Nemrégen írtam, hogy imádkozni szoktam. Igen. Most már hiszek benne. Abban, hogy aki kér, az kap. Az Erőben, Univerzumban, Titokban, Istenben, globális energiában, ki hogy hívja. Múltkor azt kértem, hogy sokat utazhassak. Persze, ez nagyon gyermeteg kérésnek tűnik, olyasminek, mint a „pilóta akarok lenni… én meg tűzoltó”. De miért ne? Aki ezt szeretné, tegye ezt, Istennek nem probléma egy ilyen kérés teljesítése. Nem kérhetem azt, amire nem vágyom, csak azt, amire igen, és most őszinte szívvel annyit tudok kívánni, hogy utazhassak, élhessek más országban, és hogy találjam meg az igazi valahol. Valahogy így:

Kedves Istenem,

Újra levelet írok. Már így is nagyon sokat köszönhetek Neked. Ha összehasonlítom a mostani önmagamat azzal az emberrel, aki régen voltam, aki két évvel ezelőtt elkezdte írni ezt a blogot, a különbség mérföldkövekkel mérhető. Sokkal erősebb lettem, minden megváltozott.

És sokat gondolkodom rajta, mi hiányzik az életemből, ami a kiteljesedésben segítene. Sokat, nagyon sokat, és aztán rájöttem ma este a fürdőkádban ülve. Az utazás, és a szerelem. A törődés, emberekkel, állatokkal, növényekkel. De hogy ezek elérésében mi tud segíteni?

A szerencse az. Bármit elértem, bármit megtettem, azért mindig megküzdöttem, dolgoztam érte. Nem mondom, hogy erőlködtem, de nem volt könnyű. A szerencse nem nagyon állt mellettem, sőt, az egyébként jól folyó eseményekbe a balszerencse rakott gáncsokat, hogy megnehezítse az utat. Az én családom nem igazán szerencsés… nem sokat hallottam felkiáltani senkit sem a közeli, sem a távoli rokonságban, hogy ’A mindenit, mekkora szerencsém volt!”. Ez a típusú szerencse-hiány generációról generációra lecsapódik.

Szerencsére van szükségem. Váratlanul nyerni, jókor lenni jó helyen, véletlen találkozások a megfelelő emberrel, nyerni a tombolán, a szerencsejátékban, az élethelyzetekben, hihetetlen apróságokkal találkozni, amik erőt adnak, emberekkel, akik valamilyen pozitív üzenetet hordoznak és szerepük lesz az életemben. Nyerni a lottón! Jó szerencsét!

Kérlek, állítsd mellém a szerencsét.

Köszönöm, hogy megint, sokadszorra is meghallgattál, és köszönöm, hogy a kifogyhatatlan zsákból az én kívánságomra is jut.

Kiki, aki már hisz.

Istennek írhatom a becenevemet, ugye? Ismeri úgy is, és én szeretem, hogy így szólítanak az emberek.

Utazni akarok. Mindegy hová, csak utazni. Illetve nem mindegy, külföldre. Dolgozni, nyaralni, világot látni, vagy bármit csinálni. Utazni! :)

God, help me to go!

Mostanában imádkozom. Nem így, hanem igazából. Kérek és megköszönök dolgokat. Megkérdezem, hogyan tovább. Segítsen az úton. Isten, az Univerzum, a világlélek, vagyis az a megfoghatatlan valami.

Go, go, go... most épp ez a kérésem.

Azt hiszem, ma felébredtem. Az utóbbi kb. két hétben valami álomvilágban lebegtem, halogattam a dolgaimat, és csak úgy folytak a napok a fejem fölött.  Elkezdtem varrni a 2. kis herceg babámat. Voltam szoliban, vettem bérletet, hogy szép barna, és vonzó legyek most, hogy már harisnya nélkül lehet hordani a szoknyát, kontrasztos legyen a lábam a fehér cipővel/papuccsal, és a dekoltázsom a világos ruhákkal.:)

"... lábujjhegyen lépjen, mert alvó lélek ágyához kerül, s még nem tudni mire van nagyobb szüksége, álmaira vagy az ébredésre."

Megnéztem egy filmet, olvasok, gondolkodom, takarítok, teszek-veszek, jövök-megyek. Hurrá, itt a nyár, újra élek! :)

Ahogy ma éreztem magamat, azt ez a szám tudja a legjobban kifejezni… Folyton harcolni kell az embernek az érdekeiért, mert ha nem… elnyomják.

Már aki hagyja, én nem fogom, az biztos.

Le az utcára, ki a térre,
Senki se lökhet félre... :)

 A Rosenthal-effektus

Amit hiszel magadról, az megvalósul.

Robert Rosenthal és Kent Fode 1963-ban kimutatták, hogy ha ugyanabból a - genetikailag azonos - patkánytörzsből két csoportot kétféle instrukcióval adnak át kísérleti asszisztenseknek, az egyik csapatról azt állítva, rendkívül intelligensek, a másikról, hogy nagyon nehezen tanulnak, akkor az asszisztensek valóban könnyen illetve nehezen tanulónak fogják találni a patkányokat.

De a dolog nemcsak patkányokkal működik.

Rosenthal egy másik vizsgálatában általános iskolás osztályokban véletlenszerűen kiválasztott gyerekekről azt állították, hogy a mérések szerint szuper intelligensek, és nagy fejlődés várható náluk. Nyolc hónappal később ismét felmérve az osztályt, a kijelölt gyerekek kiugró képességekről tettek tanúbizonyságot, függetlenül korábbi tanulmányi eredményeiktől. Amilyennek látjuk a világot, olyanná tesszük?

Egy vizsgálatban fiúkat és lányokat úgy "hoztak össze", hogy mind a fiúnak, mind a lánynak azt mondták, a másiknak nagyon szimpatikus. Ebben a hitben mindkét fél úgy kezdett viselkedni, hogy a végén tényleg szimpatikusak lettek egymásnak. A fordítottja mindennapos banális történet: a Férfi vagy a Nő házasságban élve azt hiszi, őt nem szereti a másik. Persze tényleg van ilyen, de sokakban a tények ellenére már gyermekkorukban beleivódik, hogy "ő nem szerethető". Így aztán a kész ítélethez már csak bizonyítékokat kell gyűjteni, majd elválni.

A Rosenthal-effektus az alapja az önbizalomnak, amikor hinni tudunk abban, hogy pozitív hatásunk van a dolgokra és az emberekre. És a "valóság" visszaigazolja ezt. Ahogy belenézünk a "valóságba", úgy néz az vissza ránk.

Így aztán semmi akadálya annak sem, hogy szürke, érdektelen, jelentéktelen, csúnya és ellenszenves embernek higgyük magunkat, és ezt be is bizonyítsuk.

A sikeres emberek hisznek magukban, és nem engedik, hogy mások befolyásolják őket! Higgy Te is magadban!

A Pygmalion-effektus

A tudományba a Pygmalion-effektus az Okos Hans nevű ló tanulmányozásával vonult be. Lényege: láss bele valakibe valami jót vagy rosszat, és az hamarosan megvalósítja.

A tudományba a Pygmalion-effektus az Okos Hans nevű ló tanulmányozásával vonult be. Okos Hans tudott összeadni, kivonni, szorozni, osztani, kérdésekre válaszolni, és az eredményt patadobogással jelezte. Számos tudós tanulmányozta Okos Hans-ot, de titkát nem tudták megfejteni.

Végül Oskar Pfungst kutató jött rá arra, hogy Okos Hans valóban nagyon okos ló, mert képes az emberek apró mozgásait, izomfeszülését észlelni, és ezekből megérteni, meddig kell patájával dobbantani. Mivel a kérdező tudta az eredményt, és arra várt, vajon a ló helyesen válaszol-e, a megfelelő számú patadobbantásnál akaratlan izomellazulással vagy mozdulattal öntudatlanul jelzett a lónak, hogy "elég".

A Pygmalion-hatás rokona a Rosenthal-effektusnak: láss bele valakibe valami jót vagy rosszat, és az hamarosan megvalósítja.

Az amerikai Illionis állambeli Hawthorne Nyugati Villanyerőműben a munkások munkakörülményeit próbálták úgy változtatni, hogy növekedjék a termelékenység. Itt a munkások tudatában voltak annak, hogy mi a célja a vizsgálatnak, és bármilyen változtatásra teljesítményfokozással válaszoltak. A vizsgálatokat 1924 és 33 közt végezték. Vizsgálták pl. a műhely megvilágítottságát, és meglepő módon, ha növelték, ha csökkentették a megvilágítást, a munkások mindig nagyobb teljesítménnyel reagáltak. Ha a pihenési szünetek hosszát változtatgatták, az is minden verzióban fokozta a teljesítményt. Kiderült, pusztán elég a munkásoknak hinni abban, hogy teljesítményüket a változtatás fokozni fogja.

Úgy tűnik, lélektani értelemben a "valóság" az emberi akarattól és vágyaktól áthatott lelki képződmény, amely önigazoló módon folyton visszahat elgondolójára.

Ha igyekszel mindig jót feltételezni magadról és másokról is, az igazzá válik, a tanulás terén is.

Forrás: http://delfintanulas.gportal.hu/

Selma Lagerlöf

A BÖLCSEK KÚTJA

A régi Júdeában beesett szemmel, keserű arccal vándorolt Aszály a sovány bogáncskórók között a sárga füvön Nyár volt. A nap hevesen tűzött le az árnyéktalan hegyhátakra, a legkisebb szellő sűrű,  mészporos felhőket kavart fel a szürkésfehér földről, a nyájak a völgyekbe húzódtak, a kiszáradt patakokhoz.

Aszály csak ment, ment tovább és felszikkasztotta a tartalék vizeket. Elment egészen Salamon tavaihoz és sóhajtva látta, hogy még mennyi víz van a szilamedencében. Aztán lement Betlehembe, a híres Dávid kútjához és még ott is talált vizet. Aztán vontatott léptekkel indult neki a nagy országútnak, mely Betlehemtől Jeruzsálembe vezetett.

Mikor a fele útjához ért meglátta a Bölcsek kútját, mely közvetlen az út szélén feküdt és észrevette, hogy az már majdnem kiszáradt. Aszály odaült a kút kávájára, mely egy hatalmas kivájt kőből állott és lenézett a kútba. A fényes víztükör mely máskor a kút nyílásáig ért, most egészen mélyre süllyedt és az iszap meg a sár egészen zavarossá és tisztátalanná tették

Midőn a kút meglátta Aszály barnára éget  arcát saját homályos tükrében, a félelemtől borzongani kezdett.

- Kíváncsi vagyok mikor lesz már véged. – mondta Aszály. – Aligha akadsz rá ott a mélyben valamilyen érre ami új életet adhatna Néked. És esőről, hála Istennek szó sem lehet három-négy hónapon belül.

- Légy csak nyugodt. – sóhajtotta a kút. – Már rajtam semmi sem segít. Ha csak egy új forrás nem akad magából a paradicsomból.

- Úgy hát nem hagylak el addig, míg véged nem lesz. – mondta  Aszály. Jól látta, hogy az öreg  kút már a végét járja és  most azt az örömet akarta megszerezni önmagának, hogy meglássa, hogyan szikkad ki cseppről cseppre.

Kényelmesen elhelyezkedett a  kút szélén és úgy örült amikor hallotta a mélységből a kút gyakori  sóhajtozását. Abban is gyönyörködött, mikor a szomjas vándorok elhaladva a kút mellet, vedreiket lebocsátották és néhány csepp iszappal kevert vizet merítettek annak mélyéből.

Így ment el az egész nap és mikor az éj leszállt, Aszály ismét lenézett a  kútba. Még mindig fénylett lent egy kis víz. Itt maradok egész éjszakán át. - kiáltott le. – Csak siess. Ha ismét világos lesz, hogy megint letekinthetek hozzád, biztos, hogy akkorra már véged lesz.

 Aszály összehúzta magát a kút tetején míg a forró éj mely borzasztóbb és kegyetlenebb volt mint a nappal, ránehezedett egész Júdeára. A kutyák és sakálok megszakítás nélkül üvöltöttek, szomjas tehenek és öszvérek panaszosan felelgettek meleg istállóikból. Midőn a szél felkerekedett, nem hozott semmi hűsölést, hanem forró és fojtó volt, mint valami alvó szörnyeteg lihegő lélegzete.

A csillagok azonban szokatlan fénnyel ragyogtak és a kezdődő újhold kellemes zöldessárga fényt vetett a szürke halmokra. És ebben a fényben  Aszály nagy karavánt vett észre, amint a dombon át haladt, a Bölcsek  kútja felé közeledve.

 Aszály végignézte a hosszú menetet és előre örült annak a nagy szomjúságnak, mely mos a kúthoz érkezik és amely egy csöpp vizet sem fog benne találni. Annyi állt és vezető jött, hogy még akkor is ki tudták volna meríteni a  kutat, ha az egészen teli lett volna, Egy szerre csak úgy tetszett, mintha valami különös kísértetszerű volna ezzel az egész karavánnal, mely felvonult az éjszakában. Először a tevék tűntek fel a dombtetőn: mintha csak az égből jöttek volna. Nagyobbaknak is látszottak a közönséges tevéknél és könnyedén vitték a rájuk rakott hatalmas terheket. De mégis nem gondolhatott mást minthogy azok igaziak, hiszen annyira világosan látta. Még azt is észrevette, hogy a három első állt dromedár volt, szürke fényes szőrűek és gazdagon voltak megnyergelve, rojtos szőnyegekkel beborítva, melyeken szép előkelő utasok ültek.

A karaván megállott a kútnál a dromedárok leheveredtek a földre és az utasok leszállhattak púpjaikról. A teherhordó tevék állva maradtak és amint így összetorlódtak, úgy látszott mintha valóságos bozótot alkotnának a hosszú nyakukkal és púpjaikkal, valamint a csodálatosan felrakott poggyászokkal.  A három utas azonnal Aszály elé lépett és mellükön keresztbefont karokkal üdvözölték. Látta, hogy fehér öltönyt viselnek és hatalmas turbánt, melyek mindegyikébe egy ragyogó csillag volt betűzve , mely úgy fénylett mintha egyenesen az ég széléről szedték volna le.

- Mi messzi földről érkeztünk mondta az idegenek egyike – és arra kérünk mondanád meg nekünk vajon igazán ez é a bölcsek kútja?

Ezt ma még így hívják.  - felelt aszály – de holnap már nem lesz itt semmiféle kút. Ma éjjel ki fog száradni.  – Megértem miután téged itt látlak mondta az idegen. – De vajon ez nem szintén egyike e azoknak a szent kutaknak, melyek soha nem apadnak el? De hát honnét kapta a nevét?

- Tudom, tudom, hogy szent –mondta  Aszály –de mit használ az? A három bölcs a paradicsomban van. A három utas most egymásra nézett.

- Ismered Te ennek a régi kútnak történetét? – kérdezték. Én minden kútnak és forrásnak, minden pataknak és érnek ismerem a történetét mondta a Aszály nem kis büszkeséggel.

- Légy szíves meséld el nekünk! – kérlelték az idegenek. És letelepedtek a minden növekedés ősi ellensége köré és hallgatták.

Az  Aszály krákogott egyet és felmászott a kút tetejére onnan mint valami szószékről elkezdte az elbeszélését.

Gabes városában , Medinában mely a sivatag szélén fekszik és így nekem különösen kedves tartózkodási helyem, élt sok-sok évvel ezelőtt három ember kik messzi földön híresek voltak bölcsességükről. De azok nagyon szegények voltak, ami csodálatos volt, mert Gabesben a bölcsességet megbecsülték és jól megfizették. De hát ezzel a három emberrel nem is lehetet másképp,  mert az egyik már nagyon öreg volt a másik meg bélpoklos a harmadik pedig fekete, vastagajkú néger volt.

 Az emberek úgy vélték, hogy az egyik  nagyon is öreg már, hogy valami  bölcsességre tudná őket tanítani a másodikat pedig azért küldték el, nehogy megfertőztessék a magokat , a harmadikra pedig azért nem akartak hallgatni, mert úgy tudták eddig még nem igen jött valami bölcsesség Etiópiából.

A három bölcs tehát közösen viselte el a balsorsot. Nappal ugyanegy templomkapu előtt koldultak, éjjel pedig egy előtt koldultak, éjjel pedig egy födél alatt háltak. Így  legalább alkalmuk volt  megrövidíteni az időt azzal, milyen csodálatos dolgokat vettek észre embereknél és állatoknál. Egy éjszaka amint egymás mellett aludtak a kertben, hol kábító vörös mákvirág volt beültetve, a legidősebb felébredt és alig nézett körül, midőn felkeltette a másik kettőt is.

- Áldott legyen a mi szegénységünk, mely arra kényszerít, hogy szabadban aludjunk! – szólt a másik kettőhöz. - Ébredjetek fel és emeljétek szemeiteket az ég felé!

- Na – mondta az  Aszály kissé szelídebb hangon ez olyan éjszaka volt, melyet senki aki látta nem fog soha elfelejteni. A levegő oly tiszta volt, hogy az ég, mely legtöbbször szilárd boltozatnak látszik, mély és áttetsző volt, tele szántva hullámokkal mint a tenger. A fény végigsiklott rajta és a csillagok különböző távolságra látszottak, némelyek fényhullámokon, némelyek pedig azokon kívül. De fent a magasságos égben a három ember valami sötétséget látott. és az a sötétség úgy futott   át a mindenségen, mint valami labda és mind közelebb és közelebb jött s amint közeledett, egyszerre fényleni kezdett, fénylett mint a rózsa – hogy az Úristen hervassza el valamennyit - mely a bimbóból kibontakozik. Mind nagyobb lett és a sötét burok lassanként szétpattant és a fény négy  fényes levélben  bontakozott ki. Végre midőn oly közel jutott, mint a legközelebbi csillag, megállott. Ekkor a sötét burok összezsugorodott és levelenkint kibontakozott a ragyogó rózsaszínű fényesség, míg végre úgy fénylett mint a csillagok csillaga.

Midőn a szegény emberek ezt látták, a bölcsességük megmondta nekik, hogy ebben az órában született a földön az a hatalmas király, akinek a hatalma nagyobb lesz mint egykor Cyrusé vagy Nagy Sándoré volt. És ezt mondták egymásnak: Hadd menjünk el az újszülött anyjához és apjához és mondjuk el nékik, hogy mit láttunk! Talán megjutalmaz minket egy erszény arannyal vagy drágaköves karkötővel.

Előszedték hát hosszú vándorbotjukat és útnak indultak. Átmentek a városon ki a kapun, de itt tanácstalanul álltak meg egy pillanatra, mert ott terült el előttük a nagyszáraz gyönyörűséges sivatag, melyet az emberek annyira gyűlölnek. Ekkor azonban meglátták, hogy az új csillag fénynyalábot vetett a sivatag homokjára és megvigasztalva vándoroltak tovább, amerre a csillag mutatta az utat.

Egész éjjel mendegéltek a fehér homokban és az egész úton a fiatal fejedelemről beszéltek, aki aranybölcsőben pihen és drágakövekkel játszadozik. Az éjszaka óráit azzal rövidítették meg, hogy elmondogatták, hogyan is fognak az apja, a király elé lépni és az anyja a királynő elé, hogy fogják majd elmondani, hogy az ég nagyobb dicsőséget, hatalmat szépséget és szerencsét jövendöl az ő fiuknak, mint egykor Salamoné volt.

Dicsekedtek, hogy az Úr őket szemelte ki, hogy meglássák a csillagot. Azt mondták, hogy az újszülött szülei alig jutalmazhatja mag őket kevesebbel, mint húsz font arannyal, de talán még többet is fognak kapni, hogy soha többé nem kell a szegénységgel küszködniük.

- Én, mint az oroszlán, lesben álltam a pusztában – monda az Aszály – és rá akartam vetni magam ezekre a vándorokra a szomjúság gyötrelmével, de elmenekültek előlem. A csillag egész éjjel mutatta nekik az utat  és mikor reggel lett és a többi csillagok elhalványultak, ez makacsul tovább ragyogott a sivatag felett és elvezette őket egy oázishoz, hol forrásra és gyümölcsfára akadtak. Itt kipihenték magukat egész nap és mikor csak a csillag fénye rávilágított a sivatag homokjára, indultak ismét Útnak.

Emberi szempontból gyönyörű vándorút volt. mondta az Aszály. A csillag úgy vezette őket, hogy sohasem kellett éhezni vagy szomjúhozni.

Elvezette őket a szórós bogáncsok mellett, kikerültette velük a mély futóhomokot és sem a napfény sem a vihar nem érte őket. A három bölcs mindig is mondogatta egymásnak.: Az Úr őriz minket és az ő áldása kíséri utunkat. Mi az Ő hírnökei vagyunk.

De végül mégis csak a hatalmamba kerültek. – folytatta az  Aszály. A csillag vezette vándorok szíve olyan sivataggá változott át , mint amilyenen vándoroltak. Megtelt az terméketlen büszkeséggel és kapzsisággal. –

Mi az Úr hírnökei vagyunk – mondogatta a három bölcs és az újszülött király apja még akkor sem jutalmazhat meg minket nagyon, ha egy egész arannyal telt karavánt ajándékoz nekünk.

Végre a csillag elvezette őket a híres Jordán folyóig és fel Júdea dombjai közé. Egy Éjszaka megállott a kis Betlehem városa felett, mely ott terül el ragyogóan egy hegyoldalban zöld olajfák között.

A három bölcs palota, torony, meg várfalak után nézelődött, melyek egy királyi városhoz tartoznak, de ilyesmit nem láttak sehol sem. És ami még rosszabb volt a csillag fénye nem is a városba vezette őket hanem megállott egy barlang felett az út szélén.

Itt rávetődött szelíd fénye a barlang nyílására és megmutatta a három vándornak azt az újszülött gyermeket, mely édes anyja ölében aludt.

Bár a három bölcs jól látta, hogy a csillag fénye mint egy korona öleli át a gyermek fejét mégis megálltak a barlang előtt. Nem mentek be, hogy megjósolják a kisdednek eljövendő dicsőségét és királyi birodalmát. Elfordultak anélkül, hogy elárulnák jelenlétüket, elmenekültek a gyermektől és felmentek a hegyre.

- Hát koldusokhoz jöttünk mi, éppen olyan szegényekhez és alacsonyakhoz mint mi magunk? – mondogatták Hát ezért vezérelt minket ide az úr, hogy gúnyt űzzön velünk és hogy dicsőséget hirdessünk egy juhpásztor fiának? Ez a gyermek sohasem viszi többre, minthogy nyájat fog őrizni a hegyek között.

Aszály itt szünetet tartott és mintegy megerősítésül, a hallgatói felé intett. Nincs igazam? – akarta mondani. – Van valami ami szárazabb a sivatag homokjánál, de az emberi szívnél semmi sem terméketlenebb.

- A három bölcs nem messzire jutott, midőn észrevették, hogy eltévelyedtek és nem követték a csillagot és vele a helyes utat. De a csillag mely idevezette őket, eltűnt az  égről.

A három vándor hirtelen megrázkódott és arcukra mély fájdalom kifejezése ült.

- Az ami most történt emberi szempontból talán örvendetes dolog. Annyi bizonyos, hogy midőn a három bölcs nem  látta többé a csillagot, egyszerre tudatára ébredtek , hogy vétkeztek a Úr ellen.

És ugyanaz történt velük – folytatta  Aszály megborzongva – mint a földdel, midőn eljön az ősi eső. Reszkettek a félelemtől, mint a villámtól és a mennydörgéstől és az alázatosság úgy nőtt ki benne mint a földből a zöld fű.

Három nap és három éjjel vándoroltak az országban, hogy megtalálják azt a gyermeket, akit imádniok kell. A csillag azonban nem mutatkozott és mindjobban eltévelyedtek és rettentő nagy bánat meg félelem szállta meg őket. A harmadik éjjel eljutottak ide a kúthoz, hogy szomjukat eloltsák. És ekkor az Úr megbocsátotta vétkeiket, úgy , hogy amint lehajoltak a víz fölé, meglátták a mélyben annak a csillagnak a tükörképét, mely őket Keletről idevezérelte.

Akkor rögtön észrevették az égen is és az ismét elvezette őket Betlehembe a barlanghoz, hol térdre borulva a kisded előtt, így szóltak: Aranykelyheket hoztunk Neked, telve illatos fűszerrel és drága myrhával. Te lészel a leghatalmasabb király, aki valaha uralkodott ezen a földön annak teremtésétől kezdve, egészen az utolsó ítéletig. Ekkor a gyermek rátette a kezét a fejükre és nagyobb ajándékot nyertek, mint amit egy király adhatott volna. Íme az öreg koldus megfiatalodott, a bélpoklos egészséges lett és a fekete szép fehér emberré lett. És azt mesélik, hogy olyan pompások voltak, hogy mikor hazamentek, mindegyikükből király egy-egy birodalomban.

 Aszály befejezte elbeszélését és a három idegen megdicsérte. Nagyon szépen beszéltél mondták.

- Csak azt csodálom, hogy a három bölcs nem segít ezen a kúton, mely a csillagot megmutatta nekik. Hát elfelejthetnek ilyen jótéteményt?

- Bizony ilyen kútnak örökké kellene léteznie - mondta a másik idegen - és emlékeztetnie az embereket, hogy azt a szerencsét amit elvesztettek a büszkeség magaslatán, feltalálhatják az alázatosság mélyén.

- Hát az eltávozottak rosszabbak az élőknél? – kérdezte a harmadik. Vajon a háládatosság kihalt azokból aki a mennyben élnek?

Amint ezeket elmondták,  Aszály éles sikoltással felugrott. Most ismerte meg az idegeneket, most már tudta, hogy kik ezek az utasok. És futva mint egy őrült, elmenekült, nehogy látnia kelljen, amint a három bölcs előhívta a szolgáit és azok a kúthoz vezették a tevéket, melyek vizes zsákkal voltak megterhelve és teletöltötték a szegény kiszáradó kutat, azzal a vízzel, amit a mennyországból hoztak magukkal.

 (Selma Lagerlöf: Krisztus legendák)

Máris jobban vagyok, egy napos magamba fordulás után. Az a szerencse, hogy gyorsan lerendezem magamban a negatív dolgokat, és élek tovább:)

2011. 04. 18. folyt. köv.

Utolsó alkalom van még hátra az önismereti tanfolyamból, ahová járok… Jó volt nagyon, megérte menni. Mondhatnám, hiányozni fog, de ugyanakkor elég volt belőle ennyi, 1 évig havonta 1 alkalom. Mindenki sérült valamilyen szinten, csak kérdés, hogy mennyire. Megkérdeztem, vajon az ember tud-e annyit csiszolni önmagán, hogy végül eljusson arra a szintre, hogy azt mondhassa magáról, teljesen ép lelkivilágú, magabiztos valaki? Bár én most nagyjából így, rendben érzem magamat (1-2 hullámvölgyes nap mindenkinek belefér, de az is főleg az egyedüllét miatt van...:). A kérdés inkább úgy helyes, hogy akivel történtek rossz dolgok (mindegy, milyenek), és ezeket sokáig hordozta magában, az ki tudja-e magát kupálni arra a szintre, ahol azok az emberek vannak, akivel nem történtek ilyenek (vagy sokkal kevesebb, és kisebb érzelmi törést okozó)?

A válasz tulajdonképpen annyi volt, hogy a megtörtént dolgokat persze nem lehet meg nem történtté tenni, de fel lehet dolgozni. Utána már az egyénen múlik, hogy mit hoz ki magából, és hogyan tudja kamatoztatni a tehetségét, munkában, párkapcsolatban, stb.

Mindegy… unalmas már ez a téma, de ugyanakkor érdekes is.

Végre beiratkoztam jogosítványt szerezni, ez nálam nagy előrelépés… Eddig húztam, halogattam, valahogy mindennel szemben háttérbe szorult, főiskola, nyelvtanulás/nyelvvizsga, grafológia tanfolyam,  fotós tanfolyam, dráma, jó ég tudja miket jártam már végig, ezt meg mindig elhalasztottam, de már tök gáz, hogy nincs. Ezzel is terheltem magamat a múlt héten, a munka meg a túlórák mellett minden nap Kresz oktatás, azért voltam kifáradt. Mókás volt, hogy az egészből a legérdekesebb résznek a motor működését találtam, amit nagyon jól elmagyaráztak, és rajtam kívül mindenki baromira unta. Még a fiúk is, nemhogy a lányok. Én szeretem a műszaki dolgokat, meg a fizikát is, és a kémiát is.:-) Ez is meglesz (kipipálva) még mielőtt megöregszem és elhülyülök, és remélem saját autóm is lesz hozzá egyszer.

Most hétvégén a veresegyházi maciparkban voltam, és május közepén úgy néz ki, megyek vízitúrára (az elnevezés talán túlzás, csak péntektől vasárnapig tart majd), az király lesz, napfény, csordogálás a Dunán, este buli, szép táj, fényképek…

És akarok egy kaméleont, azt is tervezgetem magamban. Megnéztem már az interneten hogyért mérnek egy ilyen gyíkot, és hogyan kell gondozni (nagyon kényes állat).:-D Egy barátom meg tudja nekem csinálni hozzá a terráriumot olcsón. Régi vágyam, hogy legyen egy kaméleonom, most már eldöntöttem, hogy meg is fogom venni! Ilyesmi lesz, hát nem cuki?:)

Szóval igyekszem kikapcsolódni, és olyan dolgok felé koncentrálódni, amik örömet okoznak.:)

"Nem ajánlott más állatokkal együtt tartani, mert nagyon félős jószág a kaméleon. A folyamatos stressz hatást rosszul viseli, így a mi társaságunkat sem kell nagyon erőltetni, csak a szükséges mennyiségben bolygassuk az életterét. Azt pedig végképp ne gondoljuk, hogy a kaméleonunkat ölben simogatva tudunk majd
tévét nézni. Ha a közelségünket el is tűri, az érintést nagyon utálja. Ilyenkor rögtön védekezik. Szóval sose simogassuk! Bármilyen furcsa, de a kaméleon annak örül, ha nem vagyunk otthon. Kifejezetten csúnyán néz, ha hosszabb távollét után ismét merészeltünk hazatévedni. De azért kedves állat!" :))
http://www.kamilla.iweb.hu

Talán inkább egy ilyen leopárd gekkót, ha a kaméleon nagyon érzékeny, de a gekkót kezdő hüllőtartóknak is ajánlják, és állítólag egészen megszelídül.:)

(http://videosmart.hu/video/hogyan-tartsunk-leopardgekkot)

... mikor szar napom van, kicsinek és magányosnak és elveszettnek érzem magamat, fáradt vagyok és nyűgös és bizonytalan... és minden.

De jövő héten húsvét és 5 napra szüneteltetem magamat az ünnepnappal együtt, juhéj:)

Agyhalott vagyok a fáradtságtól...

Ebben a zenében benne van, amit a nagyszüleink (is) érezhettek, amikor a férjek elindultak a háborúba, vajon visszajön-e élve?

Dark Night

(Translation by University of Pittsburgh Department of Slavic Languages)

Dark night, only bullets are whistling in the steppe,
Only the wind is wailing through the telephone wires, stars are faintly flickering...
In the dark night, my love, I know you are not sleeping,
And, near a child's crib, you secretly wipe away a tear.

How I love the depths of your gentle eyes,
How I long to press my lips to them!
This dark night separates us, my love,
And the dark, troubled steppe has come to lie between us.

I have faith in you, in you, my sweetheart.
That faith has shielded me from bullets in this dark night...
I am glad, I am calm in deadly battle:
I know you will meet me with love, no matter what happens.

Death is not terrible, we've met with it more than once in the steppe...
And here it looms over me once again,
You await my return, sitting sleepless near a cradle,
And so I know that nothing will happen to me!

Ez most a kedvencem és a fenti ennek az egyik zenéje, egyébként...

Mikor először láttam, még meg is könnyeztem, hihetetlenül ügyes ez a lány.

Meg fogom nézni ezt a filmet...

Nem szeretem az olyan embereket, akik a kínos helyzetek elől eltűnnek. És úgy általában véve, a megbízhatatlanságot utálom, ha valaki valamit megígér, akkor azt tartsa be, ha valakinek negatív tartalmú mondanivalója van, akkor rakja össze úgy, hogy ne bántson meg vele senkit. Valójában, az egyik dolog, amit a legjobban utálok, amivel leginkább ki lehet hozni a sodromból, az az, ha valaki eloldalog a kényelmetlen helyzetek elől. Mindent meg lehet beszélni. Vajon azért kerülik az emberek az ilyen helyzeteket, mert félnek, hogy megbántanak vele valakit, vagy inkább magukat féltik attól, hogy a válasz esetleg telibe találja egy gyengeségüket, amivel nem akarnak szembenézni?

De ami miatt ez eszembe jutott most, az nem mások hülyesége, hanem, mert ma én is ugyanezt csináltam, és most magamat is utálom.:) Két tűz közé kerültem hosszú idő után szakító barátaim között, és egy ideig engem használtak szócsőnek, mondd meg neki ezt, adja vissza azt… Mért nem képesek az emberek normálisan beszélni azzal, akivel együtt voltak évekig?

Az egyikük már megsértődött, amiért beszéltem a másikkal, a másik pedig ma hívott, és én egyszerűen nem vettem fel. Napokban küldtem már egy e-mailt, hogy mostantól kíméljen meg a témától, gondolom, amiatt. Elég… nekem is megvan a magam dolga-baja, nincs ehhez energiám, hogy mások is rajtam keresztül intézzék a problémáikat, és közben viszik az energiámat.:)

Ettől függetlenül lelkiismeret-furdalásom van, fel kellett volna venni, és azt mondani, bocs, nincs kedvem beszélgetni, szia, és pont. De ha felveszem, akkor elgyengülök, és csak hallgatom, hallgatom… ahelyett, hogy magammal foglalkoznék, magamra veszem mások szarságait, és a végén még nekem van lelkiismeret-furdalásom, csodálatos.

Csak hogy elmagyarázzam, ez olyasmi lelkiismeret-furdalás, mint amit azoknak a szülőknek a gyerekei éreznek, akik a válást érzelmileg nem kezelik jól. Lelkiismeret-furdalás az egyikkel szemben, amiért szeretem a másikat, és fordítva. De a gyerekek még nem tudják így megfogalmazni. Csak azt tudják, hogy a szeretetükkel a másikat bántják, amit ők nem akarnak, ezért bűntudatuk van. Mindenféle más tevékenységeikben, élethelyzetben vezetik le. Aztán ez később átfordul haragba, azok iránt, akik miatt ezt az érzést érezte, vagyis a szülei iránt. Írtam ebből egy ZH-t még a főiskolán. :)

End of weekend, de legalább kipihentem magamat végre, már amennyire 2 nap alatt ki lehet. Úgy tűnhet, hogy mindig csak panaszkodom itt, és csak a nyűgjeimet írom le, de valójában nem, csak jól esik kiírni magamból ezeket a gondolatokat. Ha leírom a dolgokat, mindig rendszereződnek,  letisztulnak. Utólag visszaolvasni is jó. A buddhisták szerint is le kell írni egy füzetbe a nap végén, ami felbosszantott, így tudjuk megfigyelni önmagunkat; utólag már semleges lesz, bagatell, amin előző nap mérgelődtünk. Gondoltam már, hogy fel kéne vennem ezt a vallást, és eljárni meditálni, érik bennem a gondolat...:)

"A harcban  nem létezhet béke, sem a gyöztes, sem a vesztes számára.

A pokol kapui

Egy Nobushige nevezetű katona elment Hakuinhoz - a zen mesterhez - és a következő kérdést tette fel neki:

- Valóban létezik Paradicsom és Pokol?

- Ki vagy te? - kérdezte Hakuin.

- Szamuráj vagyok - válaszolta a harcos.

- Te? Szamuráj? - kiáltott fel Hakuin. - Miféle uralkodó fogadna fel téged testőréül? Hiszen olyan a képed mint egy koldusé!

Nobushige annyira feldühödött, hogy már-már kardot rántott, de Hakuin csak folytatta:

- Szóval kardod is van. Biztosan az is olyan tompa mint a fejed!

Amint Nobushige kardot rántott, Hakuin megjegyezte:

- Innen nyílnak a Pokol kapui.

E szavakra a katona - megértvén a mester tanítását - visszadugta kardját a hüvelyébe és fejet hajtott.

- És innen a Paradicsomé - mondta Hakuin.

***

Ne harcolj és nem győzhetnek le!"

„Az intelligencia az emberiség egyik legnagyobb adománya. De a tudásra való törekvés túlságosan is gyakran kiszorítja a szeretetre való törekvést."

(…) Már 6. Máma töb bolond vizsgát csináltak velem hátha mégistudnak használni engemet. Ugyanaz a hej csak egy másik kis vizsgálo szoba. Az a kedves hölgy aki ide atta aszt is megmonta hogy minek nevezik és én megkérdesztem hogy kel leírni hogy jól tuggyam beleírni az elömeneti jeletésbe. TEMATIKUS APPERCEPCIÓS VIZSGÁLAT. Az első 2 szot nemértem, de asztat tudom hogy a vizsga mit jelent. At kel meni rajta mer különben rosz osztájzatot kap az ember. (…)

(…) Március 21 - Nagy muri volt máma a pék műbejbe. Joe Carp aszonta hé nézétek csak hol volt Charlienak az az operácijója micsinátak veled Charlie betetek egy kis észt. Már akartam mondani neki hogy okos leszek de akor eszembe jutot hogy Nemur prof aszonta ne. Akor Frank Reilly aszonta micsinátál Charlie fejedre rántottál egy ajtot. Etöl nevetem. Ők a barátajim és igazán szeretnek engem. (…)

(…) Még akartam egy kicsit versenyezni de Burt aszonta enyi elég egy napra. Hagyta hogy fogjam Algernont egy percig. Algernon egy kedves egér. Puha mint a vatta. Pislog és amikor kinyitva a szemit akor fekete és körülöte meg rozsaszinü.

Meg kérdesztem hogy szabad e megetetni mer bántot hogy meg vertem és kedves akartam leni és ősze barátkozni. Burt aszonta nem mer Algernon egy nagyon különleges egér akinek ojan operácijója volt mint nekem. Ő volt az első az őszes álatok kőzőt aki ijen soká okos maratt és azt is monta hogy Algernon ojan okos hogy megkell oldani neki egy problémát egy zárral ami mindig változik ahány szor bemegy eni tehát mindig tanulnia kel valami ujjat hogy hozó juson az eledeléhez. Etől szomoru letem mer ha nem tuggya megtanulni nem bir enni és éhes lesz.

Nem hiszem hogy hejes ha az embernek átkel menni egy vizsgán ahoz hogy ehesen. Hogy teccene az Burtnek ha mindig vizsgáznia kéne ahány szor csak enni akar. Aszt hiszem barátok leszünk Algernon meg én. (…)

(…) Április 4 - Miss Kinnian azt mondja hogy gyorsan tanulok. Elolvasta néhány előmeneteli jelentésemet és valahogy furcsán nézett rám. Azt mondja remek ember vagyok és majd én megmutatom nekik mindnyájuknak. Megkérdeztem tőle hogy miért. Azt mondta ne törődjek vele de ne bántson az ha rájövök hogy nem mindenki olyan rendes mint ahogy gondolom. Azt mondta habár olyan keveset adott magának az Isten mégis többet tett magáért mint sok más eszes emberért akik az eszüket soha nem is használták. Azt mondtam a barátaim mind okos emberek és jók is. Szeretnek engem és soha nem tettek semmi olyat ami nem rendes dolog. Akkor valami bele esett a szemébe és ki kellett szaladnia a női öltözőbe.

Mialatt ültem a tanteremben és vártam rá azon gondolkoztam hogy Miss Kinnian milyen kedves hölgy ép mint az anyám volt. Azt hiszem emlékszem rá hogy anyám mondta hogy legyek jó és mindig barátságos az emberekhez. Azt mondta de mindig vigyázz mert sokan nem értik meg és azt hihetik hogy rosszban töröd a fejed.

Erről jut eszembe amikor a mamának el kellett mennie és engem átvittek Mrs Leroyhoz aki a szomszéd házban lakott. Mama a korházba ment. Papa azt mondta hogy a mama nem beteg vagy ilyesféle csak elment a korházba és hoz nekem egy pólyás testvért. (Még mindig nem tudom hogy csinálják ezt.) Mondtam nekik hogy egy fiú testvérkét szeretnék akivel játszhatok és nem tudom mért hoztak mégis egy lányt de olyan szép volt mint egy baba. Csak folyton bőgött. Én sohase bántottam vagy ilyesmi. Bölcsőbe tették a szobájukba és egyszer hallottam hogy papa azt mondta ne aggódj Charlie nem fog kárt tenni benne. Olyan volt mint egy batyu csupa rózsaszín és néha ugy visított hogy nem tudtam aludni tőle. És amikor elaludtam felébresztett éjnek idején. Egyszer amikor ők a konyhán voltak és én az ágyban voltam a baba sírt. Fölkeltem hogy fölvegyem és tartsam hogy elhallgasson ahogy a mama szokta. De akkor a mama üvöltve bejött és elvette tőlem. És olyan erősen pofonütött hogy az ágyra estem. Aztán visítani kezdett. Hozzá ne nyulj semmi dolgod vele. Tönkreteszed. Ez egy kis pólyás. Ne nyulj hozzá semmi dolgod vele. Akkor még nem tudtam de azt hiszem most már tudom hogy azt gondolta kárt tehetek a babában mert buta vagyok ahhoz hogy tudjam mit teszek. Ez most rosszul esik nekem mert sohase bántottam volna a babát. (…)

(…) Április 13 - Még ma sem mentem be dolgozni a pékműhelybe. Mondtam Mrs. Flynnek, a háziasszonyomnak, hogy hívja fel Mr. Donnert, és mondja meg, hogy beteg vagyok. Mrs. Flynn újabban úgy néz rám, mintha félne tűlem.

Azt hiszem, jó dolog, hogy rájöttem, hogy mindenki kinevet. Sokat gondolkoztam ezen. Azért van ez, mert olyan ostoba vagyok, és nem is tudom, amikor valami ostobaságot csinálok. Az emberek úgy gondolják, hogy az nagyon mulatságos, ha egy ostoba alak nem tud valamit ugyanúgy megcsinálni, ahogy ők tudják.

De most már tudom, hogy mindennap egy kicsivel okosabb leszek. Tudom a központozást, és tudok helyesen írni. Szeretem kikeresni a nehéz szavakat a szótárból, és emlékszem is rájuk. És igyekszem nagyon gondosan írni az előmeneteli jelentéseket, de ez nehezen megy. Most rengeteget olvasok, és Miss Kinnian azt mondja, hogy nagyon gyorsan olvasok. És meg is értek egy csomó dolgot abból, amit olvasok, és megmarad a fejemben. Néha becsukom a szemem, és visszagondolok egy oldalra, és mindent úgy látok, mint egy képet. (…)

(…) Április 16 - Ma sokkal jobban érzem magam, de még most is dühös vagyok, mert az emberek folyton csak kinevettek és csúfot űztek belőlem. Ha majd intelligens leszek, ahogy Nemur prof. mondja, és a mostani 70-es I. H.-m több mint kétszeres lesz, akkor az emberek talán majd szeretni fognak, és a barátaim lesznek. (…)

(…) Most már tudom, honnan van bennem ez a szokatlan motiváció, hogy "okossá váljak", ami kezdetben annyira elképesztett mindenkit. Ennek a gondolatnak élt Rose Gordon, ez nem hagyta nyugodni, se éjjel, se nappal. Az ő félelme, az ő bűntudata, az ő szégyene, hogy Charlie idióta. Az ő álma, hogy lehetne valamit csinálni. Az örökös kínzó kérdés: ki a hibás, ő vagy Matt? Csak amikor Norma bebizonyította, hogy lehetnek normális gyerekei, és hogy én csak a sors gonosz szeszélye vagyok - csak akkor hagyott föl a kísérletezéssel, hogy engem átformáljanak. De én, úgy hiszem, szüntelenül azt kívántam, bár olyan okos lehetnék, amilyennek Rose akart - azért, hogy szeressen.

Egy furcsa dolog Guarinóval kapcsolatban. Haragudnom kellene rá azért, amit velem tett, és azért, mert becsapta Rose-t és Mattot, de valahogy nem tudok. Mindig kedves volt hozzám. Mindig volt egy vállveregetése, egy mosolya, egy bátorító szava, amivel olyan ritkán találkoztam.

Úgy bánt velem már akkor is, mint emberi lénnyel. Talán hálátlanságnak hangzik, de most többek között azért is neheztelek, mert úgy érzem, kísérleti nyúlnak tekintenek. Nemur állandóan arra utal, hogy ő alakított engem azzá, ami vagyok, meg hogy egyszer majd a magamfajtákból is igazi emberi lények válnak.

Hogyan értethetném meg vele, hogy nem ő teremtett?

Ugyanabba a hibába esik, mint a többiek, amikor egy gyengeelméjűre néznek, és nevetnek, mert nem értik, hogy emberi érzéseket támadnak meg. Nem akarja tudomásul venni, hogy már akkor is ember voltam, mielőtt idejöttem.

Lassan megtanultam, hogy uralkodjam a sértődöttségemen, hogy ne legyek olyan türelmetlen, hogy kivárjam a dolgokat. Azt hiszem, kezdek felnőtt lenni. Mindennap többet és többet tudok meg magamról, és a kezdetben csak fodrozódó emlékek most magasra törő hullámokban csapnak át rajtam. (…

(…) Csak azt szeretném, ha Nemur emberi lénynek tekintene. Az elnök kihirdette, hogy a Beekman Főiskola bejelentése következik, mi pedig helyet foglaltunk az emelvényen, egy hosszú asztal mögött - Burt és én, közöttünk Algernon a ketrecében. Mi voltunk az est főattrakciója, és amikor elhelyezkedtünk, az elnök megkezdte bevezetőjét. Szinte vártam, hogy mint a kikiáltó, így kezdi: Nagyérdemű Közönség! Lépjenek be, és tekintsék meg az attrakciót! Ilyet még nem látott a tudományos világ! Hogyan Lesz egy egérből és egy idiótából Lángész! Nem csalás, nem ámítás! Minden meg lesz mutatva, minden meg lesz magyarázva! Beismerem, hogy kötekedő hangulatban jöttem ide. (…)

(…) De ezután Burt felfedett valamit, amiről nem tudtam:

Intelligenciája csúcspontján Algernon teljesítménye egyenetlenné vált. Burt jelentése szerint bizonyos alkalmakkor egyáltalán nem volt hajlandó dolgozni - még akkor sem, ha láthatóan éhes volt -, máskor pedig megoldotta ugyan a problémát, de ahelyett, hogy megette volna a jutalomtáplálékot, nekirontott a ketrec falának.

Amikor a hallgatóságból valaki azt kérdezte Burttől, hogy vajon ennek a szeszélyes viselkedésnek a megnövelt intelligencia volna a közvetlen okozója, Burt kitérő választ adott: - Nekem személy szerint nincs elegendő bizonyítékom arra, hogy ezt a végkövetkeztetést vonjam le. Vannak más lehetőségek is. Lehetséges, hogy mind a kettőt, a megnövelt intelligenciát és a szeszélyes viselkedést egyaránt, az eredeti sebészi beavatkozás idézte elő, és az egyik nem folyománya a másiknak. Az is lehetséges, hogy ez a szeszélyes viselkedés Algernon kizárólagos sajátossága. A többi kísérleti egérnél ez a tünet nem jelentkezett, igaz viszont, hogy a többi egér közül egyik sem ért el ilyen magas szintű intelligenciát, és nem is tartotta meg olyan hosszú ideig, mint Algernon. (…)

(…) Egy tudományos demonstráció részeként jöttem ide, és számítottam rá, hogy kiállítanak, de mindnyájan folyton úgy beszéltek rólam, mintha valamiféle újonnan alkotott tárgy lennék, amit most mutatnak be a tudományos világnak. Ebben a teremben senki sem tekintett engem egyéniségnek - emberi lénynek. "Algernon és Charlie" és "Charlie és Algernon", ez az állandó párosítás rávilágított, hogy mindkettőnkre úgy gondolnak, mint kísérleti állatra, amely a laboratóriumon kívül nem is létezik. (…)

(…) Szeptember 17 - Kezdek feledékeny lenni. Elteszem a dolgokat az íróasztalomon, vagy a laborasztalok fiókjaiba, és amikor nem találom, kijövök a sodromból, és mindenkire ráförmedek. Az első jelek?

Két nappal ezelőtt meghalt Algernon. Reggel négy óra harminckor, amikor folyóparti bolyongásomból visszajöttem a laborba, ott találtam kinyúlva a ketrec sarkában. Mintha álmában futott volna.

A boncolás kimutatta, hogy jóslatom helyes volt. A normálishoz viszonyítva, Algernon agyveleje vesztett súlyából, és az agytekervények általános kisimulása, valamint az agy barázdáinak elmélyülése és kiszélesedése volt észlelhető.

Félelmetes elgondolni, hogy ugyanez, minden pillanatban, velem is megtörténhet. Az, hogy látom, hogy Algernonnal megtörtént, valóságossá teszi a dolgot. Most először érzem, hogy félek a jövőtől.

Algernon testét egy kis fémtokba tettem, és hazavittem magammal. Nem engedem, hogy a hamvasztóba dobják. Buta és szentimentális dolog, de az éjjel eltemettem a hátsó udvarban. Sírtam, miközben egy csokor vadvirágot tettem a sírra. (…)

(…) Október 3 - A lejtőn. Öngyilkossági gondolatok; mindennek véget vetni most, amikor még ura vagyok tetteimnek, és tudatában vagyok a körülöttem levő világnak. De akkor az ablaknál várakozó Charlie-ra gondolok. Az ő élete, nem az enyém, nem dobhatom el. Csak kölcsönvettem egy időre, és most visszakérik. (…)

(…) Nov 16 - Alice megin eljöt az ajtohoz de aszontam neki menny el nem akarlak látni. Ösirt énis sírtam de nem evgettem be mer nem akartam hogy nevesen rajtam. Montam neki hogy már nem szeretem többet és már okos se akarok leni többet. Ez nem igaz de. Még mindig szeretem öt és még míndíg szeretnék okos leni de eszt kelett mondani hogy elmennyen. Mrs Mooney monta nekem hogy Alice még hozott pénz az elátásomra és a Tagbérre. Eszt nem akarom. Alást kell szereznem.

Édes Istenem… ne enged hogy elfelejcsek olvasni és írni…(…)

(…) Nem tudom mér vagyok megin buta vagy hogy micsinátam roszul. Talánn azért van mer nem akartam elég erössen vagy mer vala ki meg vertt a szemivel. De talánha igyekszek és nagyon erössen gyakorolok talán egykicsit okosab leszek és majd minden szot fogok tunni. Emlékszek egykicsit mijen jo érzés volt avvala kék könyvel amit olvastam a szakattfedelüvel. És ha be csukom a szememet ara az embere gondolok aki elszakította a könyvet és ő ojan mind én csak másmijen és máshogy beszél de nem hiszem hogy én vagyok mer ojan mintha ablakbol látnám ötet.

Akárhogyis van ezér igyekszek fojton okos leni hogy megin érezhesem aszt az érzést. Jodolog mindenfélit tudni és okos leni és bár csak mindent tudhatnák az egész világon és bár csak most mingyár okos lehetnék megin. Ha tudnák leülnék és fojton olvasnák.

Akárhogyis fogadok rá én vagyok az elsü butaember a világon aki kitalát valami fontos dolgot a tudománynak. Valamit csinátam de nem emlékszek rá mit. Csak asziszem az őszes buta emberekér csinátam akik ojanok mind én a Warrenbe és az egész világon. (…)

(…) Istenvele miss Kinnian és dr Strauss és minden ki.

Ui. kérem mongyák meg Nemur porinak ne legyen ojan mogorva ha az emberek nevettnek rajta és akor töb barátai lesznek. Könyen lesznek barátai az embernek ha haggya hogy nevesenek rajta. Nekem egycsomo barátom lessz otan ahová megyek.

Ui. kérem ha véletlenül aramennek tegyenek virágot Algernon sírjára a hátsoudvarba. (…)

Daniel Keyes - Virágot Algernonnak

Én ezen nőttem fel, és ha lesz gyerekem neki is el fogom énekelni:DD

Szerintem, amúgy én jó anya leszek, csak lehet, hogy kissé túl engedékeny:)

.....kezd kicsúszni az irányítás a kezemből. A gyakorlati életben nem, csak belül. Úgy érzem, hogy elgyengültem. Régen, mindig én léptem ki a kapcsolatokból, és az biztonságos volt, kemény voltam, ami nem volt jó, de előnyben voltam. Ha valami nem olyan volt, ahogy megálmodtam, dobbantottam, aztán, még ha bántott is a dolog, idővel átvészeltem, élet ment tovább. Most már nincs ez. Nem lépek ki, sőt, be sem lépek, nem szeretnék senkit sem megbántani, cserébe viszont engem kb. mindennel meg lehet bántani, ami kívülről ugyan nem látszik, de apróságokon is napokig rágódom magamban. Elvesztettem az erőmet.:)

Az erőmet, ami abból (is) adódott, hogy nagyrészt apa nélkül nőttünk fel, tehát bizonyos szempontból negatív erő is, tele rossz tapasztalatokkal, és daccal, másrészt jó erő is, mert abból keletkezett, hogy így is megoldottam mindent. Akik úgy nőnek fel, hogy nincs férfi a házban, azok nem ijednek meg egy póktól, vagy ha fel kell szerelni egy polcot, sőt, még egy villanykapcsoló kicserélésétől sem. Nem kell segíteni soha semmiben, majd én megmutatom, hogy egyedül is meg bírom csinálni...:) Ez  megijeszti a férfiakat, mert mindenki gyengébb nőt szeretne, azt írják az okosok, fontos, hogy egy férfi férfinak érezze magát egy nő mellett, de van, aki mellett nem lehet. Mellettem talán nem lehet, de nem én tehetek erről, az élet hozta így. Ezeket a dolgokat megemésztgettem magamban, tudatosítottam, próbálok változtatni rajtuk, sok küzdelmes önismeret árán, és most nem tudom, hogy jobb lett-e, mert most sokkal gyengébbnek érzem magam, mint mielőtt elkezdtem ezen gondolkodni. Persze ez nem azt jelenti, hogy rossz kedvem lenne, vagy bármi, csak elég törékenynek érzem a lelkivilágomat, ami ijesztő.

A múltkor említettem a stresszt, hogy egy kis stressz jó hatással van rám. Mostanában beszélgettünk a reziliens gyerekekről, és már nagyon utána akartam olvasni. Most rászántam magam, és elolvastam néhány írást erről az interneten. Ezzel is kapcsolatban áll. Hosszabban itt: http://www.scribd.com/doc/10054444/Reziliencia-boldogulas-a-nehezsegek-ellenere-Az-iskola-szerepe

Röviden összefoglalva ebben a cikkben:

„2009-06-17 00:00:00 - Rusznák Tamás: A jó stressz II.

Mint az előző részben is említettem, az, hogy az adott, alkalmazkodást, választ igénylő élethelyzetre hogyan reagálunk és hogyan küzdünk meg vele, igen nagy részben a helyzetről való gondolkodásunkon múlik.

Ugyanaz az élethelyzet mást vált ki belőlünk, másként hat ránk. Egy vizsga vagy akár egy sportfeladat az egyik embert inspirálja, feldobja, a másikat szorongással, aggodalommal tölti el. Van, akinek egy párkapcsolati konfliktus semmi problémát nem okoz, mert örül a tisztázás, a javítás lehetőségének, a másiknak a hasonló helyzet maga nyomasztó a rémálom. E hatások igen nagy mértékben attól függnek, hogy az adott (stresszt kiváltó) helyzetet hogyan látjuk, hogyan értékeljük, értelmezzük. Kihívásnak, vagy nyűgnek, kellemetlen, teljesíthetetlen feladatnak. Azt, hogy mit és miként gondolunk, hogyan "válaszolunk", számos külső és belső tényezőtől függ. (Hozott és szerzett mintáktól, egyéni és társadalmi elvárásoktól stb.) Azonban gondolatainkat, reakcióinkat képesek vagyunk befolyásolni, alakítani. Persze, a komolyabb változásokhoz nem árt szakértő, külső segítséget is igénybe venni. Számos ügyfelem panaszkodik arról, hogy ő már könyvek tucatjait olvasta el, de mégsem tud megküzdeni az életvezetési, életviteli problémáival...   

"Ami nem tör meg, az megerősít"

No, ez a mondás is olyan, mint a többiek, van amire igaz, és van amire nem. Azonban biztosan mindenki ismer a szűkebb, tágabb környezetében olyan embereket akik úgymond a "jég hátán is megélnek". Olyanokat, akiket látszólag nem zavar semmi és senki, szinte rendíthetetlen optimizmussal és hatalmas életerővel veszik az akadályokat. Akár csak a macska, mindig "talpra esnek", ha pedig elbuknak, "kelj fel Jancsiként" hamarosan felállnak. Szerencsések? Ennyi lenne a "titok"? Nem.

A "reziliencia"

Gyerekekkel foglalkozó kutatóknak tűnt fel először, hogy néhány, igen rossz körülmények között élő gyerek, akiknek a sztereotipiák szerint "el kellett volna bukni", mégis kiemelkedő teljesítményt produkált, és sikeresen vette az igen nehéz akadályokat. A fizikából kölcsönzött szóval "rezilienciának" nevezték el ezt a nehéz körülményekhez való rugalmas, sikeres alkalmazkodást. Kiderült, hogy ez a kritikus változásokhoz történő "reziliens" (rugalmas, sikeres) alkalmazkodás olyan készségekből, képességekből áll össze, amelyek tanulhatók, elsajátíthatók. Számottevő részük arra vezethető vissza, hogy az adott személy hogyan értékeli saját lehetőségeit, képességeit a stresszor által kiváltott stresszhelyzettel való megküzdésben. Ha úgy véli, hogy képes befolyásolni a helyzetet, illetőleg képes megküzdeni azzal, akkor eleve kisebb lesz a stressz hatása rá, és jóval nagyobb az esélye, hogy gyorsan és megfelelően alkalmazkodjon. Másként fogalmazva ez azt jelenti, hogy egy súlyos - krízist előidéző - élethelyzet (haláleset, válás, a munkahely elvesztése, stb.) a reziliens embert is a "padlóra küldi", azonban képes arra, hogy a testi-lelki-szellemi egyensúlyát viszonylag rövid idő alatt megfelelően helyreállítsa.

Ha rajtam állna, én az iskolában a csaták évszámai helyett inkább rezilienciát tanítanék! Mostanában különösen...”

Most akkor. Újra. Itt.

Szerencsére vagy sajnos annyira nem marad időm mostanában, hogy nem volt időm azon gondolkodni, mit írjak. A munka túlórával, szabadidőben mindenkire jusson idő, hogy barátokkal találkozzam, kikapcsolódás, otthoni teendők, nemistudommégmi… Mire leírtam ezt a mondatot rájöttem, hogy jó ez így, nem bírom a semmittevést, vannak, akiknek egy kis stressz jót tesz, hogy többet tudjanak kihozni magukból, hát én is ilyen vagyok.

Végre eljutottam arra a pontra, hogy az eddig felesleges kapcsolatokat leépítsem magam körül. Sokunknak vannak ilyenek… negatív kisugárzás, akik mindvégig csak idegesítenek, de sosem küldjük el őket a francba, emberek, akik a lehúzós gondolatokat löknek ki magukból folyamatosan és ezzel lehúzzák a környezetüket, és sajnos… barátok is lehetnek ilyenek, vagy csak haverok, ismerősök, akik csak addig keresik az embert míg ők unatkoznak, aztán ha párkapcsolatba vagy más környezetbe kerülnek, már sosem érnek rá. Akik csak azért hívnak fel, hogy elmondják a saját mondókájukat, de sosem kérdezik meg, és Te, hogy vagy? Nos, az ilyenekkel a kapcsolatot meg kell szüntetni, vagy minimálisra csökkenteni. De azért nehéz ezt megtenni, egyáltalán átgondolni is, főleg olyanokkal, akiket régóta ismer az ember, és régóta tudja, hogy valami nem klaffol, de mégis ragaszkodik hozzájuk valamiért. Mindig felmerül egy jó, de azért mégiscsak ilyen… egyébként meg mégiscsak jófej emiatt… bla, bla.

Erről ennyit, vannak, akiket már nem keresek, vagy jóval ritkábban, és így sokkal jobb.

Ez volt az egyik, amit már le akartam írni. Jobb ezeket a dolgokat tisztázni az embernek saját magában.

Hű, de régen jártam erre. Kicsit fáradt vagyok, új helyen a munkában, túlóra, épp hogy csak alszom, mikor hazaérek… meg is feledkeztem a blogról.

De azért jó, hogy le vagyok kötve, sikerélmények, tanulnivalók, kellemes fáradtság.

Közeledik a tavasz, bár még mindig havazik… nagyon jó lenne már, mert ez a téli idő kifogyasztja az energiákat, kell a napfény! Ígérem, kitalálok most már valamit, és írok ide valami értelmeset. Sokszor vannak gondolataim, amikről szeretnék írni, csak mindig útközben jut eszembe, és estére lefáradok, és már nincs kedvem fogalmazni.

Hű, már jó régen írtam ide… és most sem fogok.:)

Szeretnék, de egyszerűen nincs ihletem. Majd ha visszajön, jelentkezem.

Addig itt egy zene. Facebook-ra nem mertem felnyomni, mert túl nyálas, de itt jó lesz, itt a lelkem összes nyálát kicsorgathatom, mert ez csak az enyém.:)

Most, hogy fogyókúra versenyben vagyunk a kollégáimmal (ünnepek után kezdtük, egymás motiválására versenyben), újra voltam úszni, két hétvégén már. Most jöttem rá újra, hogy hiányzik a mozgás, mert az egész napos monitor előtt üléstől sokszor fáj a nyakam. Feltöltődtem…:)

A program 1 km úszás, utána két kör szauna, aztán jutalomként bementem a szoláriumba is egy kicsit, aztán a meleg vízben egy kis ücsörgés, lazítás. Közjáték a szoláriumnál:

Két nő beszélgetett, az egyik, akinél fizetni kell, a másik egy ismerőse. Miközben fizettem, sóhajtottam egy jó nagyot. Megszólalt az egyik nő (nem az árus):

Ő:  - Mért sóhajtott ilyen nagyot?

Én: - Nem tudom. Szeretek sóhajtozni.

Ő:   - Jó is az. Nyilván túl van valamin.

Én: - Hát végül is… úsztam, szaunáztam… és most a bónusz jön.

Ő:   - Így van. Erőfeszítés után a lazítás.

Nem nagy sztori, de azért jól esett, megjegyeztem.

Tényleg így van, túl vagyunk valamin, és megkönnyebbülten sóhajtunk egyet. És van, aki felfigyel erre. Vannak emberek, akik figyelik az ember gesztusait, még akkor is, ha idegenekről van szó. Apróságokra is odafigyelnek. Én sajnos nem vagyok ilyen, sokszor figyelmetlen vagyok, de irigylem az ilyen embereket, olvasnak a mimikából, testbeszédből. És nem esik nehezükre egy-két kedves szót szólni a többiekhez.

Jajj, jajj, jajj… tegnap volt 2 éves a blog. És ennek örömére mindenképpen akartam írni valamit, de tegnap elfelejtettem, mert későn értem haza, mivel a saját szülinapi bulimra (illetve a közös bulira, amit 3 éve együtt tartunk néhányan) helyeket néztünk. Szóval a blogét elfelejtettem, most bűntudatom van egy picit, a saját „alkotásomról” feledkeztem meg. Gondoltam rá, hogy a tárgymezőbe beírom, hogy 2011. január 6., hátha nem tűnik fel senkinek, hogy nem is 6-a van, de aztán rájöttem, hogy úgy is kiírja, ilyen szánalmas módszerrel nem próbálom elterelni a figyelmet a gondatlanságomról...:)))

Ez van. 8 napig még érvényes, hepi börzdéj Vetési Varjú!

És ez itt a szülinapi dal, mert szeretem!

Január 6-án lesz 2 éves a blog. Egy serdülő varjú.:)

Ezért szeretem a Paulo Coelho könyveit... De ezt inkább nem is kommentálom, anélkül is mindenki érteni fogja. Csak megfájdulna a szívem tőle... fáj a szívem érted.:)

„… amikor az emberek a reinkarnációra gondolnak, mindig beleütköznek egy nagyon nehéz kérdésbe, ami így hangzik: Ha kezdetben olyan kevés ember volt a Földön, most pedig ilyen sok,  akkor honnan jött ez a rengeteg új lélek?

            Brida visszafojtott lélegzettel hallgatta. Ő is sokszor feltette magának ezt a kérdést.

- A válasz egyszerű – mondta Wicca, amikor már eleget húzta az időt, élvezve a lány izgatottságát. – Bizonyos reinkarnációk alkalmával megkettőződünk. Akárcsak a kristályok és a csillagok, a sejtek és a növények, a lelkünk is kettéosztódik. Kettéválik, és az így keletkezett új lelkek szintén kettéválnak, és így tovább, mígnem néhány nemzedéken belül benépesítjük az egész Földet.

- És a két fél közül az egyik mindig tudja, hogy kié? – kérdezte Brida. Rengeteg új kérdés merült fel benne, de szép sorjában akarta őket feltenni, és ez tűnt a legfontosabbnak.

- Mindannyian annak a részei vagyunk, amit az alkimisták Anima Mundinak, Alma Mundinak, azaz a Világ Lelkének hívnak – mondta Wicca, válasz nélkül hagyva Brida kérdését. – Az az igazság, hogy ha az Anima Mundi csak osztódna, akkor egyre nagyobbra nőne, de egyúttal egyre jobban el is gyengülne. Ezért nem csak osztódunk, hanem újra meg újra össze is találkozunk. És ezt a találkozást hívják Szerelemnek. Mert amikor egy lélek kettéosztódik,  mindig egy férfi és egy női lélek lesz belőle. A Teremtés könyvében így van leírva: Ádám lelke kettéosztódott, és Éva belőle született.”

„ – És hogy ismerem föl a Másik Felemet?

Brida úgy érezte, hogy ez a legfontosabb kérdés, amit valaha föltett.

Wicca nevetett. Ő is kérdezte már ugyanezt, ugyanolyan izgatottan, mint ez a lány. A Másik Felünket föl lehet ismerni a szeme csillogásából – az emberek az idők kezdete óta így ismerik fel az igaz szerelmüket. „

„ – Kockáztatva – felelte végül. – Vállalva a vereség, a csalódás, a kiábrándulás kockázatát, és soha fel nem adva a Szerelem keresését. Aki nem adja fel, az győz.”

„ – A Teremtésnek egyetlen lényege van – mondta. – Ezt a lényeget pedig úgy hívják, hogy Szerelem. A Szerelem az az erő, amely újraegyesít minket, hogy összesűrítse a különböző életekben, a világ különböző helyein összegyűlt tapasztalatokat. Az egész Földért felelősek vagyunk, hiszen nem tudhatjuk, hogy hol vannak a Másik Feleink, akikkel egyek voltunk az idők kezdetén. Ha ők jól vannak, akkor mi is boldogok leszünk. Ha rosszul vannak, akkor mi is szenvedni fogunk, mert részesülünk a fájdalmukból, akár öntudatlanul is. De főleg azért vagyunk felelősek, hogy minden reinkarnációnkban legalább egyszer újraegyesüljünk a Másik Felünkkel, aki biztosan keresztezi az utunkat valahol. Ha csak pillanatokra is, de újra eggyé kell válnunk, mert ezek a pillanatok olyan erős Szerelmet hordoznak magukban, amely az egész hátralevő életünknek értelmet ad.”

„ – Persze hagyhatjuk, hogy a Másik Felünk elmenjen mellettünk anélkül, hogy elfogadnánk, vagy egyáltalán észrevennénk. Ha így teszünk, akkor kell egy újabb reinkarnáció, hogy találkozzunk vele. Ám önzésünkért a legrosszabb büntetésre ítéltethetünk, amit mi találtunk ki magunknak: a magányra.”

(Paulo Coelho: Brida)

Az idegen minden áron meg akarta mutatni, hogy az ő műveltsége többet ér, mint a bárban tartózkodók összes fáradozása együttvéve. Rámutatott egy képre a falon.

- Tudják, mi ez? A világ egyik leghíresebb festménye: Krisztus utolsó vacsorája a tanítványaival. Leonardo da Vinci festette.

- Nem lehet annyira híres – mondta a szálloda tulajdonosnője –, hiszen nagyon olcsó volt.

- Ez csak egy reprodukció, egy másolat. Az eredeti kép egy templomban található, nagyon messze innen. De van egy legenda erről a képről. Nem tudom, szeretnék-e hallani.

            A falubeliek bólogattak, és Chantal megint elszégyellte magát, amiért egy olyan ember előadását kell hallgatnia, aki csak azért fitogtatja a haszontalan tudását, hogy mindenki lássa, mennyivel műveltebb náluk.

- Amikor Leonardo da Vinci fejében megszületett a kép, nagy kihívással találta magát szemben. Jézus képében a Jót kellett megfestenie, a Rosszat pedig Júdás testesítette volna meg, aki a vacsora alatt határozta el, hogy elárulja barátját. A festő tehát addig nem folytatta a munkát, amíg nem találja meg a megfelelő modelleket a képéhez. Egyszer éppen egy kórus előadását hallgatta, amikor az egyik fiúban felfedezte Krisztus tökéletes képmását. Elhívta a műtermébe, ahol rengeteg tanulmányt és vázlatot készített az arcáról. Eltelt három év. „Az utolsó vacsora” már majdnem kész volt, de Leonardo még mindig nem találta meg az ideális modellt Júdás alakjához. A bíboros egyre türelmetlenebbül sürgette, hogy azonnal fejezze be a freskót. Már jó ideje kereste a megfelelő arcot, amikor végre megpillantott egy idő előtt megöregedett fiatalembert, aki részegen, rongyokban hevert az árokban. Nagy nehezen rávette a segédeit, hogy azonnal vigyék el a templomba, mert arra már nem volt idő, hogy vázlatokat készítsen róla. Odacipelték hát a koldust, aki azt sem tudta, mi történik vele. A segédeknek kellett állva tartaniuk, amíg Leonardo lemásolta a kegyetlenség, a bűn és az önzés vonásait, amelyek olyan jól kirajzolódtak a férfi arcán. Mire befejezte, a koldus végre kissé magához tért, kinyitotta a szemét, és megpillantotta a festményt. „Én már láttam ezt a képet!” „Mikor?” – kérdezte a megdöbbent festő. „Három éve, mielőtt elveszítettem mindenemet. Akkoriban egy kórusban énekeltem, nagy álmokat szőttem, és a művész úr felkért, hogy legyek Jézus modellje.”

            Az idegen hosszú szünetet tartott. A szemét a papra szegezte, aki a sörét iszogatta, de Chantal érezte, hogy valójában neki szóltak a szavai.

- Ez azt jelenti, hogy a Jónak és a Rossznak ugyanaz az arca, minden csak attól függ, hogy az életünknek melyik pillanatában találkozunk velük.

Paulo Coelho: Az ördög és Prym kisasszony

Egy írás, nem az én tollamból. Egy fiú írta. Őszintén.

A történet egy fiúról szól… Hányatott, önsajnáltatott sorsa után ráébredt: talpra kell állnia… Különvált szüleitől, akik csak húzták volna le a mélybe. Albérletet keresett, és munkát talált. Sok emberrel megismerkedett, de az addigi barátain kívül nem engedett magához közel szinte senkit.

Aztán észrevette a lányt. Tetszett neki egyenes tartása, őszinte viselkedése, visszafogott jelleme, szépsége. Egyedi volt! Nehezen ismerte be magánk, hogy a lány tetszik neki. Inkább kerülte, mert félt a kapcsolatoktól és azt hitte a lány nem neki való, mert nem olyan, mint a többi. A lány megtette az első lépéseket, de a fiú félt és félve ment bele a kapcsolatba. Nem tudta eldönteni, hogy szüksége van-e egy társra, de belül érezte ő az igazi. Sokszor megbántotta a lányt és akkor azt hitte végre férfi. Végre valaki szalad utána. Nyeregben van.

Aztán történt egy tragédia a fiú életében. A lány és a barátai végig mellette álltak. Ekkor döbbent rá, hogy a társa, kell neki, ő az igazi. Ezt nehezen tudta kimutatni, talán azért, mert nem tudta, hogyan kell. Nem látta sehol.

Együtt éltek és a fiú azt hitte a lány mellette boldog. Viszont a lányt zavarták a fiú viselkedései, kirohanásai. A fiú ezt érezte, sőt talán tudta, hogy ez így nincs jól, nem így kéne viselkedni, de nem tudott uralkodni magán. Kérte a lányt, ha rosszul viselkedik, hagyja rá ne foglalkozzon vele,de a lányban gyűltek a feszültségek. Nem tudott mit tenni csak nyelte magába a problémákat, és ha jelzet is azt a fiú nem vette észre.

Mindezek ellenére terveztek, sőt a terveikért tettek is. A fiú talán soha nem mondta ki, hogy a lány adott értelmet az életének és hogy nagyon szerette őt. Előtte nem akart gyereket a világra nemzeni, de a lányban látta a jövendő anyát és ez gyökerében megváltoztatta a véleményét. Házat akartak nagy kerttel, három gyerekkel, kutyákkal. Ahol nyáron bográcsban gőzölög az étel, mikor megvendégelik a barátaikat. Ahol télen jó összebújni a házban a vacogó hó elöl. Ahol, ha a madár csiripel, az nekik szól.

De közben a fiú még mindig sűrűn megbántotta a lányt. A lány nem bírta tovább. Érezte valami összetört benne. Érezte, hogy ez a fiú nem kell neki. Nem bír így élni, neki nyugodt háttér kell. Kiadta a fiú útját. A fiú megijedt, nagyot veszíthet: az élete értelmét, leendő gyermekei anyját. Ígérgetett, fenyegetet, hisztizett. Nem vette észre, hogy ezzel csak ront a helyzetén. Hiába bizonygatta, hogy megváltozik és meg akar változni, a lány már nem hitt neki. A fiú hiába fordult olyan dolgokhoz, amiben régen nem hitt, hogy megváltozzon, hogy tegyen a lányért, mert neki a lány a legfontosabb, késő volt. Rájött, hogy ahhoz, hogy megértse, mennyire szeret valakit, ahhoz azt el kellett vesztenie. Elvesztette élete értelmét!

A történet egy fiúról szól… Hányatott, önsajnáltatott sorsa után ráébredt: talpra kell állnia…

Férfi, vagy nő, mind hasonló problémákkal küzdünk. Talán, aki elolvassa, annak segíthet valamiben ez a rövidke önvallomás. Beszéljük meg a dolgokat, még mielőtt késő lenne. Ne féljünk kimondani a jó dolgokat sem...

„Az emberek, ha idősebbek lesznek és rájönnek, hogy senki se hallgat rájuk, bosszúból gyereket szülnek maguknak, hogy legyen valaki, aki előtt játszhatják a felnőttet és mindentudót” (Karinthy Frigyes: Gőgicse)

Nemrégen voltam egy vetítésen, a világ szegény gyermekeiről szólt a film. Szörnyű, hogy mik vannak, dolgozó kisgyerekek, gyerekprostituáltak, guberálásból élő gyerekek (arról szól az életük, hogy egy hatalmas szeméttelepen napi tíz órában válogatják a hasznosítható szemetet), és gyerek katonák is.

Előtte volt egy beszélgetés, Novák Péter, Ranschburg Jenő, és Gerendás Péter beszélgettek a témáról. Ranschburg Jenő mesélt egy történetet… Volt egy anyuka, aki a kisgyerekével bement az anyaotthonba, mert az apa agresszív volt, és ivott. És az az apa felakasztotta a saját gyerekét! Felakasztotta, mint ahogy a középkorban az embereket! Csak azért menekült meg, mert az anyuka rátalált időben. Aztán, ahogy kezelték a kisgyereket, folyton szomorú volt. És amikor megnyílt, mit gondoltok, mit mondott, miért szomorú? Mert hiányzik neki az apukája! Azt mondta, hiányzik neki az apukája, mert igazából nem rossz ember, csak néha, mikor iszik… És meg kellett szervezni, hogy felügyelet mellett (józanul persze) időnként találkozhasson a kisgyerekkel.
Megdöbbentő történet, én azóta agyalok ezen. Hát egy szülő bármit megtehet egy kisgyerekkel, akkor is szereti az a gyerek???

Sajnos, vagy nem sajnos, de igen. És ami még szomorúbb, hogy a szülők ezzel vissza is élnek.  Ez egy nagyon szélsőséges történet, de gondoljuk csak meg kevésbé drasztikus formában. A szülők megígérnek dolgokat a gyereknek, és nem tartják be. Nem figyelnek oda… Nem következetesek, apróságokért is idegbajt kapnak és kiabálnak a gyerekükkel (jobb esetben csak kiabálnak…), vagy érzelmileg zsarolják a gyereküket. Vajon meg merik-e ezt tenni bárki mással? A munkatársaikkal, a környezetükben levő barátokkal, ismerősökkel, akik fölött nincsen abszolút hatalmuk? Persze, hogy nem. Ez most nagyon Csernus-doktorosan hangzott, de muszáj volt leírnom, mert annyira felidegesített, amikor hallottam ezt! Egy gyerek abszolút, 100%-os bizalommal van a szülei iránt, amikor megszületik, és az emberek ezt annyira otrombán tudják lerombolni… aztán fel vannak háborodva, hogy a gyerekük ilyen, meg olyan, ezt csinálta, azt csinálta…

A gyerek is éppen olyan egyenrangú ember, nem alárendelt attól, hogy ő gyerek, és még nem tudja magát eltartani… Ugyanúgy bocsánatot kérhet is egy szülő egy gyerektől, nem csak fordítva várhatja el azt! És persze ugyanúgy hibázhat egy szülő is, mint egy gyerek, és be is ismerheti. Van egy ilyen mondat, amivel szoktak dobálózni az emberek: „De hát mégiscsak az apád/anyád! – Bármi történjék, akkor is a szüleid…” ez nagyon szép védekezési mondat, ami egyenlő azzal, hogy bármit megtehetek, akkor is szeretnie kell a gyereknek (persze fordítva is igaz lehet).

De miért?

The Logical Song lyrics
Songwriters: Davies, R; Hodgson, R;

When I was young
It seemed that life was so wonderful
A miracle, oh it was beautiful, magical
And all the birds in the trees
Well they'd be singing so happily
Joyfully, playfully watching me

But then they send me away
To teach me how to be sensible
Logical, responsible, practical
And then they showed me a world
Where I could be so dependable
Clinical, intellectual, cynical

There are times when all the world's asleep
The questions run too deep for such a simple man
Won't you please, please tell me what we've learned?
I know it sounds absurd but please tell me who I am

I say, "Now what would you say for they calling you a radical
Liberal, fanatical, criminal?"
Won't you sign up your name? We'd like to feel you're
Acceptable, respectable, presentable, a vegetable
Oh, ch-ch-check it out yeah

At night when all the world's asleep
The questions run so deep for such a simple man
Won't you please, please tell me what we've learned?
I know it sounds absurd but please tell me who I am
Who I am, who I am, who I am

'Coz I'm feeling so illogical
D-d-digital
Oh, oh, oh, oh
Unbelievable
B-b-bloody marvelous