. És most visszajöttem. Újra meg újra hazatér fiad... de nem végleg, hanem a gyerek állampolgársága miatt. És csalódtam. A segítőkészségben, a hozzáállásban, mindenben. Bár végül jelentkezhettem gyesre és családi pótlékra. Legalább ennyi jár. Igaz, hogy ezek összege kb. 20 éve nem emelkedett egy forintot sem. A családtámogatásról annyit, hogy akinek amúgy is sok pénze van, és ezt nem irigységből mondom, az bevállal több gyereket is, mert telik rá. És így a magas fizetéséből a több gyerekre baromi jó adókedvezmény jár, és több gyerekre családi pótlék. Kevesebb fizetésből élő ember nem szül annyi gyereket, jó esetben, mert gondolja, hogy nem tud nekik mindent megadni. És kevesebb az adókedvezménye is, és kevesebb családi pótlék jár kevesebb gyerekre. Ugye. Mert Máltán például úgy van, hogy a családi pótlékhoz az apa fizetését is kell igazolni, és minél magasabb a fizetés, annál kisebb a családi pótlék. Mert nincs rá szükség. Annak adnak, akinek szüksége van rá. Ez különbség.

Úgyhogy vissza is megyek. Én. Szomorúan magyar. A fiam már nem lesz szomorúan magyar. Ő boldog magyar lesz, pozitív jövőképpel, kevésbé depressziós arcok között felnőve. Nem azt kell a hírekben néznie minden nap, hogy megölték, halálra éheztették a kisbabát, mit loptak el a politikusok, akik 400 000 Ft-os hátizsákkal rohangálnak, meg hogy Bözsi nénit kirabolták 2000 Ft-ért.

Aztán majd újra-meg-újra hazatérünk. Talán egyszer végleg is. Talán. De lehet, hogy soha.

ötödikSally 2013.04.04. 16:14

Álmok

Mostanában olyan hülyeségeket álmodom. Ma például azt álmodtam, hogy egy tigris elszabadult és menekülni kellett. És valaki azt mondta, hogy a közösség úgy döntött, engem adnak oda neki áldozatként, a lenyugtatására. Mért pont engem, káromkodtam álmomban, aztán elmenekültem. Elég félelmetes volt, de szerencsére, mikor már épp ott volt a közelben, egy tetőre kellett felmászni előle, azon próbálkoztam, mert láttam, hogy jön, felébredt a kisfiam és miután visszaaludtam, már nem folytatódott az álom. És még sok hasonlót álmodom, persze nem mindig rosszat, és mindig emlékszem rá utólag.

De van egy visszatbohoc.jpgérő motívum. Te. Rendszeres szereplője vagy az álmaimnak, és nem értem, miért. De semmi szexuális tartalom, hanem csak beszélgetés, valahol feltűnsz valakikkel aztán újra el. Valójában sem volt köztünk semmi, legalábbis fizikailag nem. De valami közös szál mégis van, és nem csak a hasonló tetoválás. Valami olyan kapcsolat, mikor két ember átlát egymáson, akkor is, ha nem azt mondja valamelyik, amit gondol, csak belenéz a másik a szemébe, és úgy is tudja az igazat, látja a gondolatait. Befejezi a másik mondatát, és szó nélkül egyszerre kezd el nevetni vele, ha valami vicces szituáció adódik. Bár lehet, hogy csak én gondoltam így akkor... És bár ennek már sok éve, már rég továbbléptem, más országban élek, férjem, és gyerekem van, még mindig előkerülsz az álmaimban. Olyan vagy, mint egy félbehagyott könyv, amit szeretne az ember újra és újra elolvasni, mert tetszik, de aminek az utolsó példányát a felénél ellopják. És nem is jelenik meg többé soha, mert ahogy változik az idő, elavul, és már nem lenne sikeres. Aztán persze találunk másik nagyon jó könyvet, és az lesz a kedvencünk - az embernek több kedvenc könyve is lehet az életben, sőt, az életkorral változik az ízlés is -, és azt elolvashatjuk újra és újra. Az ellopott könyv már csak egy emlék marad. De azért néha eszünkbe jut, hogy "milyen jó könyv volt, milyen izgalmas, kár, hogy csak félig tudtam elolvasni."

Aztán elfelejtjük megint, nem bánkódunk már rajta. Inkább boldogan olvassuk az új könyvünket. 

 

kalap.jpgHetyke lány volt. Nem tűrt a fején se kendőt, se sapkát, se kalapot. Dühönghetett a szél, hó, eső szakadhatott, nem és nem.
Aztán egy szép napon kilépett az utcára a kertkapun, és mit lát? Bizony, egy kalapot. Ott lebegett a kalap a kerítést szegélyező bokrok mellett, éppen a feje magasságában. Jó formájú, fekete kalapocska volt.
– Jó napot – mondta a kalap.
– Mit akarsz? – kérdezte gyanakodva a lány.
– Én vagyok a te kalapod – mondta a kalap.
– Nekem ugyan nem – tiltakozott a lány –, tudhatod, hogy soha semmiféle fejfedőt nem hordok. Szabad lány vagyok. Így akarok járni mindig. Hajadonfőtt.
– Márpedig akkor is én vagyok a kalapod – mondta ellentmondást nem tűrően a kalap, és sutty, se szó, se beszéd, mint egy ragadozó madár, rászállt a lány fejére.
A lány se volt rest, rángatta, tépte, huzigálta. Na de rángathatta, téphette, huzigálhatta, a kalap oda se neki! Azazhogy mit oda se neki, éppen hogy, mintha növekedne a súlya, egyre nehezebb lett.
– Te rohadt vaskalap! – nyögte a lány.
– Nem vagyok én vaskalap, te vagy makacs szamár – felelte a kalap, és most már nemcsak a súlya nőtt, hanem a mérete is.
– Hagyd abba! Nem látok ki alólad – kiabált a lány.
Persze, hogy nem látott ki, hiszen a kalap karimája már a vállát nyomta. A lány térde meg-megrogyott, minden erejét összeszedte, megpróbálta lelökni magáról az átkozottat. De feszíthette az izmait, amennyire csak bírta, a kalap meg se rezzent.
Akkor kibújok alólad – gondolta a lány, hirtelen lebukott, és megpróbált kiugrani a kalap alól. De ahogy lebukott, a kalap szegélye elérte a földet, mély csend lett és mély sötétség, a lány ott görnyedt, bezárva a kalap alá.
– Jaj, engedj ki, nem látok – mondta a lány.
– Nem baj, majd tapogatódzol – válaszolta a kalap.
– Nem bírok ilyen görnyedt testtartásban kucorogni, elgémberedik minden tagom – panaszkodott a lány.
– Hát állj föl – mondta a kalap.
Óvatosan fölállt, attól félt, a fejét beüti a kalap tetejébe, de nem, volt elegendő tér. Fölnyúlt a feje fölé, hogy ott-e a kalap teteje, de nem ütközött a keze semmibe.
Balra nyúlt, hogy kitapogassa a kalap oldalát, de ott sem talált semmit. Állt a meghatározhatatlan térben, koromfeketeségben. Félelem és harag fogta el.
– Itt akarsz engem örökös rabságban tartani? – kiáltotta.
De válasz nem érkezett, a lány elszántan ugrálni és csapkodni kezdett a sötétségben, hátha lyukat tud ütni a kalap oldalán, és kijut a szabad fényességbe. De csak a levegőt csapkodta, s a dühödt ugrálás közben megbotlott egy kőben és elesett.
Egy darabig magába roskadtan feküdt a köves földön, aztán sírva fakadt. Sírdogált.
– Akkor hát ez a sorsom, itt kell meghalnom egy gonosz kalap alatt – gondolta.
Fölült.
– Szomjas vagyok – mondta hangosan. – Hallod, te kalap, szomjan halok!
És akkor jobbról mintha halk csobbanást hallott volna.
Tapogatódzott. Tenyere egy hűvös kő sima felületére tévedt. Talán éppen ebben botlottam el – gondolta, s a keze átsiklott egy másik kőre, az is éppen olyan sima volt és hűvös, mint az előbbi. A két kő között kisujjnyi rés, s a résből üde párák áramlottak. Lehet, hogy víz?
A lány fölkelt, minden erejét összeszedte, és megpróbálta elmozdítani az egyik követ. Nagyon nehéz volt, de moccant. S a moccanással együtt halvány derengés váltotta föl a bakacsinfekete sötétséget.
A lány meglátta, azaz inkább csak sejdítette a kezét, a két követ, s igen, a két kő alatt ott a víz. Hogy hozzáférhessen, el kellett mozdítania a másik követ is. Reménykedve nekifeszült, elmozdította azt is. Előbukkant egy kis kristálytavacska, egy forrás. A lány ivott a vízből, s mire fölemelte a fejét, már majdnem teljesen világos volt a különös, szivárványszínű bura alatt. Ez lenne a kalap? – kérdezte magától.
Most már elég jól látott az opálos félhomályban. Egy gazos kertben állt, a gazok közt kövek, fák, s nicsak, mintha virágok is virítanának a gizgazok között.
Nagy itt a rendetlenség – gondolta, és nekilátott, görnyedezett, cipekedett, egy kupacba hordta a köveket. Mire végzett a kőhordással, már nyoma sem volt a félhomálynak, szép reggeli fényességben fürdött a kert, most már színről színre látta, milyen gyönyörűséges virágok virítanak a gazok között. Látta a fák leveleinek smaragdszínét s a fákon a cirmos, pöttyös, aranyló meg ezerszínű, sosem látott gyümölcsöket.
Fogta magát, kihúzgálta a gazokat. Jó sokáig tartott, sajgott a dereka, égett a tenyere, mire végzett, de nem törődött idővel, fáradsággal, tette a dolgát. Mire az utolsó gazt is kihúzta, égi fényességben ragyogott a kertje. Makulátlan zöld pázsit, középen átkígyózik rajta a forrástóból kibuggyanó ezüst erecske, a fák meg gyümölccsel ékszerezett lobbanások.
– Pompázatos – mondta a lány, s mivel megéhezett, szakított magának minden fáról egy-egy gyümölcsöt, leült a kőrakásra, és megebédelt. Elillant a fáradtsága, megtelt erővel.
Ekkor valami furcsa zajt hallott. Dörgést, durrogást, harsogó morajt és erőszakos kopogást. Igaz, nagyon távolról.
Feszülten figyelt és rájött, ez a zaj a kalapon kívül dörög.
Már nem is érdekelte annyira. De a kalap fölvilágosította:
– Talán vihar. Vagy háború. Az is lehet, hogy aranyakat szórtak a nép közé. Nem tudom pontosan.
A lány végigjárta a kertjét, megsimogatta a fáit, leguggolt a virágai mellé, hogy jobban megcsodálhassa őket. Ivott a forrásából.
– Akkor most nekem örökké itt kell élnem? – kérdezte tétován.
– Dehogy kell. Most már igazán szabad lány vagy – mondta a kalap.
És lassan fölemelkedett. A kert összezsugorodott, és összezsugorodott a kalap is. Ott állt a lány a kertkapu előtt, a kerítést szegélyező bokrok mellett, a feje magasságában egy jó formájú kis fekete kalap libegett.
– Most elhagysz? – kérdezte a lány.
– Mondtam, hogy a te kalapod vagyok – válaszolta a kalap.
A lány kinyújtotta a kezét, megfogta a kalapot és a fejébe húzta. Jó erősen, nehogy elfújja a szél. Elindult a villamosmegálló felé. Amerre járt, megfényesedett az utca. Talán a kert miatt.

Na, nem. Nem fogom abbahagyni a blogot. Utoljára a kisfiam születése előtt írtam, és azóta nemigen volt időm. Úgy nagyjából semmire. Most alszik, talán jut idő pár sorra. Elég rossz alvó, egyelőre, de remélem, ez majd változik, még csak (vagy inkább már?) 5 hónapos. Egy új élet érkezett a Földre.


Szomorúan hallottam, mikor hazajöttem látogatóba, hogy az ismeretségi körömből két ember is öngyilkossági kísérletet tett, gyógyszerrel. Mindketten túlélték, de azért ez borzasztó. Innen tudom - persze máshonnan is - a saját életemben, ismeretségi körömben is felmérni, hogy milyen súlyos a helyzet Magyarországon. Bár mindig is elsők voltunk sajnos az öngyilkosságok számában. Két teljesen különböző ember, egyik középkorú férfi, másik fiatal lány, jutott olyan reménytelen helyzetbe, munka elvesztése, vállalkozás bebukása, tartozás, szerelmi bánat, hogy eldobta értékes életét. Lehet ez a megoldás? Hát ez az ország ennyire nem törődik a polgáraival, ennyire hagyja őket a mélybe sodródni, sőt, még azt is elveszi, amit hosszú évek során összegyűjtöttünk (például a nyugdíjpénztári befizetések...). Szégyen.

Lehet-e egy ember élete, egy öngyilkossági kísérletet követően ugyanolyan teljes értékű, mint előtte volt? Ha terápiára jár, és újra lesz munkája, jól keres, satöbbi? De mégis, szeretheti-e ugyanúgy az életet, nézhet-e valaha ugyanolyan pozitívan a jövőben, mint korábban? Nem hiszem. Bár nagyon szeretném, ha úgy lenne, hogy igen. A mosoly már sosem lesz olyan őszinte, mint előtte volt. Valami eltörik. Az életbe vetett bizalom törékeny kristálya.

Nekem sem adott a sors semmit "ingyen", mindenért küzdenem kellett, sosem kaptam semmit... semmi anyagi jellegű támogatást. Kaptam viszont egy csodálatos férjet, és egy gyönyörű, okos, életrevaló gyereket, csak úgy, váratlanul. Miután egyik napról a másikra felálltam tíz év után a munkahelyemen, hogy beváltsam az álmaimat, miszerint elmegyek világgá (így gyerekesen fogalmazva). Viszlát szürke hétköznapok, magányos, depressziós töprengések, és üdvözlégy új élet. ÉLET. Csupa nagybetűvel, a maga kalandosságával.

Sosem szabad feladni, sosem szabad eldobni. Mindig van új a nap alatt. Közhelyesen. De igazan.

ötödikSally 2012.10.15. 20:17

...

Hát ez jó. Az utolsó 2 bejegyzésemet elfelejtettem élesíteni, így csak én láttam. Mert megváltozott ez a szerkesztőfelület, valahogy nem vettem észre. Na mindegy, most egyszerre lesz három.

Mégiscsak visszatérve a babavárásra, merthogy mást nem csinálok most, tehát nincs is nagyon más témám, már csak három hét van hátra. És utána minden megváltozik.

Azon gondolkodtam valamelyik nap, hogy 2011. márciusban voltam otthon látogatóban Magyarországon, azóta nem. És abban a formában, ahogy akkor, és korábban voltam otthon, már nem is leszek. Ugyanaz az ember már nem megy többet haza. Egy szingli, folyton jövős-menős, nagy baráti társaság kedvelő lány. A családom és a barátaim már nem ugyanazzal az emberrel találkoznak majd. Hanem egy férjes asszony, illetve egy anya, és egy új jövevény, egy kisbaba. Akiért a születésétől kezdve a halálomig felelősséggel tartozom majd. És ez nagyon súlyosan, vagyis ijesztően hangzik. De persze szép is, és remélem, jól csinálom majd. Nyilván mindenkinek megfordulnak a fejében ezek a gondolatok ilyenkor, és ez persze nem azt jelenti, hogy soha többet nem bulizhatok, vagy hogy nem lesznek barátaim, csak a dolgok fontossága átértékelődik, és saját magam helyett - mivel korábban nagyrészt a saját fizikai és szellemi szükségleteim kielégítésével kellett foglalkoznom - a gyerek kerül az első helyre. Talán ez a legerőteljesebb változás, az egó innentől háttérbe szorul. Ezért is nem akar sok ember gyereket vállalni, mert nem akarnak lemondani semmiről. Vagyis sokan mégis vállalnak úgy, hogy nem is mondanak le, és továbbra is saját maguk a legfontosabb, de ők meg inkább ne vállalnának... Nagyon leegyszerűsítve nekiadom a sült csirke legfinomabb falatját téma, amit eddig mindig én ettem meg, mivel az én szüleim meg meghagyták nekem. :)

És persze lemondok a korábbi testemről is. Bár minden igyekezetemmel azon voltam/vagyok, hogy a terhesség után is úgy nézzek ki, mint korábban, azért ez sohasem 100%-ban biztos. Terhességi csíkjaim ugyan nincsenek, és remélhetőleg már nem is lesznek. De a hasam talán már nem lesz olyan feszes, mint volt, és a szoptatás is ki tudja milyen hatással lesz a melleimre. De hát valamit valamiért. Elolvastam persze ezer blogot ezzel kapcsolatban, ahol jó és rossz tapasztalatokat is leírtak anyák. Sokan nem tudják elfogadni az "új" testüket. Amíg csak tudtam, eljártam úszni (amíg jó idő volt), és sétálni is minden nap. A mozgás a babának is jót tesz, az úszás különösen, még veszélyeztetett terheseknek is javasolják, bár én nem vagyok az. Emellett napi 2x krémezés, sok-sok folyadék, kevés édesség és sok gyümölcs és zöldség. Szerencsémre nem vagyok kívánós, bár így is felszedtem jó pár kilót, de nem érzem, amit mindenki mond, hogy hű, de ennék ezt, vagy azt most azonnal. Mindenesetre fontosnak tartom, hogy az ember törődjön ezekkel a dolgokkal, ne hanyagolja el magát, és maradjon nő az anyaság mellett is, még hozzá jó nő, ha lehet. És bár a genetika is befolyásoló tényező, azért a tudatos odafigyeléssel tehetünk a külsőnkért.

Most már hamarabb elfáradok, és a szülés után pedig a babát nem lehet kivinni. Várom már azt, amikor lehet vele sétálni, kimozdulni... Hazamenni látogatóba. Az ember teljesen kiesik a szociális hálójából (de szépen mondtam) ebben az időszakban. A férjem (ezt is furcsa még kimondani) folyton dolgozik, muszáj, én meg itthon ülök egyedül, és csak agyalok ezeken a dolgokon. Meg olvasok, meg tévézek, filmet nézek, főzök, takarítok, készülődöm, stb. De a kívül zajló, pezsgő életből egy időre kikerültem. Most csak a privát szférámban zajlik az élet. :)

Nagyjából összefoglalva ezek a gondolatok járnak a fejemben mostanában. Tudom, hogy ezerszer leírták már, mivel én is elolvastam mások gondolatait a témában. De azért leírom én is, ezeregyedikként.

Legközelebb úgy is talán már csak akkor jelentkezem, mikor anya leszek. Ki tudja. :)

ötödikSally 2012.10.15. 19:23

:D

Azt mondják, hogy bezsé

ötödikSally 2012.10.15. 19:23

jelentkezem

Szegény kis blogom, hát jól elfelejtettelek. Pedig most nem dolgozom, mikor abbahagytam a munkát úgy elterveztem, hogy mennyi mindenre lesz időm, és mennyi mindent fogok csinálni. Aztán a fele persze elmarad. De a hasam (vagyis a baba) is növekszik, és egyre lassabb és tehetetlenebb vagyok. :) Még egy hónapig. Aztán már babázom. 


Sok minden mondanivalóm van, de nem akarok folyton csak a terhességről meg a babáról írni, az internet már így is el van árasztva ezzel kapcsolatos cikkekkel, videókkal, blogokkal, mindennel. Én szoktam inkább azokat olvasni. Óriási dolog ez az internet, bármi tünetet, akármit tapasztalok magamon, csak rákeresek, és kiderül, hogy ez teljesen normális, és elolvashatom mások tapasztalatait a témában. Így nem kell pánikolni, orvoshoz rohangálni, vagy hívogatni az orvost a kérdésekkel. Mennyivel könnyebb azért minden, persze nem csak ez, a mai generációnak. Már nem mossuk a pelenkát, az orvostudomány fejlett és szinte mindent meg tudnak mondani, állapítani, sok mindenre van megoldás, amire eddig nem volt. Vitaminokat szedünk, interneten olvassuk az infókat és ki sem kell tenni hozzá a lábunkat a lakásból. És mégis sokan panaszkodnak és nyavalyognak, pedig már sokkal biztonságosabb minden,mint régen volt. Például akkor, amikor én megszülettem. :)


Amúgy ez az itthon lét nekem nem jön be, főleg így, hogy egyedül vagyok sokat. Unatkozom, és várandósság ide, vagy oda, mindig ki kell mennem egy kicsit. Ha tehetem, minden nap kimegyek sétálni, együtt megyünk vásárolni, amíg jó idő volt hetente többször lementünk úszni is (most már kicsit fázom a vízben). De az orvos is azt mondta, hogy az jót tesz. Vannak emberek, akik végtelen mennyiségűt tudnak aludni, hát én nem vagyok ilyen. Ha nem megyek ki egy kicsit a friss levegőre, sétálni, mozogni, akkor nem tudok aludni este. Pedig azért főzök, mosok, takarítok, stb. de abban nem fáradok el eléggé.

Nem tudnék háziasszony lenni egész életemben. Nekem szükségem van rá, hogy menjek dolgozni, hogy más emberekkel is legyek egy kicsit a családomon kívül, más hatások is érjenek, más sikerek és kudarcok. Még ha fárasztóbb is munka mellett csinálni a házimunkát meg mindent, szerintem bekattannék egy idő után itthon. Nem tudom egyes nők hogy bírják... Mondjuk ez a veszély szerintem nem fenyeget, hacsak nem egy ismeretlen távoli rokontól örökölünk egy soha el nem fogyó összeget. :))

ötödikSally 2012.08.19. 00:25

helló

Az elmúlt egy évben megváltozott a munkám, a lakóhelyem, a családi állapotom... 31 év után elhagytam a hazámat, 10 év után léptem ki a munkahelyemről, férjhez mentem, gyereket várok, és mindezt 12 hónapon belül, hihetetlen. Sooo much stress... de jó, örülök mindennek. Úgy szép az élet, ha zajlik!

Jó régen írtam már. De mindig akarok. Vagyis néha. Szóval azért vannak még gondolataim, csak lusta vagyok leírni őket. Pedig amúgy elég sok időm van, mivel már nem dolgozom. De valahogy nehezemre esik leírni a gondolataimat, talán azért is, mert iszonyatosan meleg van. 40 fok és 90%-os páratartalom, totál letompító időjárás.

Meg aztán sok volt a teendő, költözés, pakolás... le vagyok kötve a babavárással gondolatban. A múltkor álmomban ki akart velem kezdeni valaki (a részletekre már nem emlékszem, elég zavaros összevisszaság van az álmaimban), és mondtam, hogy de hát én terhes vagyok. Úgy tűnik, az állapotosság egy olyan állapot, ami olyan mélyen belekerül az ember tudatába, hogy még álmunkban is ott van. Álmomban is terhesen jövök-megyek. Vagy ez csak számomra furcsa? Azért érdekes, mert a házasságról ugyanez nem mondható el. Igaz, csak június 30-án házasodtunk össze, de - amennyi emléktöredék megmarad reggelre az álmaimból - eddig nem volt olyan, hogy a házasság feltűnt volna álmomban, mondjuk emlékeznék a gyűrűre, vagy csak beszéltem volna róla álmomban, vagy valami. Nyilván idővel ez is megváltozik majd, amikor megszokom, hogy már házas vagyok. Most még elég szokatlan a gondolat, és kimondani, hogy 'a férjem' . De persze jó. :)

Eléggé eltávolodtam az otthoni ismerősöktől, barátoktól. Legalábbis úgy érzem. Családot kivéve természetesen. Velük napi kapcsolatban vagyok, de nagyon hiányoznak a személyes találkozások.

Visszatérve a többiekre, ez persze természetes dolog, ha az ember kiesik a napi körforgásból. Szinte senkivel sem beszélek, vagy csak nagyon ritkán egy-egy Facebook üzenet, vagy e-mail váltás. Nyilván ez az én hibám is, bár nem nevezném egyáltalán hibának. Mindenki éli a maga életét, és én most nagyon távol vagyok. Hiányzik az otthoni baráti kör. Mert az itt megismert emberek sosem lesznek olyanok, mint az otthoni, sok-sok évvel ezelőtti, gyerekkori barátok. És azon gondolkodtam, hogy nagy valószínűséggel (persze soha ne mondd hogy soha), én már sosem fogok végleg Magyarországon élni. Máshol szeretnénk letelepedni. És máshol már sosem fogok tudni kialakítani olyan barátságokat, mint amik otthon vannak. Ez egy nagy veszteség. Persze találkozunk, ha hazamegyek, és hozzám is bármikor jöhetnek, de az mégsem olyan.

A másik nagy veszteség a magyar kultúra. A programok, Budapest és Magyarország sokszínűsége, koncertek, zenei fesztiválok, kiállítások, étel-ital fesztiválok, vidéki búcsú, mozi, állatkert, termálfürdő, és szerintem a végtelenségig lehetne sorolni, annyi minden van. Elfogultság nélkül Magyarországnál szerintem kevés jobb hely van ilyen tekintetben. Szeretném, ha a gyerekem is megismerné majd ezeket, de olyan mélységig nem tudja majd megismerni, mint aki ott nő fel. De amikor hazamegyünk, majd megyünk mindenfelé, ami belefér az időbe.

Ami nem hiányzik, az a rossz közbiztonság (sok a köcsög.:)). Itt egyáltalán nem kell félni az utcán, nem késelnek meg senkit a vonaton (igaz, nincs is vonat), és sehol sem, nem rabolnak ki az utcán, nem törnek be a lakásba. Itt nem kell félni.

Na de ennyit mára, jó és hiányzó dolgokról. Megyek aludni... baba beindult, ilyenkor este mindig olyan sokat mozog.:-) Szoktam neki zenéket játszani, de nem igazán tudom, hogy melyik tetszik neki, és melyik nem, mert nem tapasztaltam különösebben egyértelmű jelet erre. Állítólag Mozartot szeretik a gyerekek. De vannak más relax zenéim is, meg gyerekaltató, meg Manu Chao, meg René Aubrey és Jann Tiersen. Mindennel próbálkozom. Biztos, hogy később ő is zeneszerető lesz. Sőt, jó lenne, ha valamilyen hangszeren is megtanulna játszani... De ez még a jövő zenéje!

Ez René Aubrey. Kell ennél szebb egy magzatnak? :)

0C258652.JPG


Sajnálom, hogy nem tudtam ott lenni, mikor elmentél az örök vadászmezőkre!
:((((

ötödikSally 2012.06.12. 14:12

Paulo Coelho

Sokan mondják, hogy Paulo Coelho könyvei közhelyesek, és semmi újat nem mondanak. Én szeretem, olvastam az összeset, és nem értek egyet ezzel. Persze, sok olyan dolog van benne, amit más önismereti könyvekben is megtalálunk, másképp megfogalmazva, ez igaz. Az üzenet, hogy találd meg a saját utadat, nem új, de a stílus kellemes és olvasható.

Hogy megvédjem egy kicsit, a könyvein kívül azért szeretem, mert például közvetlenül tartja a kapcsolatot az olvasóival a Facebookon, és a blogján is. Azaz nem más ül ott helyette, hanem ő ül a monitor előtt és postol.

Részlet az életéről, a Wikipédiából:

„Paulo Coelho Brazíliában, Rio de Janeiróban született. Jezsuita iskolában tanult, s már fiatal korában írói pályára készült. Mikor ezt édesanyja tudtára adta, ő azt mondta neki: „Drágám, apád mérnök. Egy felelősségteljes ember, tiszta rálátással a világra. Tudod te tulajdonképpen mit jelent írónak lenni?” Kutatásai után Coelho az alábbi következtetésre jutott: az írók „mindig szemüvegesek és soha nem fésülködnek” és „küldetésük van és saját generációjuk soha nem értheti meg őket”. Coelho magába fordulása és ellenállása, hogy saját útját járhassa, arra késztette szüleit, hogy elmegyógyintézetbe vigyék fiukat, akit háromszori szökési kísérlet után 20 éves korában engedtek ki. [1] Coelho később azt nyilatkozta: „Nem azért tették, mert bántani akartak, de nem tudták mit tegyenek... Nem akartak tönkretenni, azért tették, hogy megmentsenek.” [2] Fiatalkori lázadásából kifolyólag hippi lett. Eleinte dalszövegeket írt, majd újságíróként dolgozott. 25 éves korától kezdve tanulmányozta a mágiát és az okkultizmust (természetfölötti jelenségek tana). Gyalog megtette a 830 kilométeres zarándokutat Santiago de Compostelába. Ennek emlékére írta meg az Egy mágus naplója című regényét, amely nagy sikert aratott Brazíliában. 1999 márciusában a világ legtöbbet olvasott írójának minősítették a francia Lyre magazin alapján.

Az 1979-es iszlám forradalom óta ő az első nem-muszlim vallású ember, akit meghívtak Iránba egy vallási eszmecserére. 2002-től a brazil írói akadémia tagja. Művei mintegy 140 országban, 56 nyelven, több mint 45 millió példányban fogytak el.

Regényeiben jelen van a vallás, a misztika, a szerelem, a nehéz döntések, a kétségbeesett érzelmek és a tragikus emberi sorsok ábrázolása.

„Könyvei döntő hatással voltak emberek millióinak életére” (New York Times)”

És egy kép a Facebookra feltöltött képeiből, a hozzá írott megjegyzéssel együtt:

"Today we had general elections in Brasil (President, Congress, Governors, etc). Brasil is a democratic country for the past 25 years. But I shall never forget that once we were in a dictatorship, I've been arrested 3 times and tortured in one of them. So I am sharing my photo as a prisoner of conscience in 1974, and I tell you: in my country, dictatorship never again.

prisoner of conscience, may 1974, tortured two days after this photos were taken a képen"

coelho_1.jpg

32 years later.../32 anos depois

coelho2.jpg

Lehet savazni, hogy közhelyes, de amiket írt, azzal ártani nem ártott senkinek, sőt, sokaknak segített vele. Biztos, hogy nagyon meg is gazdagodott belőle, ezt nem kétlem, de én azt gondolom, ő egy olyan ember, aki meg is érdemli.

ötödikSally 2012.05.30. 21:50

:)

bababolt407758.jpgIgazán jó érzés, hogy milyen kedvesen reagálnak az emberek, ha megtudják, hogy valaki babát vár. Mindenki örül, mindenki gratulál. Mindenki ellát tanácsokkal... érdeklődik, felajánlja a segítségét. De tényleg. Bárki bármi rosszat is mond a mai világra (mert lehet is), vagy rosszat tapasztal, ilyenkor azért bebizonyosodik, hogy az eredendő jóság ott van mindenki szívében. :-)

Manapság, a vásárlói társadalomban, egyszerűen annyi mindent lehet kapni, hogy az ember már tisztára megzavarodik. Ahogy anyukám mondta, kicsit túl van már ez a dolog lihegve.

Egyek vitamint, folsavat, Calciumot, vasat, stb. Mert nem elég az ételeken keresztül. De nem elég egy fajta kismama vitamin, vegyek még külön ezt, meg azt... Jó persze, tudom, hogy a plusz vitamin mindenképpen szükséges, de mégis úgy érzem, hogy a gyógyszertárban is a százféle doboz közül kétszer annyit akarnak rám tukmálni, mint amennyi valóban szükséges. Mert ha nem eszed ez lesz, az lesz, amaz lesz.

Nem beszélve a többi dologról, sterilizáló, ilyen krém, olyan krém, százféle ruha, játék, és egyéb kellék, babakocsi és miegymás gyártó ezerféle kínálata... És mindezt úgy, hogy a baba úgy nő, mint a gomba, tehát teljesen felesleges a legdrágábbat megvenni, 1-2 hónap múlva már úgysem lesz jó semmire.

Mindenképpen jó, hogy az orvostudomány fejlődik, és manapság már minden betegséget meg lehet előre állapítani, kevesebb a szülésnél a probléma, satöbbi. De ahogy minden más, ez is üzlet már, a tájékoztatófüzetekben és mindenhol máshol azt sugallják a kismamáknak, hogy vásároljanak, vásároljanak.. mert könnyű megijeszteni egy kismamát, másképp majd nem fejlődik rendesen, másképp majd nem lesz biztonságban, ez a legjobb a másiktól baja lehet, csak ezt használd, mert a másik ezt meg azt okozza... 

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ne figyeljünk oda eléggé. Olvassunk utána a dolgoknak. Vegyünk meg mindent, ami kell. De nem kell mindennek bedőlni, amit ránk akarnak sózni, csak azért, mert a termékeket árusító cégek kihasználják, hogy az ember mindent meg akar adni a leendő babájának.Tényleg nehéz átgondolni, hogy mi az, ami tényleg szükséges, és mi az, amit csak az erőszakos marketing miatt érzünk annak. De ebben (is) segíthetnek a szülők, tapasztalt anyukák...:)

ötödikSally 2012.05.24. 19:59

2012. 05. 25.

Meg kell, hogy mondjam, nem így terveztem. Amikor elképzeltem, hogy majd egyszer kisbabám lesz. Hogy majd ennyi nehézséggel kell megküzdeni.

10 évig ültem irodában, számítógép előtt, „kényelmes” munkával. De akkor nem úgy alakult az életem. Persze épp most, hogy megléptem, és pár hónapja felszolgálóként (is) dolgozom, megtörtént. Most nehezebb munkát végzek. Nem valami kellemes azzal a tudattal, hogy egy baba van a szíved alatt, kávét felszolgálni, és leszedni az üres tányérokat az emberek asztaláról (amúgy sem annyira kellemes). Szerencsére már nem sokáig, abbahagyom, mikor már itt lesz az ideje, mikor már látszódni fog. De addig is, nem könnyű. Mindegy, kihúzom még ezt a kis időt, nem nyafogok, csak teszem a dolgomat. 

Meg aztán itt, külföldön. Egyedül leszek. Csak pár hétig lesz segítségem. És a párom egész nap dolgozik. Szóval teljesen egyedül leszek. Vagyis ketten a babával. Ez nagyon ijesztő, első babánál, amikor az ember még nem tud semmit.

De hát ilyen a sors. Bedobott a mélyvízbe. Szerencse, hogy tudok úszni.

Van egy kollegám, aki állandóan panaszkodik (fiatal srác), mindenért reklamál, folyton fáradt. Erre azt mondja rá a másik nekem: XY állandóan panaszkodik. Többet rinyál, mint egy terhes nő. (még nem mondtam el nekik). Mosolyogtam, mondom, hát igen. Ő már csak tudja. Én nem panaszkodom soha, meg sem nyikkanok, ugyanúgy csinálom a dolgomat, mint előtte. Bírom az ilyen bölcs hasonlatokat... a nők igen is erősebbek.

És persze azért van jó oldala is. Például, hogy a kórház itt nagyon jó, és szép. Itt a tengerpart, ahol majd sétálgathatok a babakocsival, ha épp ki akarok menni levegőzni. Biztonság van. Mindenki nagyon segítőkész, otthonról is, és az itteni ismerősök között is. És úgy egyáltalán, örülök nagyon. Vitamin, sok zöldség, gyümölcs, sok ivás… már nem dohányzom természetesen. Készülődöm az anyaságra. :)

be-thankful.jpgMinden jó, ha jó a vége. A barátom mindig azt mondja, mikor aggódom, hogy mi lesz, hogy lesz a jövőben: „Thanks God for everything. Don’t worry. Slowly, slowly everything will be all right. God will make the way.Just try to be happy.”. Igaza van. De mi magyarok olyan aggódósak vagyunk. Pedig tényleg, minden rendben lesz, mindent megoldunk. Együtt.

ötödikSally 2012.05.15. 21:38

:-)

"The world is like Wonderland. New day, new adventure."

Nem véletlenül van itt még egyszer. Hanem mert annyira igaz. Minden nap új kalandok. A blog pedig hamarosan átalakul. Baba-mama bloggá. :) Na jó, nem alakul át, de biztosan ilyen témák is lesznek majd benne.

Meg ilyen zenék.

 :)

"The world is like Wonderland. New day, new adventure."

 „Az élet egy nagy szerepjáték. Mindannyian játsszuk az általunk választott karaktert, és csak egy dolog van ami kizökkenthet minket a szerepünkből, s az nem más, mint a szerelem. Mikor jön valaki, aki az első perctől kezdve átlát rajtunk, az ő szemében az álarcunk lehull és megsemmisül. Csupán az igazi énünk érvényesül, ha akarjuk, ha nem, és ez az, ami néha annyira megrémít minket, hogy legszívesebben hanyatt-homlok menekülnénk, de hamarosan rájövünk, hogy e nélkül nincs értelme az életünknek.”

Volt ilyen? És menekültél, vagy maradtál?

„Azokat a kötelékeket, amik összekötnek minket, néha lehetetlen megmagyarázni. Összekapcsolnak minket még azután is, hogy úgy tűnnek, ezek a kötelékek megtörtek. Néhány kötelék ellenáll a távolságnak, időnek és logikának. Mert néhány kötelék egyszerűen elrendeltetett.”

„Vonalat kell húznod önmagad és a világ közt. Mások csak zűrbe kevernek. Minden a vonalakról szól. Vonalakat húzgálunk mindenütt, és imádkozunk, hogy senki ne lépje át őket. De van egy pár vonal, amelyeket túlságosan is veszélyes átlépni. Egy dolgot tudok: ha vállalod a kockázatot, a kilátás a túloldalról káprázatos.”

 

Nagy a különbség, ha valaki nyaralni megy valahová, és ha valaki élni. Júniusban jönnek a barátaim látogatóba, összeírok pár hasznos tudnivalót az itteni léthez. :)

Először is a közlekedés. Csak buszok vannak. A buszvezetőnél kell megvenni a jegyet, ami 1,50 helyi lakosoknak egy napra (nekünk is van már máltai személyi igazolványunk, amivel ezt vehetjük meg), egyébként 2,60 euró. Úgyhogy majd az lesz, hogy mi veszünk nekik hetijegyet 6,50-ért, és utána már nem kérik a személyit, csak fel kell mutatni. A buszokat le kell inteni, másképp nem állnak meg (csak akkor, ha valaki le akar szállni). Szintén nem állnak meg, ha tele van a busz. Vagy megállnak, hogy leszálljon valaki, de már nem enged fel a sofőr újakat. Jobb kormányos autók vannak, tehát minden fordítva van. Mindig a másik buszmegállóba kell menni, mint amit mi elsőre gondolnánk.:) Ez eleinte veszélyes, mikor átmentem az úttesten, mindig rossz irányba néztem, mert nálunk balról jönnek az autók, itt pedig fordítva. Erre is nagyon kell figyelni. A buszsofőrök egyébként eléggé arrogánsak, ha valaki „rendetlenkedik”, kijön a fülkéből és leordítja a buszról. Sőt, egyszer egy fekete srác fel akart szállni, a buszvezető mondta, hogy televan a busz, de ő csak nyomult, csak reklamált, csak nyomult felfele, a sofőr meg kiszállt és jól képen verte. Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy sokan nem szeretik a feketéket itt… elég sok a bevándorló, de semmi gond nincs velük, nem lopnak, dolgoznak, stb. Nyáron egyébként eléggé tragédia a közlekedés, minden busz tele van, és néha nagyon sokat kell várni, fél órán át nem jön semmi, utána meg jön 3 busz egyszerre, amiből kettőre nem lehet felférni.

Az éttermekben illik borravalót adni (van, ahol benne van a felszolgálási díj is, de itt Máltán nem). Erről nem sok mindent tudok mondani, a kiszolgálás általában jó, bár mivel mindenhol iszonyú sokan vannak, néha sokat kell várni.

A strandok természetesen ingyenesek mindenhol. Jellemzően sziklás, de vannak homokos strandok is. Nem nagyon vannak fák, vagy nagyon kevés, és nyáron 40 fok FÖLÉ is megy a hőmérséklet, úgyhogy nagyon kell vigyázni a leégéssel. Napszemüveg, szalmakalap alap, napszemüveg nélkül nyáron ki se tegyük a lábunkat. A buszokon viszont 18-20 fokon nyomják a klímát, úgyhogy ott meg a megfázással kell vigyázni, mert felszállunk a 40 fokból, és megfagyunk.

Vásárolni, ahogy minden országban, a nagyobb szupermarketekben érdemes, a kisboltokban minden drágább. De ott sem mindent, például a zöldséget, gyümölcsöt az utcai árusoknál olcsóbban lehet megvenni. Húst a hentesnél. Vannak dolgok, amik otthoni árban vannak (pl. tej, kenyér, és minden, amit itt helyben készítenek), és vannak, amik drágák. Ilyen például a tejföl (én elég sok mindent főzök tejföllel). Máltán nem gyártanak tejfölt, csak import áru van, emiatt drága (1,85 Euró kb. egy normál, otthoni méretű tejföl, ami francia, vagy angol).

Szerencsére nem nagyon vannak tolvajok, úgyhogy nem kell úgy vigyázni a dolgokra, mint például Nápolyban, Rómában. Persze azért itt sem kell nyitott táskával járni, de az emberek simán leteszik a táskájukat a buszon elöl a csomagtartóra, aztán leülnek. Nem viszi el senki. A strandokon is hasonló a helyzet. Vigyázni azért kell, hiszen turista ország, és mindenféle népek megfordulnak, de nem jellemző. Sosem hallottam még senkitől, hogy bármijét ellopták volna. Esetleg a diszkóban, ott vannak elég rossz arcok, és ugye mindenki részeg. Ha valaki oda vágyik, én nem:)

A máltai emberek, a turistákkal nagyon kedvesek. Amúgy is kedvesek, de ez egy kicsit felszínes. Én őszintén szólva csalódtam bennük, kulturálatlan, nem törődöm népség. Kiabálnak, ízléstelenül öltözködnek, elhízottak. Műveletlenek, egy nagyon szűk tanult réteg kivételével. Persze ez annak nem jön le, aki csak egy hétre idejön nyaralni, csak aki kicsit jobban megismeri őket. Úgy vezetnek, mint az őrültek, és itt simán isznak az emberek és úgy vezetnek, nem érdekel senkit. Emiatt is nagyon kell vigyázni, mikor az ember átmegy az úttesten (és nem zebrán, mert – nem túl sok zebra van itt – ott viszont mindig azonnal megállnak). De ezért igazából nem lehet őket hibáztatni, mert ez egy kicsi sziget, és be van szűkülve a látókörük. Ráadásul mindenki mindenkinek a rokona, a házasságok itt Máltán belül történnek ugye, és csak ezen a kis területen belül keveredik a vér.

Nagyjából ennyi, ami most eszembe jutott.

Ui. Vannak csótányok. Nem a lakásban, mert itt tudunk ellene védekezni. Hanem mindenhol máshol. Utcán, vagy akár étteremben. És nem akármilyenek, 2-3 cm alaphangon.Mint általában a mediterrán helyeken. Mikor először találkozik vele valahol az ember, eléggé sokkoló. :)

ötödikSally 2012.04.10. 22:11

Statisztika

Olvashatnák kicsit többen is a blogomat... Igaz, sokáig elhanyagoltam, és mostanában is rendszertelenül írok. És néha igazán - mások számára - érdektelen dolgokról. Ettől függetlenül még olvashatnák, kb. 30 mp alatt végig lehet futni egy rövidebb postot. Merthogy a statisztikák szerint nem árasztanak el a látogatók. Szóval kedves olvasóim ne aggódjatok, nem fog túlterheltség miatt összeomlani az oldalam. :)

Azt fogom csinálni, hogy beszúrok mindenféle fals szavakat, például, hogy Schmidt Pál, meg hogy szakdolgozat. Az most menő téma. Beírom a címkékhez is, és akkor ha rákeresnek a Gugliban, lehet, hogy kidobja ezt is találatnak. Horogra akadt barátunk aztán rákattint a hivatkozásra, és már itt is van. És vagy elolvassa, amit itt talál, vagy heves anyázások közepette keresgéli az adott szóval kapcsolatos írást pár másodpercig, majd rákattint a böngészője "vissza" ikonjára.

Valahogy így gondoltam:

Tegnap elmentem bevásárolni Orbán Viktor és nagyon érdekes dolog történt velem.

Vagy:

Főztem töltött paprikát, kicsit nehezen sűrűsödött be a szósz Megasztár, mert kevés rántást tettem bele. De aztán rájöttem, és pótoltam.

Így. Ez a csali. Jöhetnek a halak. Majd még kidolgozom jobban.:)

 

ötödikSally 2012.04.05. 19:51

Alap.

"Egyedül az elviselhetetlen, hogy semmi sem elviselhetetlen."

0:35-0:42. perc. De inkább az egész filmet. Csak a linket teszem ide, mert lefagy minden.

http://youtu.be/F7yzPdfDeZk

A zenéjét is imádom (Jan Kaczmarek).

Hogy egykét turista milyen hülye. Volt szerencsém egy-két társas úton részt venni, de most, hogy egy nyaralóhelyen élek, még inkább látom. Vannak különböző típusok.

        A dokumentátor. Mindent lefényképez. Legmodernebb, tükörreflexes, jellemzőbben Nikon fényképezőgépe folyton ott lóg a nyakában, addig nem nyugszik, míg 10 GB-s memóriakártyáját fullra nem tölti. Megáll minden fánál, minden kőnél, és tudományos arcot vágva állítgatja a gépét percekig. Leggyakrabban középkorosztálybeli, vászon rövidnadrágos, szandálos, szemüveges arcokról van szó. Esetleg még egy horgászsapka a fejükön. A család várakozik, de nem mernek szólni, mert azzal megzavarnák a koncentrációt. Amikor nem fényképez, a sétálást és a környezetet folyamatosan veszi kamerára. Dokumentál. Amikor hazamegy, letölti az 1632 fényképét, amiből 1250 darabon jelentéktelen dolgok vannak, és a videóját, és áthívja a barátait. Hosszas bemutatót tart,szóról szóra visszamondva, amit az idegenvezetőtől hallott, illetve a könyvekben olvasott. A 126. fényképnél már mindenki alszik, de persze a végén felriadva megjegyzik, ó tényleg milyen csodálatos helyen jártál! Majd - örömmel a lelkükben, hogy vége a 3 órás beszámolónak - elmenekülnek haza.

2.       Az okostojás. Az okostojás mindig idegenvezetővel megy, hogy mindent megtudjon az adott hely nevezetességeiről. Amikor az idegenvezető befejezi a mondókáját, még legalább 5 kérdést feltesz, vagy éppen megcáfol valamit, hogy ő azt másképp olvasta. Mert persze indulás előtt az interneten és az útikönyvekben már elolvasott mindent. A többi turista már ingerülten várja, hogy befejezze az okoskodást, és sétálhassanak tovább. De ő még azért akar mondani valamit. Este a vacsoránál, vagy éppen a bárban hosszasan ecseteli a többi csoporttagnak a tudományát, illetve a véleményét az aznap látott dolgokról.

3.        Az alkoholista. Őt szerintem nem is kell bemutatni. Reggel, ahogy elindul, már a táskájában lapul 1-2 dobozos sör. Addig jól van, míg azokat megiszogatja. Az elsőnél még nagyjából csendben van, néhány további sör után Humor Herolddá válik, és két korty közben mindenhol belök egy-egy humoros(nak hitt) megjegyzést, amin harsányan röhög. Mindenhol megtalálja a standot, vagy bárt, ahol gyorsan beszerezheti az utánpótlást. És persze talál magának társat is, egy hasonló személyiséget a csoportból. A harmadik múzeumnál már megszólal, hogy anyukám, én nagyon elfáradtam, Te menjél be, én addig itt iszom egy sört kint a Józsival…

4.       A késős. Mindenhonnan elkésik. Ha a reggeli fél 11-ig tart, akkor 10:30-kor esik be, és gyorsan lehuppan még valahová. A kirándulóhajón már húzzák fel a feljárót, amikor emberünk lihegve rohan a kistáskájával, héé, héé… Minden megszervezett programra nagyjából egy órával később sikerül elindulni (akár barátokkal), mert sokáig alszik, majd indulás előtt még elmegy wc-re, bedob egy kávét, és elintéz egy telefont. Természetesen hazafelé a repülőhöz is az utolsó percben ér oda, a buszon pedig már mindenki rajta ül, mikor ő felszáll.

5.       A pózoló. Mindenhol akar egy fényképet. Minden sziklára felül. Szoborrá meredve és legbárgyúbb mosolyával várja a kamera kattanását. Képes akárhová felmászni, lehet az veszélyes, vagy tilos, hogy legyen egy vicces képe, mert az majd mekkora móka lesz otthon, meg a közösségi portálokon. Otthon unalmas hivatalnok, de beteszi a krokodil szájába a fejét, hogy extrém szituációkban készült képalbumába legyen egy új trófea. A veszélyes helyzet elől az utolsó percben elszalad,majd azt mondja, na ugye, de most milyen vagány képem van! Ilyene senkinek nincs, alig várom, hogy megmutassam a Bélának bent az irodában!

Hirtelen ennyi jutott eszembe, de lehet, hogy még kiegészítem. Illetve, máris kiegészíteném azzal, bár ez inkább csak magyarokra vonatkozik, hogy „a mindent hazavivő”. Aki elsétál a pohárral, hogy megtartsa emlékbe. A szállodában ami mozdítható, azt elteszi távozás előtt. Leszedi a tiltott virágokat. Felszed minden követ, eltesz minden apróságot. Amikor mások nem figyelnek, egy gyors mozdulattal a táskájába rejti az asztalról a gyümölcsöket, merthogy jó lesz az még a strandon megenni.

Ha valakinek eszébe jut új típus, várom szeretettel. Ha valaki magára ismer… hát az elég gáz. :-)

ötödikSally 2012.03.27. 22:21

:)

Az a szerencse, hogy ilyen multifunkciós vagyok.:) Másképp mi lenne velem? :D

Ügyfélszolgálatban jó voltam. Azt hiszem. :)

Eljöttem ide, elkezdtem felszolgálni. Eleinte nehéz volt, de mindkét helyen meg voltak velem elégedve. Mindenki azt mondta, hogy nagyon ügyes vagyok és nekem semmit nem kell kétszer elmondani, mindent úgy csinálok, ahogy kell. Hejj. Nem mintha olyan bonyolult lenne, de sosem tanultam, először azt sem tudtam, hogy kell szépen kinyitni egy bort a vendég előtt. Hogyan kell felteríteni egy 5 csillagos szállodában, hogy kell szalvétát hajtogatni, stb.:) Pörgök. Muszáj pörögni, mert sokan vannak a népek.:)

Most vállaltam bébiszitterkedést, egy 3 éves kisfiúra kell vigyázni. Anyuka meg volt elégedve. Persze ez nem áll távol tőlem, közelebb van hozzám, mint a felszolgálás, és némi hisztitől eltekintve kevésbé találom fárasztónak.

De keresgélek továbbra is, irodai munkát. Jelentkezgetek helyekre. Járok az ECDL tanfolyamra, hamarosan vége (haladó, Word, Excel, Power Point, Access, persze angolul). Kihoztam magammal egy angol oktatóprogramot (4 dvd + könyv), Business English.

Főzök itthon, finom magyar kajákat. Mosok, takarítok.

Yeah.

Fejlődöm. Legalábbis igyekszem, mindent jól csinálni. Keveset hibázni. Most kipróbálom magamat teljesen új, és váratlan helyzetekben. Otthon minden olyan megszokott volt, mindig ugyanaz, ami sokkal könnyebb. De azért megállom a helyem.

Aztán jöhet a lazítás, hamarosan már lehet fürdeni a tengerben. Itt elég sok a medúza, mint kiderült, úgyhogy most kicsit be vagyok szarva. Nem szeretnék összefutni eggyel.:)

Szeretnék újra valami kreatív dolgot is csinálni. Régen annyi apróságot összegyártottam, agyagból, vagy varrtam, vagy szalvétatechnikás dolgokat csináltam... apróságokat, aminek igazából az elkészítése okoz örömet, amikor alakul. Persze fotózni itt is fotózom, de azon kívül, még valamit. De egyelőre még nem találtam ki, hogy itt  mit csináljak, bár biztos itt is van kreatív hobbi bolt valahol. Tengerparti fotókat kagylókkal körberagasztva, aztán eladni a hülye turistáknak, akik megvesznek mindent. Hűtőmágneseket Málta felirattal, fogalmam sincs, miből, ha valakinek van ötlete, szóljon. :))

ötödikSally 2012.03.23. 20:30

Visszatértem

Mármint Máltára.

Őszintén szólva elgondolkoztam egy kicsit, jól tettem-e, hogy eljöttem. Mert annyira fájdalmas volt a búcsúzkodás, újra, a családtól, barátoktól, kutyámtól, a helyektől, a tárgyaimtól amiket megszoktam és nem tudtam kihozni... Mindentől. Gondolkodtam rajta, hogy jól tettem-e, igaz, hogy itt jobban lehet keresni, mint jelenleg Magyarországon, meg napsütés van, meg tenger. De a szeretteim mind otthon vannak, az emberek, akikre tudom, hogy bármikor bármiben számíthatok. Itt csak új arcok vannak, még ha össze is tartunk, mégsem olyanok, mint az otthoniak.

Persze nem bántam meg, hogy eljöttem, nem erre akarok kilyukadni, csak iszonyú nehéz ez, nehezebb, mint ahogy az ember a terveiben elképzeli. Hiányzik minden és mindenki, még ha beszélünk is Skype-on. Minden új, nem azt csinálom, amit eddig otthon, új területen kell helyt állni (persze azt is megszokja az ember, és utána már nem új). Mások az emberek, mások a szokások, néha jobbak, néha idegesítőek.:) És persze minden idegen nyelven van, a munka, a boltban vásárlás, a buszon beszélgetés, angolul hívnak telefonon, ha hívnak, minden. Eleinte ez is nehéz, bár ebbe is belerázódik az ember természetesen. Egyik magyar ismerősöm elég jól összefoglalta egy mondatban, amit mindenki érez: Kriszti, nekem hiányzik az otthoni életem. De ettől függetlenül ő sem akar hazamenni, ez viszont érdekes ellentmondás. Mert a jövőre nézve jelenleg jobbak a kilátások itt, vagy épp más országban, mint otthon. De hiába a tenger, pálmafák, azért néha úgy hazaugranék például a Hortobágyra, vagy Hollókőre, vagy csak átsétálni a Lánchídon, annál nincs szebb sehol a világon. :)

Ez van, és ez nagyon, nagyon igaz...

ötödikSally 2012.03.02. 18:26

Megyek haza:)

Juhúú...megyek haza látogatóba:) Jó lesz már találkozni mindenkivel, szülők, barátok.  Aztán jövök vissza. Kutyám megint meg fog zakkanni szegény:( Ha nem lenne ilyen öreg, kihoznám magammal, de nem hiszem, hogy bírná az itteni folyamatos kb. 40 fokot.

Van egy játék a Facebookon, 30 napig minden nap egy dalt ki kell tenni az oldalukra, amit szeretsz, amit nem, stb... Én amúgy is zenemániás vagyok, szóval elkezdtem. És a következő, az első dal, amit életedben hallottál. Ez érdekes kérdés, kb. Zsup-zsup kenderzsup lehet, vagy valami ilyesmi: 

Mert a nagyszüleim ilyeneket hallgattak, és élénken élnek ezek a zenék az emlékezetemben, még most is kívülről tudom az összesnek a szövegét. Szóval biztos nem egyszer hallottam:)

Egyik Pesten, másik vidéken. Milyen más volt, szóltak ezek a régi zenék a tévében, rádióban, ettük a kiflit kakaóval reggelire, aztán kimentünk a kukoricásba játszani:D Sárból építeni dolgokat, vagy só/víz/liszt sütiket gyártani és megszárítani a napon. Bújócska... Kisfaludy vendéglőt alapítottunk a tornácon (intellektuális gyerekek játéka:DD). Ettük a fáról a cseresznyét. Etettem a malacokat kézből, akkor még tartottak a nagyszüleim. Mesekönyveket olvastam. Egyszer írtam egy verset is a családomról, a nagymamám megőrizte, még mindig megvan, elég vicces. De tényleg az, próbáltam humorosra venni a témát  már akkor is.:)

Vagy lementünk a Duna-partra sétálni Pesten. Volt ott egy nagyon jó fagyizó a Megyeri úton. Pingpongoztunk, fociztunk. Ibolyát szedtünk tavasszal, meg aranyesőt.

Ilyenek voltunk. Nem csoda, ha a mai gyerekek elvadulnak... lakótelepeken, betonfalak között. Még a mesék is agresszívabbak, nem a Futrinka utca meg a Bob és Bobek megy. Meg a Kalánka néni.:D

Most újra meghallgattam és megkönnyeztem. Milyen más így felnőtt fejjel az élet.

ötödikSally 2012.02.15. 20:06

...

ötödikSally 2012.02.07. 22:39

Uram, segíts

 „Élj úgy, mintha négy lábbal állnál a földön, mert akkor nem veszíted el önmagadat. Ugyanakkor ne az eszeddel lásd a világot magad körül, próbáld meg a szíveddel látni, és ha így teszel, megismered Istent.”

„A kutatás törvénye nagyjából a következőt jelenti: ha elég bátor vagy ahhoz, hogy hátrahagyj mindent, ami biztonságot nyújtott, és lehet az bármi: az otthonod vagy a kedvenc éttermed; és elindulsz, hogy megtaláld önmagad. Legyen az egy belső utazás, vagy igazi út. Tekints mindenre az út során úgy, mint a kirakós egy darabjára és fogadj úgy mindenkit, mintha a tanárod volna. Ha készen állsz arra, hogy egyszer és mindenkorra elfogadj néhány kellemetlennek tűnő igazságot magaddal kapcsolatban, akkor biztosan megleled, amit keresel!”

(Elizabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek)

A filmekben, mikor valaki egy súlyos balesettel kórházba kerül, és kérdezik a rokonok az orvost, mit lehet tenni? A válasz: Mindent megtettünk. Nem maradt más, imádkozzanak.

Itt az emberek nagy része hisz Istenben. Televannak a templomok mise idején, és mindenhol szentképek és szobrok vannak kitéve. Szó szerint mindenhol, a közértben, az éttermekben, a kocsmában, a lottózóban, a házak ajtajánál.

És én is hiszek.

Miért ne tenném? Hiszen történt már egy csoda otthon. Ha az ember új dologba kezd – legalábbis én – akkor elkezdek imádkozni, hogy legyen erőm hozzá, és sikerüljön. Akiket megismertem, és sikeres és egyben JÓ emberek, szintén hisznek Istenben (pl. a drámások közül sokan, és akik vezették, azok is). Istenben hinni jó. 

ötödikSally 2012.02.02. 18:22

fedup

Tegnap úgy éreztem, nem vagyok erős, feladom. Mármint nincs kedvem semmihez, tovább erőlködni. Nincs kedvem dolgozni menni, nincs lelkierőm levizsgázni az ECDL tanfolyamon. Amit nem is kell, mondja a vonzás törvénye, ugye. Ha most nyár lenne, lemennék a partra, és csak feküdnék órákig, hallgatnám a tengert, és nézném a csillagokat. Az szokott segíteni ilyen hangulatban. Néhány óra semmittevés és bamba bámulás után megunom azt is, és felkelek. És visszamegyek a dolgomra. Mert itt minden bonyolultabb, mint otthon. Szükségem van egy 2007-es Office-ra, de nem akarom megvenni, mert itt drágább. Letöltöttem egyet, és kaptam hozzá otthonról kódot, de amit letöltöttem, próbaverzió, nem jó. Most keresgélhetek másikat. Otthon vannak okos ismerőseim, akik 2 perc alatt segítenek, de itt nem ismerek olyat (egyelőre), aki ilyenben tudna segíteni. Úgy gyakorlok, hogy más laptopján, mert az enyémen 2003-mas van. Illetve volt, mert most a próbaverzió van helyette, de szereznem kell másikat. Lehet, hogy az marad, hogy megveszem, ha nem találok más megoldást. De közben járok dolgozni is, elfáradok, új munkát keresek, hogy lépegessek előre. Ez az egész menetelés az életben, függetlenül attól, hogy eddig is megoldottam mindent, és eztán is meg fogok, eléggé fárasztó. Nyilván bennem is van hiba, vagy ez nem hiba, hogy mindig többet és többet várok el magamtól, ha valamit elérek, akkor öt percig elégedett vagyok, aztán valami mást kell csinálni. Ez a hangulatváltozás nem itt alakult ki, Málta jó, mindig is ilyen voltam. Sokat csiszoltam már magamon önismerettel, de néha még most is besokallok, és szeretnék csak semmit sem csinálni egy darabig. De tegnap előtt, mikor borús hangulatban ezen agyaltam, hazaért a barátom a munkából, és hozott nekem meglepetést. Láttam egy szép ezüstgyűrűt korábban, fekete kaucsuk, mint a karkötők, és van rajta egy kövecskés ezüst szív. Ő meg tudta, hogy tetszik, és megvette, és este csak váratlanul odaadta. Akkor meg azt gondoltam, hogy kit érdekelnek a nehézségek, ő itt van velem és mindenben segít, és mindig örömet akar nekem szerezni. De tényleg, a sok munka mellett segít főzni, takarítani, meglep csokival ezzel-azzal... mindig csak azt mondja, hogy boldognak akar látni. És ez jó.

A tengerparti fetrengéshez ez a zeném. Ő biztos együtt fetrengene velem csendben, amíg le nem nyugszom, és csak elfelejtenénk a világot.:)

If I lay here
If I just lay here
Would you lie with me and just forget the world?